Keleti Ujság, 1932. február (15. évfolyam, 25-49. szám)

1932-02-01 / 25. szám

etés belföldön... Egy évre 800, félévre 400, negyedévre 200, egy hóra 70 L. ■ I- Egyes szám ára 3 lej Országos Magyarpárti Lap Szerkesztőségi és kiadóhivatali telefon: 808, 6­94 XV. évfolyam ifi. 25. szám Előfizetés Magyarországon: Egy évre 50 Pengő, félévre 25 Pairgo, negyedévre 12.30 P. Egyes szám ára 20 fillér Cluj-Kolozsvár, 1932. február 1. V a . : ■■ " -.V - -.V. •• Sanghai, Genf és a hídverés írta: Szísz Endre. Még húsz esztendő sem telt el a világhábo­rú kitörése óta és máris egy hatalmas új há­ború képe bontakozik ki Távolkeleten. A fürge és kecses tigris megrohanta a megsebzett, vé­dekezni nem tudó elefántot. Japán, a diplomá­cia labirintusaiban annyira járatos nagyhata­lom, a modern hadviselés minden vívmányával felvértezetten kerítette hatalmába Mandzsú­riát, hogy ott teremjen a többezer éves kultú­rájú állam­monstrum szívében és egy másfél­milliós világváros megriadt, fejvesztett laká­­saira gyújtsa rá a házfedelet és kegyetlenül, szívtelen ridegséggel kényszerítse térdre a négy­százmillió lakosával tehetetlen tetszhalottat, Kínát. Hogy milyen ürügyek indították el hó­dító útjára a japán hadsereget és milyen kör­mönfont rabulisztikával magyarázgatja a Nép­­szövetség többi tagállamának, hogy távolról sincs háborúról szó, csupán egy kedélyes gya­logtúráról, az voltaképpen nem fontos. Nem fontos az sem, hogy a japán haderők főparancs­noka Sanghai polgármesteréhez intézett ulti­mátumára be sem várta a választ — amely mel­lesleg mondva: szolgaian behódoló volt , és máris megrohamozta a világ egyik legnagyobb és leggazdagabb kereskedelmi városát, mindez nem fontos csakugyan, mert még a gyerek is tisztában van azzal, mit is akar Japán, amely tervszerűen, matematikai kiszámítottsággal ha­tározta el magát arra, hogy a legalkalmasabb pillanatban gyarmatot szerezzen magának Man­dzsúria elfoglalásával és Kína rabszolgasárom­­bahajtása szintén ennek a külpolitikának irány­vonalába esik. Japán terjeszkedni akar, tehát fütyül a népjogokra, fütyül más államok in­tegritására, elsősorban azonban arra a Népszö­vetségre fütyül, amely a világháború vérfolya­mából leszűrt erkölcsi rend végrehajtására és megőrzésére kapott mandátumot, többek kö­zött éppen Japántól is. Egy mozikép jár az eszemben, amelyet nem­régiben láttam és ahol éppen a Népszövetség ülését vetítette vászonra a ravasz filmoperatőr. A képen bóbiskoló öreg urak — a népszövetsé­gi tagállamok fő- és aldelegátusai — igyekeznek szerepükhöz méltó komoly, sőt komor arcokat vágni, amikor előugrik és a dobogóra lép Kína és Japán egy-egy megbízottja és néhány szó­val igyekeznek megakvirálni országuk számára a világ közvéleményének rokonszenvét. Most is előttem van a kínai diplomata — egyébként egy elegáns, szép szál ember — rémült arca, kétség­­beesett tekintete, amely mintha azt mondaná: Tudom hiába beszélek itt akármilyen meggyő­zően, egy szalmaszálat sem dobnak a világha­talmasságok a megmentésünkre. A japán meg­bízott törékeny alakja és — minek köntörfalaz­­zak, ez az igazság — orángutángarca azonban annál több önbizalmat, sőt önteltséget sugár­zott. Szinte unta azt a pár szót is, amit kény­szeredetten elmondott. Mi közöm nekem hozzá­tok? Akármit