Keleti Ujság, 1921. június (4. évfolyam, 113-119. szám)

1921-06-11 / 118. szám

Gaj— Kolozsvár, 1921, # SzOîîîhăt * juntas 11. Egyes vám ára 1 L. — Bucurestiben 150 Námetországban 1 M. — Ausztriában 5 K. Csehszlovákiában lCk. Jugosléviában —50d. Politikai és közgazdasági napilap IV. évf. * 113 * sa. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Str. Memorandului 3. — Telefon: SSI. Közleményeink utánnyomása tilos Rossz orvosok A kies Reichenhallban, ahol a beteg szervezetnek új gégét, tüdőt és szívet kovácsolnak össze az orvostudomány fizikusai, ma egy nagy beteg, sőt már rothadásnak induló test felett tartanak kenetes szavú konzíliumot. A kiterített beteg: Európa. Arcán ott vannak a hullafoltok. A lélek csak halni jár belé. Nem is volt beteg, néhány évvel ezelőtt valamelyes balkáni betegség a gyomrát rontotta meg, egy-kettőre talpra lehetett volna állítani, — de édes istenem — az orvosok is élni akarnak. Nosza, feltették a tudós szemüveget, rácsaptak a homlokukra, előszedték recipéiket és agyon kuruzsolték a beteget. Mindegyiknek volt külön patikaszere, mindegyik tudott itt, vitatkoztak egymással, mint a perben álló felek és disputájuk alatt a beteg testébe pokoli mérgek lopták be magukat. A világháború, a béketárgyalások, a bolsevizmus, ezek állottak az orvosságos üvegeken, tégelyeken, egyéb porokon és kevertek, méricskéltek, adagoltak — a beteg pedig halódik tovább csöndes ágyán. Reichenhallban úgy tudják az orvosok, hogy a legjobb gyógyító szer a világon mégis csak a levegő, napfény, hideg víz és fenyőillat. Talán ha Európát is ráhagyták volna, hogy saját maga kikívánkozó életösztönével keresse meg a gyógyulás azon módjait, melyeket a természet nyújt számára, akkor ma már rég ember lenne és mankó nélkül járna az Isten országútjén. Ám Reichenhallban a politika doktorai más metódussal élnek, a szabad ózon helyett a sötét termek félhomályát, hideg víz helyett a hókusz-pókuszok ködösségét, fejyőillat helyett pedig hullák dögvészes szagát csavarintják a nagybeteg orrába. Május huszonkilenc óta folyik a fekete kongresszus, tudós felcserek sötét tanácskozása. Fenyőerdők között ácsolják a fenyő koporsót Európának. A világreakció titkos kémei gyűlnek itt össze, hogy mint lehetne megfojtani azt az életkedvet, melyet a népek a XX. század levegőjéből minden ablakbetevés ellenére mégis csak beszívnak magukba. És amelytől talán meg is gyógyulhatnának. Habsburgok, orosz nagy hercegek, hetmanok, nábobok, latifundiumos kis királyok, az egész lomtárba hajított gothai Almanach lapozza fel itt önönmagát, hogy azt a földalatti munkát megismételje, melyben évszázadok alatt felhízott és tokát eresztett. A bolsevizmustól és tömegnyomortól agóniába került népeket végleg behajtani a reakció szolgálatába, nézetük szerint soha olyan kedvező alkalom nem kínálkozott, mint most. Mert nem Berchenhall az első stáció, a pénzcsoportok és hatalmi érdekek már átnyalábolták egymást polipkarjaikkal, a világreakció már ott vágta az eret Európa első vértolulásánál és hol előtérbe lépve, hol kimaradva, de mindig ott leskelődött az események kebelében. És beleoltotta a beteg testébe a sovinizmus és hatalmi vágy elefántiázisát és a betegségből eléktelenedett test fetrengett, mozdulni sem tudott. A tábornokok lábát újra szorítja a csizma, a lelketlen kufárok új konjunktúrát sápítoznak, a Tmammush tőke megfiadzni akar — csodálkozunk-e, hogy a reakció sohasem lanyhult és most korbácsol fel magának viharos lendületet. Ha nem félnénk e szónak