Keleti Ujság, 1921. január (4. évfolyam, 1-14. szám)
1921-01-01 / 1. szám
Cluj - Kolozsvár, 1921 * Szöîlîbăt * janaérías 1 r imep/ szám ára 2 lej /g. évfolyam * 'f * Marn iBimimimni Előfizetési árak: Egy hónapra............25*— Lei Negyedévre.......................70* „ Félévre ..............................130* „ Egész évre................... 240* — „ Politikai napilap Felelős szerkesztő: ZÁGONI ISTVÁN Egyes szám ára 2 Lei Megjelenik minden reggel és kiadóhivatal: 3. szám. Telefonszám : 664. Közleményeink utánnyomása tilos m&gsmams&smaaaBE SCSszöfcasa Temetésről jöttünk. Ott voltunk valamenynyien és könny nem csordult a szemünkből. Haldoklását néztük, kimúlását várva vártuk, de az örökségnek nem örülünk. Egy esztendő halt meg, amint időknek előtte végzeteképen elrendeltetett s nekünk úgy tetszik, mintha hosszúra nyúlt vénségének utolsó pillanatáig sötét teherként nehezedett volna az ártatlan föld sok jármot viselt hátára, amely végtére megunta és ledobta magáról, hogy zuhanva sülyedjen a múlt végtelenségének mindeneket magába foglaló mélységes tengerébe. Mi pedig odaszaladtunk temetésm néző közönségnek ,de kezünkben nem vittünk babéros koszorúkat, sem ibolyás bucsucsokrokat, hanem zsinegre fűzött ménkő nehéz köveket, hogy nyakába akasszuk, mint óceánjáró hajósok szokták a halottaiknak. Irtózatos, önsúlyú köveket, hogy a hullámsirba fenékig elmerüljön, soha fel ne támadhasson, viz ki ne dobja, világosság valahogyan még egyszer életre ne támaszthassa. Szomorú fejfát faragunk ez élethatár mesgyéjére és rárójjuk emlékeztető panaszos szavainkat, így búcsúzunk a lebukott tegnapi esztendőtől. Tort nem ülünk felette s amit itt hagyott a mi részünkre, mindazt számba vesszük, mert ha keserű is örökségnek, életet kell összerakosgatnunk belőle. Eltelt, lassú enyészet élte meg a tegnapi esztendőt. Nem járt az idő gyors sólyomszárnyakon, alig bírtuk kivárni a múlását. Hosszúra nyúltak a napjai s ha csak hirtelen futamban végig nyargaltatja az ember emlékezetét egy évnek rövid története felett, most is úgy találja, mintha nem háromszázhatvanöt nappal ezelőtt kezdődött volna, hanem sokkalta régebben. Pedig nem volt gazdag tisztuló, fordulatos nagy eseményekben. Keleten forradalom, nyugaton a politikai irányzatok felett uralkodó győzelmi mámor, így volt ez egy esztendővel ezelőtt is. A két véglet hangulata között valahol ott állottunk ,és állunk, ahol a légköri hullámok a fejünk felett összecsapnak, mint viharos időknek fellegei, melyek cikázó villámaikat ejtik le a földre s ha embert találnak, sebet bélyegez- hetnek a lelkére. Így állunk a világfárgatagokat szító irányharcok között s ahogyan középre rendelte a sors életünket, a földrajzi idevetettségünk átérzésével is meg kell találnunk a középutat, amely szilárd és nem hirtelen felborító talajt nyújt életünk és magatartást szabó eszméink számára. Nem most jutott Erdély népe ebbe a szélsőséges világrészeket elválasztó barázdába. A múltban is itt mérkőzött össze valahol körülöttünk, vagy épen a mi testünkön keresztül, minden keleti népáradat a nyugati hatalmak védőfalaival. A nagy eszmei kavarodások itt gomolyogtak a fejünk felett akkor is, amikor nyugaton új életet hirdetett a diadalmas júliusi francia forradalom s keletről a porig levert lengyel felkelés szomorú foglyait hozták szuronyok között és bilincsben a gyulafehérvári várfalak börtönébe. Az erdélyi politikai érzék nem engedte, hogy elveszítsék fejüket az irányt mutató emberek s a végzetes bukás pánikjába rohan léptek helyett valahol a középuton jártak a lelkek gondolatai. Most egy éve már készen állott számunkra az a békeszerződés, amely nagy megfontolásokat és mély magunkbaszállást kell hogy kiváltson. Készen volt az az elhatározás is, hogy nem engednek enyhítést, sem változtatást. Csak néhány napot vártak a múlt januárban a kihirdetésre, aztán egy félév telt el az aláírásig, majdnem mind a tizenkét hónap elmúlt a