beszéltek, Japán azt fogja tenni, amit akar. Hát erre jó a modern technika nagy aján­déka az emberiségnek: Így leplezi le magát a tíz letes belépődíjat fizető mozilátogató előtt is Japán és a neki falazó egész Népszövetség! Az a Népszövetség, amelyhez az erdélyi magyar­ság is elküldött már jónéhány panasziratot, fe­­lebbezést, székely és magyar könnyekből ösz­szeolvadt sóhajait egy másfélmilliós kisebbségi népnek. Az a Népszövetség, amely legutóbb is foglalkozva kiküldött bizottságának jelentése alapján Magyarország gazdasági helyzetével azt a jóakaratú tanácsot adta a magyaroknak, hogy igyekezzenek szoros gazdasági érintkezé­seket létrehozni a szomszédos és más államok­kal s amely úgy látszik, nincs tisztában azzal, hogy a tanács magában véve üresen kongó frá­zis, hogyha azt reáliákkal alá nem támasztják. És ha nem csalódunk, ugyanaz a Népszövetség mondja ezt, amelyet azok a nagyhatalmak ma­­jorizálnak, amelyek a most óhajként emlegetett gazdasági érintkezést hatalmi szóval megszakí­tották... . » • Pedig a valóság mégis csak az, hogyha vala­ki, akkor a Népszövetség tehetne valamit Kö­zép- és Keleteurópa megbomlott rendjének és helyes gazdasági struktúrájának kiépítése érde­kében. Ha Sanghaiban tehetetlen is a Népszö­vetség, hogyha tekintélyének romjait azzal őrizgeti, hogy nem meri kiprovokálni Japá­n brüszk visszautasítását, helyzeti energiája egé­szen más eredmények létrehozására tenné al­kalmassá Európának ezen a részén, hogyha csakugyan akarna tenni valamit. De ezt meg sem kíséreli. Ha csak azt a tanácsot nem lehet kísérletnek mondani, amelyet Magyarország­nak ajánlgat a figyelmébe. Eszmemenetünk végén most eljutottunk eg­­mostanában nálunk annyira divatos szólamhoz, az úgynevezett hídveréshez. Laphasábokon szor­galmasan építik most azt a levegő­hidat, amely istentudja micsoda iniciativából, a magyar ki­sebbség számára ódiumot kever egy hajánál fogva előráncigált időszerűtlen idea előrelát­ható balsikeréért. A hídverés koncepciója tor­nyot épít régi, közismert teóriákból. Spectator elképzelése talán Kossuth Lajos dunai konföde­rációs tervétől indult el, hogy aztán az osztrák­magyar monarchia évszázadokon keresztül csakugyan kipróbált gazdasági összefüggéseit emlegesse sóhajtva. Tehát olyan törekvések és politikai koncepciók megoldását sürgeti, ame­lyek mai kétségbeesett helyzetünkben csak­ugyan gondolkozásra ébreszthetik a diplomatát és államférfiat bírálgatását, helyeslő, vagy kritizáló hozzászólását kihívhatják a kisebbségi politikusnak, vagy újságírónak is, csak éppen ott kerülnek vakvágányra, amikor kisebbségi népünket öltöztetik a hídverő jelmezébe. Pedig a mi szerepünk az országok közötti megbékülés és megbékéltetés körül csak az örvendező és helyeslő harmadiké lehet. Senki nem áll útjába közülünk annak a szándéknak, hogy a középeu­rópai államok s köztük Románia és Magyaror­............................. ■""■■■■■in....