Kelet, 1950 (35. évfolyam, 1-6. szám)
1950-01-01 / 1. szám
KELET A szabadkőművesség: ismét átélt egy évet — a kétszázadikat, amióta magyar földön munkáját megkezdette. Élt — tehát fejlődött. Jó vagy rossz irányban? „Fajulva tengés“ vagy új virágzás irányában? Reménykedve vagy rezignáltan kell-e az új esztendő elé tekintenie? Erősen hiszem, hogy fejlődése haladást jelentett és minden oka megvan a reménykedésre. A fejlődés, a haladás változást is jelent. Ezt a változást teljes egészében sohasem láthatjuk előre, mert nem ismerjük minden tényezőjét. Az ismeretlen külső tényezők mellett minden élő szervezet fejlődésében vannak konzerváló és vannak változást előidéző elemek. A szabadkőművesség konzerváló elemei: a hagyományokhoz való hűség, a törhetetlen ragaszkodás az emberiesség eszméjéhez, s a szeretet, amely nem áll meg önző módon a páholyok kapujában, hanem az egész világra kiterjeszti melegét. A változást előidéző elem is hűség: a szabadkőművesség, Vörösmarty szavával élve, „hű a haladékony időhöz.“ Elemezzük kissé ennek a hűség- nek a fogalmát. Semmiképpen nem jelenti azt, hogy minden új eszmén kapva-kapunk. Régen elpusztultunk volna már, szégyenletes halállal, ha ez így lenne. Micsoda embertelen „eszmék“ uralmát és bukását értük már meg, inkább illegalitásba húzódva vissza, semhogy akár látszatra is meghódoljunk előttük! A mi hűségünk azt jelenti, hogy minden korban igyekszünk megérteni a kor igazi szellemét, valóságos szükségleteit, s megállapítani azt a szerepet, amelynek betöltése az adott helyzetben a mi humanitárius, filozofikus és progresszív, a napi politikától távolálló szövetségünket megilleti. Voltak évtizedek, amikor szerepünk — vagyis kötelességünk — az volt, hogy elmaradt közéletünk számára termeljük, magyarázzuk, népszerűsítsük a haladó eszméket s mindaddig harcoljunk értük, amíg éretten nem hullottak a gyakorlati politika ölébe. Ezt a kötelességünket teljesítettük. Szerepünk és kötelességünk most más síkra tolódott át. Ez az, amit minden testvérünknek meg kellene értenie. A szociális haladás terén ma nincs ránk szükség, mint eszmetermelőkre és érlelőkre. Ha alkotmányunkat és szövetségünk szellemét megtagadva, odaállnánk is (magáról a szövetségről beszélek — hiszen testvéreink különkülön joggal és helyesen cselekszik ezt a jórészt nálunk termett vagy kiérlelt eszmék gyakorlati megvalósításának szolgálatába, a francia tanítómeséből ismert „mouche du coche“, a kocsi rúdján ülő és a gyors haladással büszkélkedő légy nevetséges szerepet játszanék- Ezt a túlbuzgalmat senki sem kívánja tőlünk. Még kevésbbé lehet szó, természetesen, arról, hogy bölcselkedve vagy érzelegve túlságosan gyorsnak nyilvánítsuk a haladás tempóját és légyerőnkkel fékezni próbáljuk. Ez nemcsak nevetséges és halábavaló próbálkozás lenne, hanem az önmagunkhoz való hűség ellen is vétenénk vele. A szabadkőművesség sohasem lehet a reakciónak szállásadója. Mi tehát az a sík, ahol új feladatunkat megtalálhatjuk? Tulajdonképpen csak nevet kell adnom a gyermeknek, akit életösztönünk már világra hozott az utóbbi esztendőkben. Az „Újévi szózat“ nem ad új programot, csak tudatosítani kívánja azt, amit az elmúlt egy-két évben cselekedtünk. Ha 1910 körül pionírok voltunk, 1920—45 közt „maquis“-ban dolgozó ellenállók, ma — szanitéceknek kell lennünk. Minden gyors szociális változásnak elkerülhetetlenül sok a sebesültje. Sebeket kap maga a szellem, minden termékével egyetemben, a gondolattal, az írással, a művészettel. Ezek mind nehezen, kábultan tápászkodnak fel, dadogva és zavarosan szólalnak meg. Azon a segítségen kívül, amit a külső világ megadhat nekik, szükségük van egy bensőséges, meghitt, meleg közösségre is, ahol első tétova lépéseiket megtehessék, ahol egy tévedés nem jelent szakadékba hullást — ahonnét bátran, megújhodva, új útra indulhatnak. Ez az otthon a szabadkőművesség. Sebeket kap maga az emberiesség gondolata. Harc közben ez nem lehet másként, s ezen is hiábavaló lenne siránkozni, ha már a harc elkerülhetetlen. De kell, hogy legyen egy hely, ahol ez a gondolat menedéket talál, ahol ápolják és erősítik. Mert nem lesz elég, ha a harc elmúltával régi erejében lép ki a világba. Valljuk meg, sohasem állt valami erősen a lábán. Mint a mesében : hétszeres ÚJÉVI SZÓZAT A MAGYARORSZÁG! SYMBOLIKUS NAGYPÁHOLY 1850 január 22-én, vasárnap d. e. 10 órakor az összes páholyok részére MUNKÁT tart a művész ttv.b közreműködésével. Dr. Benedek Marcel! Nm. tv. előadása : v. Anatole France 1