Keleti Ujság, 1936. október (19. évfolyam, 228-252. szám)
1936-10-12 / 236. szám
8 ‘(FJETS'ttfSZZ 1938. OKTÓBER 12. - XIX. ÉVF. 236. SZ. APJA FIA Írta: CSATHÓ KÁLMÁN A professzor úr sokszor beszélt Párisról, ahol két évet töltött diákkorában.De csodálaosképpen sohasem a Sorbonnet emlegette, vagy régi tanárait, ahogy egy ilyen komoly embertől várni lehetett volna, sőt nem is Montmartre vidám mulatóit, ami a hajdani lumpot árulta volna el. Nem! A professzor úr egyedül és csakis a Théatre Francais előadásainak nagyszerűségét fejtegette, ami azért volt különös, mert egyébként nem árult el semmi érdeklődést a színház iránt, itthon egyáltalában nem lehetett rávenni, hogy egy előadást megnézzen és a pesti színházi világot ennélfogva nem is ismerte. Sem az írókat, sem a színészeket, s ha valaki beszélt róluk, kicsinylően legyintett: — Mi lehet ez ahhoz képest, amit én láttam nyolcszázkilencvenhétben Párisban a Comedieben. A Racine Andromaqueját! Az darab volt és előadás! Csak a klasszikus művészet ér valamit. A többi mind svindli! — Hiszen játszanak klasszikusokat itt is. Sőt Shakespearenak sehol sincs olyan kultusza, mint nálunk... A professzor úr ilyenkor megrázta a fejét és azt felelte: — Az nem az igazi! Nem mondom ... van egy-két darabja, mint a Jules Cesar és a Canard sauvage, de Shakespeare alapjában véve ködös barbár. — De kérem! Hiszen a Canard sauvaget nem ő írta, hanem Ibsen... — Az mindegy! Azért a megállapítás illik ő rá is. Az igazi klasszikus Racine, Corneille és Moliere. A többiek mélyen alattuk állnak. A professzor úr úgy beszélt, mint a legelfogultabb francia és éppen olyan tájékozatlan is volt ebben a kérdésben, mintha francia lett volna. Nem lehetett vitatkozni vele, de nem is volt érdemes. Elvégre egy fizikaprofesszornak teljesen magánügye, hogy hogyan vélekedik színházi kérdésekben. Legfeljebb különösnek találhatja az ember és megvan. Az egészről nem is lenne érdemes beszélni, ha a professzor úrnak fel nem nőtt volna a Pista fia és tanulmányútra ki nem került volna Pakisba. Ettől a Pistától az apja nem volt túlságosan elragadtatva. A fiút egyáltalában nem érdekelték az exakt tudományok, irodalommal és színházzal foglalkozott, sőt mi több, novellákat és verseket firkált. Igaz, hogy amellett kitűnően tudott táncolni is, valamint angolul meg franciául, a németről nem is szólva. De egyik nyelven sem olvasott, itt vagy mondott soha semmi okosat, az apja szerint, aki szerette volna, hogy Pista, ha már filozopternek ment, mathematikával, fizikával, vagy ha már olyan nagyon benne van a modern kor szelleme, hát legalább kémiával foglalkozott volna. Szóval valami komoly, józan, reális tudománnyal, mint az apja. Nagyon is meg volt lepve, mikor a fiú azzal jött haza egyszer, hogy megnyerte a külföldi ösztöndíjat és a jövő hónapban indul Párisba. A maga erejéből, a maga szorgalmával elnyert állami segítséggel, anélkül, hogy az apját terhelte volna vele. Mégis csak különös, hogy ilyen ellenőrizhetetlen tudományok művelőinek pénzt ad az állam! Az öreg ezt gondolta és csak a feleségének, a Pista anyjának a könyörgésére emberelte meg magát néhány száz pengő erejéig, hogy a fiú útiköltségéhez hozzájáruljon. — De aztán ne lumpold el holmi kis nőcskékkel! Hanem, ha már a színház a mániád, hát járj belőle szorgalmasan a Francaiseba. Ott legalább megtanulhatod, hogy