Keleti Ujság, 1928. október (11. évfolyam, 223-247. szám)
1928-10-01 / 223. szám
ELŐFIZETÉS BELFÖLDÖN: 1 évre 1000 lej, félévre 520 lej, negyedévre 270 lej, egy hóra 100 lej. ORSZÁGOS MAGYARPARTI LAP Szerkesztőség és kiadóhivatal: Piafa unirii (Főtér) 4. Telefon: 5-08 és 6-04. 20 oldalas szám ára 6 lej. XI. évfolyam 223-ik szám mm ELŐFIZETÉS MAGYARORSZÁGON: 1 évre 53 pengő, félévre 27 pengő, negyedévre 14 pengő. Keves szám ára :7,0 fillér. k Kivezető út az összeomlásból Írta: Paál Árpád A nagy kamatok miatti nyomor éppen a magyar társadalom egész tömegében óriási prob-lémává lett. Más nemzetiségű társadalom is érzi ugyan, hogy ez a baj sújtja, de közeli kilátásai vannak, vagy megfelelőbb szervezettsége van, vagy több segítsége van a baj elhárítására. Egyedül a magyar társadalom áll egész tömegeiben megrendülten és a bajokból való kiszabadulás dolgában is nagyrészt kilátástalanul. A mi társadalmi struktúránkat az általánossazdasági bajokon kívül különös megpróbáltatások is érték. Az ingatlan vagyonban való helyzetet csak nálunk érintették olyan felforgatóan, hogy miatta nemcsak középbirtokosi, de kisbirtokosi rendünk is bizonytalanságokba került. Nagybirtokos osztályunk is teljesen eltűnt, s így innen se számíthatunk biztos és folytonos erőfeleslegekre. Vállalkozó, kereskedő, iparos rétegünk még a háború utáni kezdő időkben tudott valami átmeneti mozgásnak az ura lenni, de aztán a néptöbbség nacionalizáló láza ezt a réteget is hátrább szorította tevékenységében. Értelmiségi osztályunk alól pedig az államváltozással szinte minden fentartó talaj kiesett. Így alakult ki aztán a népkisebbségi magyarságnak az a társadalmi helyzete, hogy csak igen elenyésző kis csoportok tudják tartani gazdasági színvonalukat. Más csoportok kapkodnak utána, s a kapkodásban az önzés is mind erősebb tulajdonukká válik és a nyerészkedések erkölcstelen túlzásaitól se riadnak vissza. Vagy elzárkóznak és maguk önzésébe szigetelődve, rideg számításokkal mérik ki, hogy mások baja árán is hogyan tartsák fönn magukat. Nem rossz lélek kényszeríti rá erre őket, csak az önfentartás ösztönéhez hasonló indulat. Az elenyésző kis arányban színvonalon maradt csoportokon, s a kapkodó felfelé vergődőkön kívül minden többi társadalmi rétegünk úgynevezett kisemberré vált. Egész tengernyi tömeg, mely részint a volt középosztályokból csúszott alá, részint ősi helyzeténél fogva kisemberek rétegében állott, most azt az új alsó réteget alkotja, mely közelebb áll a nincstelenséghez, mint az élet bizonyosságához. A régi társadalmi helyzet kisembereinek az állapota más volt. A mindennapi élet bizonyossága megvolt benne, a munka bizonyossága derűt is adott neki, s a szorgalommal és kiválósággal élő küzdés a felsőbb rétegződésbe való emelkedés útját is mindenki számára nyitva tartotta. Nem a lefelé hullás volt a kisemberek rétegében se a társadalmi irány, hanem a felfelé emelkedés. Hát ez az életirány változott meg nálunk, a tragikus roskadásban vannak társadalmunk erői. Ebben az állapotban embereink a maguk egyéni értékét szeretnék kisegítő pénzre fölváltani, így menekülnének a hitel igénybevételéhez is, hol aztán a nagykamatok még alább roskasztják az amúgy is agyonzilált helyzetet. És már eljutottunk