Keleti Ujság, 1936. október (19. évfolyam, 228-252. szám)

1936-10-12 / 236. szám

8 ‘(FJETS'ttfSZZ 1938. OKTÓBER 12. - XIX. ÉVF. 236. SZ. APJA FIA Írta: CSATHÓ KÁLMÁN A professzor úr sokszor beszélt Párisról,­­ ahol két évet töltött diákkorában.­­De csodála­­­­­osképpen sohasem a Sorbonnet emlegette, vagy régi tanárait, ahogy egy ilyen komoly embertől várni lehetett volna, sőt nem is Mont­­martre vidám mulatóit, ami a hajdani lum­pot árulta volna el. Nem! A professzor úr egyedül és csakis a Théatre Francais előadá­sainak nagyszerűségét fejtegette, ami azért volt különös, mert egyébként nem árult el semmi érdeklődést a színház iránt, itthon egy­általában nem lehetett rávenni, hogy egy elő­adást megnézzen és a pesti színházi világot ennélfogva nem is ismerte. Sem az írókat, sem a színészeket, s ha valaki beszélt róluk, ki­­csinylően legyintett: — Mi lehet ez ahhoz képest, amit én lát­tam nyolcszázkilencvenhétben Párisban a Co­­medieben. A Racine Andromaqueját! Az da­rab volt és előadás! Csak a klasszikus művé­szet ér valamit. A többi mind svindli! — Hiszen játszanak klasszikusokat itt is. Sőt Shakespearenak sehol sincs olyan kultu­sza, mint nálunk... A professzor úr ilyenkor megrázta a fejét és azt felelte: — Az nem az igazi! Nem mondom ... van­­ egy-két darabja, mint a Jules Cesar és a Ca­nard sauvage, de Shakespeare alapjában véve ködös barbár. — De kérem! Hiszen a Canard sauvaget nem ő írta, hanem Ibsen... — Az mindegy! Azért a megállapítás illik ő rá is. Az igazi klasszikus Racine, Corneille és Moliere. A többiek mélyen alattuk állnak. A professzor úr úgy beszélt, mint a legel­fogultabb francia és éppen olyan tájékozatlan is volt ebben a kérdésben, mintha francia lett volna. Nem lehetett vitatkozni vele, de nem is volt érdemes. Elvégre egy fizikaprofesszornak teljesen magánügye, hogy hogyan vélekedik színházi kérdésekben. Legfeljebb különösnek találhatja az ember és megvan. Az egészről nem is lenne érdemes beszélni, ha a professzor úrnak fel nem nőtt volna a Pista fia és tanulmányútra ki nem került volna Pakisba. Ettől a Pistától az apja nem volt túlságosan elragadtatva. A fiút egyálta­lában nem érdekelték az exakt tudományok, irodalommal és színházzal foglalkozott, sőt mi több, novellákat és verseket firkált. Igaz, hogy amellett kitűnően tudott táncolni is, va­lamint angolul meg franciául, a németről nem is szólva. De egyik nyelven sem olvasott, itt vagy mondott soha semmi okosat, az apja sze­rint, aki szerette volna, hogy Pista, ha már filozopternek ment, mathematikával, fizikával, vagy ha már olyan nagyon benne van a mo­dern kor szelleme, hát legalább kémiával fog­lalkozott volna. Szóval valami komoly, józan, reális tudománnyal, mint az apja. Nagyon is meg volt lepve, mikor a fiú azzal jött haza egyszer, hogy megnyerte a külföldi ösztöndí­jat és a jövő hónapban indul Párisba. A maga erejéből, a maga szorgalmával elnyert állami segítséggel, anélkül, hogy az apját terhelte volna vele. Még­is csak különös, hogy ilyen el­lenőrizhetetlen tudományok művelőinek pénzt ad az állam! Az öreg ezt gondolta és csak a feleségének, a Pista anyjának a könyörgésére emberelte meg magát néhány száz pengő ere­jéig, hogy a fiú útiköltségéhez hozzájáruljon. — De aztán ne lumpold el holmi kis nőcs­­kékkel! Hanem, ha már a színház a mániád, hát járj belőle szorgalmasan a Francaiseba. Ott legalább megtanulhatod, hogy