mi az igazi színház! Pista elment és egy hónap múlva az öreg úr meglepetve fedezett fel az újságban egy cikket, amit a fia írt. Párisból. Színházról. A felesége sírt a gyönyörűségtől, ő azonban rettentő mérges lett. — Micsoda zagyvaságokat firkál ez a szamár! Hát miféle színházakba jár ez ott kinn? !zinglitanglikba? Ahelyett hogy most, mikor ott van a forrásnál, megpróbálná megtanulni, hogy mi a klasszikus művészet?... — Na de kérlek! — mondta a felesége. — Azóta bizonyosan megváltozott a világ odakinn is! Hiszen negyven év alatt Párisban is fejlődhetett az ízlés... — Fejlődhetett? Süllyedt! Süllyedt és ez a szamár azt hiszi, hogy ez fejlődés!... És te még azt akarod, hogy adjak neki pénzt, hogy tovább kinn maradhasson! Hát erről szó sem lehet! Aki ilyen ostoba és haszontalan, arra nem érdemes pénzt vesztegetni... Vagy két héttel ezután történt, hogy a professzor uréknak egy jó ismerősük valami dologban kiutazott Párisba. A professzorné megkérte hogy látogassa meg Pistát, vigyen neki valami apróságot és nézzen egy kicsit utána, hogy hogy él, mit csinál. — Hiszen olyan fiatal még a gyerek.. Nem keveredett-e valami könnyelmű társaságba? Tíz nap múlva az illető éppen akkor oltott be a professzorékhoz, mikor feketekávéztak. Az asszony jobban szerette volna ha négyszemközt hallhat hírt a fiáról, — ismerte Pistát jól! — ezt azonban nem volt már módjában a hírhozónak értésére adni és az elég ügyetlenül, egy kis mosolygással ki is kottyantotta az apa előtt, amit Pista körül tapasztalt. — Jól van a gyerek, nagyon jól van. Szorgalmasan dolgozik... színházi próbákra jár. Ami nem kis dolog, mert Párisban nem igen szokták az embert ilyen helyre beengedni. De Pista, úgy látszik ügyesen csinálja a dolgát. Jó protektort talált, akivel ápolja is a barátságot. Aznap is együtt vacsorázott vele színház után kettesben... Mondhatom, nem utolsó vacsorapartner... Ezt különben Pistának attól a barátjától tudom, akivel együtt lakik. A professzor úr felkapta a fejét. — Holmi kis nőcske? Mi?... A professzorné szeretett volna a föld alá süllyedni !A legjobban szerette volna, ha ez a szamár hírhordó süllyedt volna oda, de már előbb. Az azonban nem vette észre a gyülekező villámodat és csak röhögött: — De még milyen kis nőcske! Igazi nagy nöl Elsőrangú művésznő. Én csak színpadon láttam, de mondhatom gyönyörű... — Hol láttad? Micsoda színpadon? Valami varietéban? — Dehogy kérlek! Egy rettentő unalmas klasszikusban. Csak ennek a nőnek a kedvéért néztem meg. Egy Racine darabban játszotta a címszerepet. Izében... Phedrában!... A professzor ránézett a feleségére. Az asszony halálsápadt volt, a professzor úr azonban mosolygott És azt mondta az asszony legnagyobb csodálkozására: — Mit vagy azon úgy elképpedve? Elvégre nem kis fiú már: lehet egy-két kalandja neki is!... — Azzal odafordult a vendéghez és azt kérdezte: — Hogy hívják azt a művésznőt? — és mikor megkapta a feleletet, elgondolkozva sóhajtott: — Persze, persze! Azóta más kezekbe került a szerep!.. Aligha játsza olyan jól, mint az, akitől annak idején én láttam, de hát ennek a mai nemzedéknek mindenben meg kell elégedni a silányabbal! Hm? Ez a Pista!.. Hát mégis van benne valami belőlem is!.. A felesége elképpedve nézett rá, de mégjobban elcsodálkozott azon ami ezután történt. A professzor úr ugyanis pár perc múlva, mikor a vendég