­. .............. szág között az őszinte közeledés létrejöjjön, de lelkünk mélyén valamennyien érezzük,­ hogy a békéltető szerepének eljátszására illetéktelenek vagyunk s ha felkinálkozunk rá, csakis jogaink­ért folytatott küzdelmünk feladásának, legjobb esetben veszélyeztetésének árán tehetjük azt. Hogyan kezdjünk mi hidverésről szólamokat eregetni, amikor ezer más gondunk és sérel­münk vár előterjesztésre és nagyon ritkán meghallgatásra? Hogyan tudjunk egyidőben élesen szembehelyezkedni az elnyomó törekvé­sekkel és szirupos hangon békehurokat pen­getni? Nem tehetünk róla, de ez a kétlaki sze­rep nemcsak méltatlan volna az erdélyi ma­gyarsághoz, de ugyanakkor összeegyeztethetet­len is. A hídverés, akárhogy is csűrjük-csavarjuk a dolgokat, nem a mi dolgunk. A világpolitika szeizmográfja jelzi azt, mikor szorulnak egy­másra az államok és mikor akasztják szögre sa­ját önzésük lobogóját. De nem is kívánja ezt tőlünk senki. A román állam sem, amely nem kér a mi tolakodó ajánlkozásunkból — a híd­verés kérdésére egyetlenegy komoly számba ve­hető visszhangra a román közvéleményben nem találtunk — de a magyar állam sem, amely a maga tragikus gondjai között ott őrzi a ki­sebbségek problémáit is és sokszor hangoztatta, hogy a megbékülés útja a kisebbségi jogok tel­jességén vezet keresztül. A hídverés útja tehát a mi számunkra a romániai magyar kisebbség és a többségi nemzet közötti őszinte béke fel­építése felé kell vezessen. A vásár pedig itt is kettőn áll. Nem is kettőn, hanem a többségi nemzet józan bölcsességén, amely ha megnyilat­kozna, egyszerre megszűnnék a sérelempolitika s ezzel az utódállamok és Magyarország közötti viszony méregfoga is kihullana. • Addig is pedig, amíg erre sor kerülhet, igenis, a Népszövetségtől kell várnunk a kezde­­ményező lépéseket. Még­pedig az újjászületett és hivatását komolyan betöltő Népszövetségtől. Attól a Népszövetségtől, amely nem vonul gyá­ván a háttérbe, amikor a japán-kínai konflik­tus elintézéséről van szó, hanem ha másként nem, legalább a békebontó állam kizárásával dokumentálja álláspontját az erkölcsi igazság mellett és amely abba is beleszól végre, hogy a kisebbségi statútumokat végrehajtsák és az ál­lamok legalább saját állampolgáraikkal szem­ben ne viseljenek hadat. Ha idáig eljutna a Népszövetség, akkor meg lesz az erkölcsi ereje az egymás mellett élő és egymásrautalt orszá­gok és népek politikai és gazdasági békéjének siettetéséhez,­ha kell vámunióhoz, vagy más olyan módhoz, amely az időnek és gazdasági szituációnak leginkább megfelel. A hidat tehát Genf­ben építsék, ne Kolozsvárt! pponyi leszerelést, egy cseh kép­viselő háborút sün (Budapest, január 30.) Apponyi Albert gróf a magyar delegáció élén szombaton elutazott Genf­be a leszerelési konferenciára. Elutazása előtt nagyon pesszimisztikus nyilatkozatot tett a konferencia sikeréről. Hangoztatta, hogy kon­ferencia soha még ilyen nehéz körülmények kö­zött nem ült össze, mint a mostani. A magyar delegáció azért megy Genfbe, hogy lehetőleg kivív­ja a győzők felf­egyverkezettsége és a le­­győzöttek leszerelése közötti méltatlan helyzet megszüntetését. (Prága, január 30.) Spacek csehszlovák de­mokrata képviselő a véderő bizottságban arra való hivatkozással, hogy a közel­jövőben hábo­rúval kell számolni, nyilatkozattételre szólí­totta fel a nemzetvédelmi minisztert, mennyi­ben készült fel a csehszlovák hadsereg modern harci eszközökkel vívandó harcban való véde­kezésre. A képviselő hangsúlyozta, hogy Cseh­szlovákia, mint háborúban született állam, fel­tétlenül részt fog venni a legközelebbi háború­ban is.

Next