ahhoz az állapothoz is, hogy tömegünk legnagyobb részének, a kisegítő kishitelre szorulóknak már a hitelhez se lehet menekülniük, mert a kamatoztatók és a visszafizetést, várók szempontjából ezeknek a kisembereknek már nincs is hitelük. Nálunk ez a hitelhiány immár tömegjelenség, s ez a magyar népkisebbségi társadalom legjellemzőbb baja. Ebből csak milliók végzetes nyomora következhetik, s akkor ez a nyomor lesz a magyarság legjellemzőbb baja. Ki segít rajta ? A kisebbségellenes kormánypolitikától ilyen segítséget nem várhatunk, mert annak még kapóra is jön, ha a magyarság társadalmi ereje így legyengül. Úgy ezek a legyyengült tömegek annál jobban használhatók kortespolitika anyagaként. Más néptől se várhatjuk a segítséget, mert minden népnek a mai gazdasági válságban megvan a maga iránti gondja. Tehát, maradunk magunk, akikre ráhárul a magunkon való segítés feladata. Ezt, a rideg és kérlelhetetlen valóságot látva, megláthatjuk a/i mélyről jövő igazs-ágát.-is. mink !v ’.ittünket, gazdasági szervezeteinket a. magunk külön népkisebbségi nemzeti alapjaira kell helyeznünk. Ugyanis, az önmagunkon való segítésnek a kiinduló módja az, hogy ami gazdasági erőt, időt, és személyi szolgálatokat eddig a közgazdasági elkeveredésekre, más nemzetből való pártfogókra, élősdi rétegek pénzelésére fordítottunk, azt vonjuk ki ebből az ellenérték nélküli állapotból, s fordítsuk a magunk jobb összetartásának és egymás segítésének a nemzeti céljára. Ez is valami anyagi erőt visszaad nekünk abból a sokból, amit a társadalomváltozás elvett tőlünk. Aztán következnie kell, igenis annak kell kösvetkeznie a magunk közötti önzetlenségnek. Az idealisták ábrándozásait kell megvalósítani, mert a materialisták célszerű számításai nem elegendők a kivezető megtalálására. A materialista a megfogható valóságot veszi nemcsak kiindulási pontnak, hanem, célnak is. Eszközként se tud elképzelni olyan légneműséget, amilyen például egy tömeg jósága és erkölcse iránti bizalom. Ha az a tömeg vagyontalan és nincstelen, úgy az a materializmus szempontjából már számításba nem vehető. Azt hiszem, hogy a mi tömegeink részére szükséges kishitelnek is ez az egyoldalú felfogás egyik igen nagy akadálya. Teljes tisztelettel adózom azoknak, akik a reális szempontok figyelembevételét szükségesnek tartják. Összeroskadt gazdasági helyzetünk bajainak a meglátása és orvosló módjainak a megtalálása semmiesetre se történhetik a reális felfogások igénybevétele nélkül. Csak éppen azt mondom, hogy a reális szempontok egymásukban nem elegendők a helyzet orvoslására, s magának a materiális felfogásnak a látköre is ki kell, hogy bővüljön és az addig látott realitásokon túl egyéb, nagyobb, s inkább csak fogalomnak tartott realitásokat is észre kell, hogy vegyen. Ilyen fogalom a mi népkisebbségünk kisembereinek a tömege; az a tömegérdek, mely nyelvi, faji, vallási ugyanazonosságából, természeti adottságból felnőve, az új állam változásban együtt akarná keresni a maga fennmaradását. Egy tömeglény körvonalai mutatkoznak ebben az együttes akarásban, amelyet ahogyan politikailag lehet érvényesíteni, úgy gazdaságilag is nagy erőként lehet alkalmazni. Csak azon a tömegen belül az egymásban bízás ragaszkodását kell megterem- t