mi az igazi színház! Pista elment és egy hónap múlva az öreg úr meglepetve fedezett fel az újságban egy cikket, amit a fia írt. Párisból. Színházról. A felesége sírt a gyönyörűségtől, ő azonban ret­tentő mérges lett. — Micsoda zagyvaságokat firkál ez a sza­már! Hát miféle színházakba jár ez ott kinn? !zinglitanglikba? Ahelyett­ hogy most, mikor ott van a forrásnál, megpróbálná megtanulni, hogy mi a klasszikus művészet?... — Na de kérlek! — mondta a felesége. — Azóta bizonyosan megváltozott a világ oda­­kinn is! Hiszen negyven év alatt Párisban is fejlődhetett az ízlés... — Fejlődhetett? Süllyedt! Süllyedt és ez a szamár azt hiszi, hogy ez fejlődés!... És te még azt akarod, hogy adjak neki pénzt, hogy to­vább kinn maradhasson! Hát erről szó sem lehet! Aki ilyen ostoba és haszontalan, arra nem érdemes pénzt vesztegetni... Vagy két héttel ezután történt, hogy a professzor uréknak egy jó ismerősük valami dologban kiutazott Párisba. A professzorné megkérte­ hogy látogassa meg Pistát, vigyen neki valami apróságot és nézzen egy kicsit utána, hogy hogy él, mit csinál. — Hiszen olyan fiatal még a gyerek.. Nem keveredett-e valami könnyelmű társa­ságba? Tíz nap múlva az illető éppen akkor o­l­­­tott be a professzorékhoz, mikor feketekávéz­tak. Az asszony jobban szerette volna­ ha négyszemközt hallhat hírt a fiáról, — ismerte Pistát jól! — ezt azonban nem volt már mód­jában a hírhozónak értésére adni és az elég ügyetlenül, egy kis mosolygással ki is kot­­­tyantotta az apa előtt, amit­ Pista körül tapasz­talt. — Jól van a gyerek, nagyon jól van. Szor­­galmasan dolgozik... színházi próbákra jár. Ami nem kis dolog, mert Párisban nem igen szokták az embert ilyen helyre beengedni. De Pista, úgy látszik ügyesen csinálja a dolgát. Jó protektort talált, akivel ápolja is a barát­ságot. Aznap is együtt vacsorázott vele szín­­ház után kettesben... Mondhatom, nem utolsó vacsorapartner... Ezt különben Pistának at­tól a barátjától tudom, akivel együtt lakik. A professzor úr felkapta a fejét. — Holmi kis nőcske? Mi?... A professzorné szeretett volna a föld alá sü­llyedni !A legjobban szerette volna, ha ez a szamár hírhordó süllyedt volna oda, de már előbb. Az azonban nem vette észre a gyüleke­ző villámodat és csak röhögött: — De még milyen kis nőcske! Igazi nagy nöl Elsőrangú művésznő. Én csak színpadon láttam, de mondhatom gyönyörű... — Hol láttad? Micsoda színpadon? Vala­mi varietéban? — Dehogy kérlek! Egy rettentő unalmas klasszikusban. Csak ennek a nőnek a kedvé­ért néztem meg. Egy Racine darabban játszot­ta a címszerepet. Izében... Phedrában!... A professzor ránézett a feleségére. Az asszony halálsápadt volt, a professzor úr azon­ban mosolygott­ És azt mondta az asszony leg­nagyobb csodálkozására: — Mit vagy azon úgy elképpedve? Elvég­re nem kis fiú már: lehet egy-két kalandja neki is!... — Azzal odafordult a vendéghez és azt kérdezte: — Hogy hívják azt a művész­nőt? — és mikor megkapta a feleletet, elgon­dolkozva sóhajtott: — Persze, persze! Azóta más kezekbe került a szerep!.. Aligha játsza olyan jól, mint az, akitől annak idején én lát­tam, de hát ennek a mai nemzedéknek minden­ben meg kell elégedni a silányabbal! Hm? Ez a Pista!.­. Hát mégis van benne valami be­lőlem is!