magyarországi ratifikációig s a szerződés életbelépte még ma sincs a ceremóniás formák szerint kihirdetve. De már elismertük és tudjuk, hogy befejezett tényt jelent a számunkra. Tudomásul vettük azt is, amit a kisebbségi jogvédelemként rendel és azt is, amit kilátásba helyez. De leszámoltunk már a magunk magatartásával és ez jelenti a tegnapi nappal leborult időszaknak ránk nézve legkimagaslóbb eseményét. Ami körülöttünk és a magunk világán kívül történt, az tudomásunkra szolgál, mert mindezekre a magunk erejével nem tudtunk befolyást gyakorolni, de magunkra maradottan minden percnek minden lépéséért magunk vagyunk felelősek a nép, a történelem, a jelenben élők é, az ezután támadó nemzedékek előtt. Nincsen ott semmi elveszve, ahol ha lappang, ha duzzad, de meg van, ha nem is fitogtatja ki magát az erő, amit a szenvedések és megpróbáltatások csapásai csak izmosíthatnak, mint ahogyan acél lesz az ércből is, ha sokáig kalapálják. Erőinket kell felkutatni, összeszedni és egységbe kovácsolni, hogy minden próbáratétel, amely esetleg megrázná még egyszer ezt a földet is, szilárdan találjon, mint a dúló vihar orkánjai a pusztában nőtt hatalmas, kemény tölgyet s hogy a munkára rendelt szélcsendnek minden másodpercét kihasználhassuk az erő gyűjtésére. Az erőbe vetett bizalom első jelenségét hirdeti az a magyar elhatározás, amellyel az új esztendő fogadására készültünk elő s a bizodalom alaposságát kell most minden elkövetkezendő lépéssel nyilvánvalóvá tenni. Ezt jelenti annak az elhatározásnak a lényege, hogy a felpiroslott évhajnalon a magyarság aktivitásba lép. Kihasználását az erdélyi gazdasági erőknek az erdélyi népek boldogítására, a nemzeti lét és versengés gyümölcsöző alapjává pedig a kultúrának kell válnia. A gyűlölködés munkát és nyugalmat emésztő mindennapi villongásai így válnak majd világértékekké, amelyek nem morzsolják fel eltűnő ok nélkül valósággá egész nemzedékek termelésre hivatott energiáit, hanem bizonyságot tesznek az emberi fejlődést figyelő és mérlegelő történelmi ítélőszék előtt arról, hogy itt magasztosult élet folyik, a minél több ember minél nagyobb boldogságának átérzett céltudatosságával. A világ nagy rengetegében kis föld ez a mi erdélyi hajlékunk. Kevesen vagyunk az ember A rózsa meg fog halni Irta : Szentimrei Jenő . . . Egész nap telefonáltam azoknak a ronda tüzéreknek, hogy azt az oldalozó árkot lőjjék. És ne adj Isten. Szemközt a buza tábla mögött rongyokká tépették a drótot, a gránátok fekete gejzirjai földdel egyenivé tették a fedezékeket és ők meg voltak elégedve, hogy gyönyörűen dolgoztak De az orosz okosabb volt, kimászott az árokból idejében, előre és vígan röhögő a buzalábábain, hogy mögötte a pattantyúsok milyen szorgalmasan kalapálják a fedet azokkal a rettentő gránátokra. Az oldalozó árokra pedig egyben lövés sem esett. Tudom, láttam és kegyetlenül éreznem kellett, hogy ott van a komoly veszedelem. Ahány emberemet goyó érte, az mind jobb oldalról érte és majd minden lövés halálos vol. Pedig nem volt valami kitűnően maszkírozva az ez árok. Keresztbehasadt a tarlón, mint egy szélesen vágott száj. Látszott jól. Akkor éjszaka lett és végre kellett hajtani a rohamot. Olyan nyári tiszta, felhőtelen éjszakát, olyan mosolygó, édesdeden derűs holdat soha az életben nem látom. És azt a roham előtti csendet sem felelem, míg élek. De amíg azt az oldalozó árkot ki nem füstöltük, addig hiába minden. Hogy ilyen gyönyörű éjszakát az őrület kurjantásaival, a halé hörgéseivel és gyilkos gépek esztelen szájalásával megszentségtelenítsen, arra is csak az ember képes. A fiatal partján, ahol beásva minden idegünk a következő percek előreviharzását reszkette, bódultan illatoztak a menták és a kakukfüvek és ezüstködök remegtek a hold felé. A mondhatatlanul halk, lehelletnyi szél úgy simogatta az érettkalászos mezőt, mint szerelmes asszony álmatag keze az ölében szendergő férfi haját. És vad, rikoltozó