már indulóban volt, megköszörülte a torkát és azt mondta: — Kérlek, neked megvannak az összeköttetéseid és a módokat is tudod... Hogy küldhetnék ennek a Pistának egy kis pénzt, hogy, ha már ilyen dologba bonyolódott, hát ne jöjjön ott kine zavarba. .. Mit gondolsz, kérlek? Hereszi uradalom faiskolája választékban. al tianu. Északafrika egy magyar újságíró pillanatfelvételeiben Algír, a rejtelmek városa Városrész, amelybe este hat után nem mehet európai — Egy halott rendőr, egy megkéselt arab, véletlen baleset Copyright by WESTROPA-PEESSA Cannes and KELETI ÚJSÁG Utánközlés még kivonatosan is tilos (Algír, október hó.) Tegnap este vállon fogott a Casbah egyik utcájában egy éjfekete útitársam az „Eid El Meelad“-ról, akinek papája amint Mozambiqueben egy konzervatív gentlemanhoz illik, még az ősi „agbadá“-ban látja el a főnöki teendőket, míg fia, noha a nemesi párhuzamos tetoválást az arcán viseli, a Sorbonne aulájában tart előadást a nemzetközi munkáskérdésről. ... Allo, monsieur... fogott meg széles mosollyal a jó fiú, akinek valahol Bissanduga nádviskóiban ringott a bölcsője, ha ott ugyan ismernek ilyen alkalmatosságot — van kedve velem kalauzoltatni magát? ... Kapva-kaptam az alkalmon. Szerecsenünk egyébként rendesebben beszéli Voltaire nyelvét, mint a jelenlegi montpelliersi dékán, akinek provencei tájszólása állandó élclap-tárgy Franciaországban.* A Notre Dame d’Afrique székesegyház mögött a felső városrész felé vettük menetirányunkat. Néhány perc múlva bent voltunk a Kasbah, a fellegvár, legsötétebb negyedében, a rue des Dattes környékén, amelyet az 1845-ben elpusztult hősök emlékműve, a Sidi Bahram koronáz. Gyönyörű az este. Lent a fehér négyszögletes házak éles ellentétben a sötétségbe burkolt tengerrel, ahonnan a távoli jelzőtorony lámpája vet csak bágyadt fényt. Mélyen alattunk a francia városrész bulvárainak Párisi mímelő világító írások festik vörösre a házak falát, hirdetve Chevalier legújabb filmjét, vagy Dubonnet aperitifjét, Citroennel és a Cadum szappannal vetekedve a neoncsövek színeiben. A Dzsáma el Kebir fehér kupoláit is opálsárga és vérvörös váltakozással világítják meg a szomszédos opera százas égői. Érdekes alakok suhantak el a kis meredeken ereszkedő uccákban, a lőrésekkel átlyukasztott fellegvárfal mellett — ópiumnyomorította, bamba tekintetű piszkos arabok. Kissé mintha idegenkedtem volna itt tovább mászkálni... Eh mit, öt percnyire ide a villamos állomás és további tíz perc a Place de Gouvernement európai szállóihoz. Girbe-gurba keskeny sikátorok tömege — egy-két emeletes vályogházak, amelyek csaknem összeérnek. Széles lépcsőzetes uccák váltakoznak alig félméter átmérőjű tekervényes és hulladékokkal teleszórt sötét uccácskákkal, bennük tarka embertömeg hullámzik- Európait csak nagy ritkán látni a tömegben, sötét, kegyetlen, orgyilkos arcokkal találkozik a szempillantás.« Az ablakok faredőnyei zárva vannak -egyetlen élőlény se néz ki, a háziak mintha nem is lennének otthon — a házak élete befelé, a zöldség- és gyümölcshulladéktól teleszórt szűk udvarokon bonyolódik le. Piszkos és rongyoknak is már csak alig nevezhető ruhája Hönyek figyelmébe ! Megkezdődött ír női divatszalonban, őszi és téli szezon Memorandului ősz. alatt. Legújabb modellel és divatlapok után keszdlnek női kabátok, kosztümök és ruhák. Precíz munka, pontos kiszolgálás.