teni, azt pedig az egymáson való kölcsönös segítés rendszerével lehet elérni. Ezt erkölcsi szabállyá kell tennünk magunk között. És ha a realitások is ennek az erkölcsnek a kiképzésére törekednek, akkor kapni fognak olyan önmagáért dolgozni tudó tömeget, amelyre igenis a legreálisabb gazdasági számítással lehet építeni. De ha a materiális felfogás csak a tömeg egyeseit nézi, s az ilyen egyeseknek az esendőségeit, megbízhatatlanságát és hitelképtelenségét látja, akkor visszatartja magát tőlük és mind szűkebb érdekeltségre szorul. Önző lesz és viszont a tömegnek is rossz példát ad, hogy önző és kétségbeesett, legyen. Ilyen tömeggel népkisebbségünk társadalmát és gazdasági életét felépíteni nem lehet, s így ebből a hiányból támad szellemi életünk összeomlása is. Azzal együtt összeomlik politikai erőnk, s megmaradt gazdasági csoportjaink se támaszkodhatnak többé magukra, hanem gyarmati kihasználtjai és pórázon vezetettjei lesznek más, eltipróbb önzésnek. A kisemberek becsületszava, ezymáéért való feiállása, inváltás mútja, gyermekeinek munkáskészsége mind olyan lelki elem, amit a mi realizmusunk hitelképesség alkotórészeiként el kell, hogy fogadjon. Ha ebben a tekintetben egyeseknél való bizalmunkat csalódás éri, akkor az illetőket nem megvetéssel kell sújtani, hanem további segítésekkel arra bírni, hogy kötelezettségeiknek eleget tegyenek. Hatni kell az alkoholizmus abbanhagyására, a cifrálkodás megszüntetésére, az apró összegeknek is a megtakarítására. Hatni kell arra, hogy szédelgő vállalatok ne használják ki acsaládok közosíványgyűjtő, életbiztosító jó hajlamait, hanem legjobb megalapozású pénzintézeteink vállalják az ilyen iányas takarékosságok felkarolását. Ezt a mi még meglevő gazdasági erőinkkel mind rendszerré tudnék tenni a magunk népkisebbségi tömegében. Már most, ha a cél a mi megmaradt gazdasági csoportjainknál nem a saját nyereségre való törekvés, nem a más kárán való gazdagodás lesz, hanem tömegeink jó erkölcsének a nevelése és egymásban bízásának a társadalmi rendszerré tétele, akkor lehetetlen, hogy a kamatátkoktól meg ne szabaduljunk. Megszabadulnánk egy kis gazdasági nivellálódás árán, mely a jobb móduaktól talán valami jövedelemcsökkenést kívánna, de viszont a nincstelenek nagy tömegét kiemelné a mai kétségbeesésükből, a holnapi nyomorukból, s a holnaputáni veszedelmes improduktivitásukból. Magyar népkisebbségünk néptömegének ezt a képét kell magunk előtt látnunk, s ezért a tömegért kell megmaradt gazdasági erőink célszerű szétosztásáról, csekély haszonnal való nagy és sűrű forgalmáról gondoskodnunk. Akkor tömegünk számbavevődő és nemzetközi gazdasági relációkban is számottevő kollektív egyéniséggé válik, amelyre éppen úgy adnak a külföldön, mint a dán, vagy norvég, vagy a szász kisgazda szorgalmára és munkatudására. „Szorgalom”, „munkatudás”, ezek is mind fogalmak, kézzel nem fogható tulajdonságok, mégis a hiteléletnek realitásai lehetnek. Csak éppen tömegviszonynak, tömegerkölcsnek a sajátjaként kell ezeknek a fogalmaknak jelentkezniök. A mi népkisebbségünk tömegviszonyait és tömegerkölcseit céltudatos és nyereségvágy nélküli felkarolással ilyen gazdasági realitásokká lehet tennünk. Csak idealizmus kell hozzá. Csak diai számunk 20 oldal .