zenebona, hangok förgetege, melyekben a verés elől szűkölő kutya vonzása és a vért szimatoló oroszlán csontokba lépő felhörkenése egyetlen kergető és földhözcövekelő s végül mindeneket magával, sodró őrületté szivajul, vitt, lódított, hömpölygetett, mint mikor egy szalmaszálat hátára kap az ár és tájékozva vágtat vele a végtelen befutás lendületével. Valami puffant mellettem, valakik jajgattak. Rajta 11 Rajta !! Előre ! ! Valami hang nélkül sziszegett a szemem közé, valami szép, vagy sok kis szél, rövid, igen rövd időközönkén meg-megújuló új lendületkkel: én nem tudom mi volt, sokan arcrabuktak, mások még vadabb ordítással rohantak előre. Hajrá 1 Rajta 1 Raj a legények 1 Sohasem képzelem, hogy ilyen rossz távbecslő legyek. Az az odalozó árkot nem becsültem távolabbra háromszáz lépésnél és legalább négy óra óta megyünk, folyton megyünk, ordítunk . . . hócopp! Mi ez? Lehet ez? Lefeküdt az egész rajvonal? Gyalázatos kutyák ! Egész éjszaka orditnak, mint a fenevadak s most húsz lépéssel az árok elől megkushadnak, mintha lepofozták volna őket, egy mukkanás, egy moccanás nélkül ? Olyan csendesség van, mint ájult ember mellében. Előre emberek! Előre fiúk ! Előre, az istenit a fejeknek!! Mi ez? Nem hallom a saját hangomat? Nem mozdul a nyelvem? Halott vagyok? Én, én meghallam ? Én ? Emberek! . . . előre emberek . . . magyarok ... Én ... én . . . én . . . rettenetes . . . Én . . . nem ... é . . . lek. Valami fellegek mennek, seszínű, fehérszürke fellegek, de olyan puhák, de olyan puhák, mint a galambtoll a madárka meleg mellén. Igen, melgek is, melegek, mint a kifakadó köny és harmattal simogatnak, de olyan lágyan, de olyan lágyan. Ideszálltak, egészen ide hozzám, az arcomat simogatják, a kezemet simogaják. A’ám terjengenek, betakarnak ... gyengéden megemelnek . . . szülünk’. . . Székjünk. Ahogyan az ember fekszik a hajó kajüljében, nagy, nagy hajón, óriási fehér gőzösön és halad, halad a hajó nesztelenül s valami ringató, altató, tompa, távoli zúgással remegteti a gép a kolosszus testét. De nincs aatank víz, se föld, se levegő Semmi. Volt egy anyám Pesten, Óbudán. A parlament fölött megyünk, olyan az egész, mint egy középkori távlati kép. A felleg, a fellegünk rajta ül a temérdek karcsú torony hegyén, középen át is szúr a kupola villámhárítója s én mintha messziről az egészet látnám, de benne is vagyok a felhőben, körülölel langyoshús fitelegség. Anyám Óbudán van és rám gondol. Jól vagyok anyám és megbékülten. Nézd ha már meg kellett történnie, jobb most. Hidd el, jobb most. Csak téged sajnállak, szegény. Neked fájni fog, pedig ha tudnád. . . ha tudnád, hogy nekem milyen könnyű, hogy nem fájok . .. semmim sem fáj . . . még . . . még az életem hiánya se. Nem érzem a fájdalmat pedig valószínűleg fájnia kellett a fizikumomnak, míg a halálig eljutottunk. De nem, képzed te szegény, csak jött egy szelíd, szelíd felleg és felemelt. .. Huszonhét éves voltam. Múlt időben mondom és ez se fáj. Tizennyolc évig iskola, nem, huszonegyig iskola. Nyomorúságok, vidám vakációk, kis garnizon, nagy, őrült szerelem egy vöröshajú nőbe, csalódés, nem fáj, semmi se fáj. Sem az, amit otthagyom, sem az, ami jöhetett volna még. Ma ha vetítővásznon peregne le előttem az egész, ezek a más fájdalmai, a más örömei, én puha karszékben ülk. Nem, nem lusta, csak valami súlytalan kényelemben és olyan mosollyal nézem, épen olyannal, mint Mona Liza képén láttam. Ez a mosoly a mindenséggel tudattalan eggyélevés mosolya, örök mosólg,é ez. Igen, élet. Mert én élek, ez életi életebb minden levésnél. Csak nem szólok, de szólhatnék is. Minek? Mit mondjak? Kinek? Valakinek, talán egy nőnek el kellene mondani ezt. Ha ő is idehullana most erre a rehegre, mint a rózsaszirom a sziromágyra és ne csókoljon, nevetséges, nem kell a csók. Érzem, semmi emóciót nem kedene bennem. Csak azt akarnám neki megmondani, hogy nem sajnálom már, hogy nem lett az enyém. Csak azt sajnálom,