­­.. A felesége elképpedve nézett rá, de még­­jobban elcsodálkozott azon ami ezután tör­tént. A professzor úr ugyanis pár perc múl­va, mikor a vendég már indulóban volt, meg­köszörülte a torkát és azt mondta: — Kérlek, neked megvannak az összeköttetéseid és a mó­dokat is tudod... Hogy küldhetnék ennek a Pistának egy kis pénzt, hogy, ha már ilyen dologba bonyolódott, hát ne jöjjön ott kine za­varba. .. Mit gondolsz, kérlek? Hereszi uradalom faiskolája választékban. al t­ianu. Északafrika egy magyar újságíró pillanatfelvételeiben Algír, a rejtelmek városa Városrész, amelybe este hat után nem mehet európai — Egy halott rendőr, egy megkéselt arab, véletlen baleset Copyright by WESTROPA-PEESSA Cannes and K­EL­ETI ÚJSÁG Utánközlés még kivonatosan is tilos (Algír, október hó.) Tegnap este vállon fo­gott a Casbah egyik utcájában egy éjfekete útitársam az „Eid El Meelad“-ról, akinek pa­pája amint Mozambiqueben egy konzervatív gentlemanhoz illik, még az ősi „agbadá“-ban látja el a főnöki teendőket, míg fia, noha a nemesi párhuzamos tetoválást az arcán viseli, a Sorbonne aulájában tart előadást a nemzet­közi munkáskérdésről. ... Allo, monsieur... fogott meg széles mo­sollyal a jó fiú, akinek valahol Bissanduga nádviskóiban ringott a bölcsője, ha ott ugyan ismernek ilyen alkalmatosságot — van kedve velem kalauzoltatni magát? ... Kapva-kaptam az alkalmon. Szerecsenünk egyébként rendesebben beszéli Voltaire nyel­vét, mint a jelenlegi montpelliersi dékán, aki­nek provencei tájszólása állandó élclap-tárgy Franciaországban.* A Notre Dame d’Afrique székesegyház mögött a felső városrész felé vettük menet­irányunkat. Néhány perc múlva bent voltunk a Kasbah, a fellegvár, legsötétebb negyedé­ben, a rue des Dattes környékén, amelyet az 1845-ben elpusztult hősök emlékműve, a Sidi Bahram koronáz. Gyönyörű az este. Lent a fehér négyszög­letes házak éles ellentétben a sötétségbe bur­kolt tengerrel, ahonnan a távoli jelzőtorony lámpája vet csak bágyadt fényt. Mélyen alattunk a francia városrész bulvárainak Pá­risi mímelő világító írások festik vörösre a házak falát, hirdetve Chevalier legújabb film­jét, vagy Dubonnet aperitifjét, Citroennel és a Cadum szappannal vetekedve a neoncsövek színeiben. A Dzsáma el Kebir fehér kupoláit is opálsárga és vérvörös váltakozással világít­ják meg a szomszédos opera százas égői. Érdekes alakok suhantak el a kis merede­ken ereszkedő uccákban, a lőrésekkel átlyu­kasztott fellegvárfal mellett — ópiumnyomo­­rította, bamba tekintetű piszkos arabok. Kissé mintha idegenkedtem volna itt tovább mász­kálni... Eh mit, öt percnyire ide a villamos állomás és további tíz perc a Place de Gouver­­nement európai szállóihoz. Girbe-gurba keskeny sikátorok tömege — egy-két emeletes vályogházak, amelyek csak­nem összeérnek. Széles lépcsőzetes uccák vál­takoznak alig félméter átmérőjű tekervényes és hulladékokkal teleszórt sötét uccácskákkal, bennük tarka embertömeg hullámzik- Euró­pait csak nagy ritkán látni a tömegben, sötét, kegyetlen, orgyilkos arcokkal találkozik a szempillantás.« Az ablakok faredőnyei zárva vannak -­­egyetlen élőlény se néz ki, a háziak mintha nem is lennének otthon — a házak élete befelé, a zöldség- és gyümölcshulladéktól teleszórt szűk udvarokon bonyolódik le. Piszkos és ron­gyoknak is már csak alig nevezhető ruhája Hön­yek figyelmébe ! Megkezdődött í­­r női divatszalonban, őszi és téli szezon Memorandului ősz. alatt. Legújabb modellel és divatlapok után keszd­l­nek női kabátok, kosztümök és ruhák. Precíz munka, pontos kiszolgálás.

Next