profanizálásától, mely számunkra emlékeink közt üde klímát, havasi boldogságot és kecsketej szérumát jelentette, azt mondanák, hogy az egész világ ma egy Reichenhall, ha tartási szándékok összehajolnak, titokzatos Prelbeszédek egymásba patakzanak, ahol az arany egyenüri főhely karos üléssel várta, de ő egy féligüres padba helyezkedett el. A káplán szelíd prédikációt mondott a testvériségről, a szenvedésről, utána az orgona himnuszt orgonáit, ősrégit, felemelőt. A kórus rácsa mögül férfi hangja röpült a magasba és meleg remegéssel töltötte meg a meszelt istenhajlékot. Az emberek vastag ujjasban, az asszonyok berlini kendőben csavargatták arra a fejeket, aztán osonó pillantásuk ráhullott józanul a lányra, aki lehajtott fővel imádkozott. — Beült a publikumhoz — kajánkodtak a szivet érintő orgona dacára. És a bárónő lelkében zavaros szeretet rügyezett fel az emberiség iránt. A templom udvarén lehajolt egy kis paraszgyerekhez s a kendőgomolyaghagyta kis résen szent csókot lehelt be a gyermek arcába. A karácsony felett nagy ború sötétlett. A jég elsodorta volt még azelőtt a folyó hidját, a városból nem hoztak rizsét, mákot, petróleumot és minigyertyát: a lány letette az újságját, nézte a rászakadó sötétet s várta türelmesen, hogy az öreg zsellér felcsoszogjon a faluból hozott petróleummal és kölcsönliszttel. Mert a falu kéményei bodrosan pipáltak, az ablakokból dúsfényű lámpák világítottak ki, volt nekik mindenük, beszakadhatott tízszer a híd, a csecsemők tejberizset ettek, az asszonyok kalácsot faltak, az istállók kilincsén miligyertya csepegett. Csak a bárónőnek üzenték, hogy ha kell, jöjjön érte és kérjen. És a bárónő, mikor már nagyon vakította a sötétség, lement a legrosszabbhoz, a legüzengetőbbhöz és kért. Sötét alakjától, ahogy besuhant a házba, ijedten lobbant föl a lámpa lángja. Elhárította fejéről a komor fátyolszövetet és feléjük nyújtotta világító kezét: adjatok hát jó emberek. Pulykavörös lett a főparaszt és elpityeregte magát töredelmesen a felesége, hogy: de ma ilyen szégyen. Komiszségük a kinyújtott kéz láttán lelküket facsarta, emberségüket kergette ruhák és bíbor tiszti köpenyek takarják el a condrás emberiséget, ahol mindenütt megbékülnek az ellentétek — a közös konjunktúrában, ahol elsimulnak a nyelvi, nemzeti, különállások — az egyarányú gazdasági érdekben, ahol összevesztük a népeket egymással, hogy ezek vérözöne felett egymásnak kezet nyújtsanak, ahol megfuttatják az emberiséget, ahol az egész világot versenyistállónak tekintik, ahol tízhúsz ember összekerül tanácskozáson vagy fehérasztalnál, hogy, fölparcelláza magának a világot, elrettentő földosztás, elképesztő agrárreform, Európa erdőstől, rónástól, vadászterületestül, élőállatostól, sőt emberestől is 20—30, vagy néhényszáz reakcionárius hatalmában. Európaszerte ezt csinálják ma, ez a szólam hangzik Briand Trianon feletti beszédéből,hogy még nem érkezett el az ideje, hogy az emberek békében éljenek. Külön elmélkedést érdemel egy demokratikusnak mondott államfő e kijelentése, aki ki meri mondani egy béke ratifikálása után öt perccel, hogy még nincsenek itt a megbékülési lehetőségek. Ez a Reichenhall hangja, amint hogy Reichenhall hangja gyűl össze akármelyik újság összegyűjtött hírei közt, mint egy gramofonba. Nincs itt a békés együttműködés lehetősége, meg kell fojtani a szocialistákat, fönn kell tartani a militarizmust, össze kell toborozni az európai fehér sereget, meg kell csinálni a védszövetséget és meg kell csinálni a támadó szövetségeket is, mindent meg kell csinálni, amivel a haladó irányzatot meglehet bénítani — ez mind a fekete kongresszus. Ám Reichenhallban kotyvaszthatják az utolsó méreginjekciót, csak az az Európa hal meg, amelyet ők preparáltak ki, de ez azután velük együtt kimúlik. Az európai népek túl vannak már a bolsevizmuson, fölfelé a mélyből. És a bárónő csak tartotta szoborkezét: — Eljöttem, jó emberek, mert tetszett nektek, hogy én jöjjek. Adjatok. Bőgésbe kezdett az asszony, megrendültek a gyerekek s a paraszt kilopta magát az udvarra, befordult az istálóba s ott a vasvillával ráhúzott az ökör hátára. Csak azután jött rá az igazság: — Nagyobb ökör vagyok én, mint tik — morogta elszégyenülten, lehordván magát még igen sok állatnévvel. Jött aztán szűkmarkú igérettel a tavasz, dologtalanul a nyár és syronyan az ősz. A plébános hozott időnkip némi egyházi vigaszt, némi hitelt is a városi szövetkezettől, ősz végén barátságos meghívást is atyafias famíliáktól a további árvaság ellen. A lány meghatva köszönte az emberséges cselekedetet, de a meghívásra csak szelíden rázta a fejét. Minek az ? Nem akar senkinek terhére lenni, itt fogja leélni apái házában, ami még hátra van. A kastélyt nem hagyja el. — Kísértet jár a kastélyban — mondták az átvonuló idegen szekeresek, ha gyertyalánggal a bárónő éjnek idején elhaladt az ablakok mellett. . . . És egy nyári éjszaka — a nap kiszívta a földi nedveket és recsegővé szárította a tárgyakat— veres fények sugárzottak ki a kastély tömbjéből. A község felnyüzsgött, a harang belekongott az éjszakába, a nagyház ablakán lángok lebbentek ki, felcikkantak a magasba és végigfutottak a borzas zsindelytető elvékonyult zsindelylemezein. Tűz, tűz! mondták a parasztok a szilaj lángtenger láttán és gatyásán, mozdulatlan karokkal ácsorogtak a rengeteg, zajló pusztulás tövében. Arcukat kajánná pingálta az infernó fénye s csak akkor eredtek futásnak vödrökért, amikor a süvöltő elem szikráit a falu felé szórta, hogy megvédjék a maguk tulajdonát Egy csendes történet írta Karácsony Benő (Folytatás és vége.) Az öreg mindenes lement hozzájuk, hogy felújítsa a betáblázott kötelességeket. A szolgálmány telkesek komolyat törültek bajuszukon a hivó szóra. — Megyünk, persze, hogy megyünk — mosolygott az egyik nagyokos, — de itt van-e már a landver, mer gyalog nem illik a kastélyba menni. Tugyuk mi az illemet. Ha tróger vagy ottan, te is tudhatnád. — Kukoricáztok — fenyegette őket a mindenes. Hazament nagy keserűn és a bárónőnek a pert ajánlotta. Meg kell mutatni nekik. Rá kell szorítani őket. Hadd dolgozzák meg a kertet, pénzt lehetne belőle csinálni. — Minek az? — rázta a fejét, bárónő és vértelenül, szelíden az Istennel biztatgatta a parasztot majd az megsegíti őket. — Meg-el fitymálódott az öreg keserű szájízzel és tömpe ujjával egy keveset az ég felé bökött. — Úgy látom mással vannak ott fenn elfoglalva. — Hét akkor ülünk egyet — mondta magának befejezésül és törődötten leült a kőpadra. — Miért ez a nagy gyűlölség — kérdezte elbusulva a bárónő, — hiszen nem vétettem nekik? A szivében melegek és hidegek gyülekeztek, eloszlottak, jöttek, elmentek s kongó ürességet hagytak hátra. A baritonszavu doktor árnyéka is át-átszaladt a szive falán. Haj, de úri nyomtalanul ment el az az ember! Látta nyakkendője selymet, alul karjának kékes havát s mellette magát meztelen kebellel az ágyon. írás, üdvözlet, nehány sor se jött tőle, hogy né te messzi, csendes nő, megragadtál kissé az agyamban. Karácsonykor lementa templomba. A kegy