Keleti Ujság, 1937. augusztus (20. évfolyam, 173-198. szám)

1937-08-23 / 192. szám

8 Kesleti Ujság 1037. AUGUSZTUS 23. — XX. ÉVF. 102. SZ. SZÁZ ÉV Irta: Janovics Jenő dr• Ma van száz éve annak, hogy a pesti Nem­zeti Színház megnyílt. 1837. augusztus 22-én a Vörösmarthy Mi­hály „Árpád Ébredésé"-vel és Schenk ,,Belizárd­­jával nyíltak meg a Grassalk­ovich herceg által ajándékozott telken közadakozásból épült „PES­TI MAGYAR SZÍNHÁZ" kapui. Ez a centennárium nemcsak Budapestnek, nemcsak Magyarországnak ünnepe. Ünnepe az egész kulturvilágnak, mert a pesti Nemzeti Szín­ház élete szervesen bekapcsolódott az egész mű­velt világ művészi és irodalmi törekvéseinek vér­keringésébe. Amellett, hogy hűséges szolgálója volt min­denkoron a magyar nemzeti gondolatnak, tükre a nemzeti művelődésnek, szitója a nemzeti érzés­nek, tolmácsolója a nemzet gyászának, örvende­ző­je a nemzet örömének, pallérozó­ja a nemzeti nyelvnek, — munkatervéből sohasem hiányzott a külföldi szellemi nagyságok, az idegen irodalmi és művészi törekvések képviselete. Hogy egyebet ne említsünk: Volt idő, ami­kor a pesti Nemzeti Színház Shakespeare-kultu­­sza túlszárnyalta Európa minden nemzetének, sőt Shakespeare hazájának is színpadi kultuszát. Molierenek csak a Comédie Francaise-ben vol­tak olyan nemes hagyományai, mint Pesten. Az antik tragédiák szoborszerű hősei sűrűn és szíve­sen látott, megbecsült vendégei voltak a pesti Nemzeti Színháznak. Ibsen, az északi óriás és a spanyol Echegaray egyetlen európai színpadon sem volt olyan népszerű, mint Pesten. Ám a nagy kultur­világ egyetlen zugában sem gyújt olyan lobogó örömöt, nem szít olyan jogos büszkeséget és nem olvad­­el olyan mély­séges együttérzésben ez az ünnep, mint Erdély­ben. Erdély az idősebbik testvér boldogságával, simogató szeretetével köszönti a pesti Nemzeti Színházat mai nagy ünnepén, életének századik évfordulóján. Pesten ugyanakor indult meg a Nemzeti Játékszín megteremtését célzó nemes mozgalom, mint Kolozsváron, 1790-ben. A mi termékeny földünkben ki is virágzott az elvetett mag, ám a német szótól hangos Pesten még zsellérjogokat sem tudott kikilincselni a buzgó Kelemen László a magyar színjátszók számára. S amikor a sok sürgetésre, a megyék felirataira úttörő színé­szeink végre engedélyt nyertek arra, hogy heten­ként egyszer játszhassanak Pesten és egyszer Budán, a nemtörődömség, a lemondás, a közöny, a lenézés, a saját sírját ásó tunya tétlenség foj­totta meg a színészek hősi törekvéseit. Csak ak­kor tudott gyökeret vetni Pesten a magyar szín­játszás, amikor Wesselényi Miklós az erdélyi társulattal hódító útra indul és Debrecenen, Sze­geden át odaérkezik. Erdély szabad szelleme dia­dalmaskodott ott, ahol akkor a köznép jobbágyi elnyomatás nyűge alatt senyvedett, az elnémete­­sedett polgárság ideálok nélkül, sivár tétlenség­ben morzsolta napjait, a főnemesség pedig a bé­csi udvar fényében sütkérezve, megfeledkezett fajáról és nemzetéről. Az idegen mámortól ájult magyarságot Er­dély szabad lehelete rázta fel álmából. Erdély adott magyar színészetet Pestnek. S pergő idők folyamán ez a csoda sokszor ismétlődött meg. Kolozsvárnak tizenhat évvel korábban volt kőböl épült állandó Nemzeti Színháza, mint Pest­nek. A kolozsvári példán felbuzdulva született meg a pesti Nemzeti Színház, amely most száza­dos ünnepét üli. Amikor a kolozsvári magyar­ságnak szűk lett a Rhédey-ház báli terme, ahol színészeink játszottak, akkor öszeállottak gaz­dagok és szegények, főurak és parasztok, fejükbe vették, hogy nagy, monumentális színházat fog­nak építeni. A gazdagok odaadták vagyonuk egy részét, a főurak és dámák legszebb ékszereiket, a szegények összekuporgatott filléreiket s köz­adakozásból összegyűjtötték azt a pénzt, amire a színház felépítéséhez szükség volt. S a földhöz ragadt napszámos, aki nem tudott pénzt adni, in­gyen hordta a téglát az emelkedő épülethez. Így épült fel és nyílt meg 1821-ben az első magyar színház Erdély fővárosában, a csöndes Farkas­­utcában, az a komoly és méltóságos templom, amely csaknem kilencven évig volt hajléka a tisz­ta és nemes művészetnek. Az erdélyi példán okulva és áldozatkészségét mintául véve, indult meg később Pesten az az emlékezetes mozgalom, amelynek gyümölcse lett az 1837-ben megnyílt Nemzeti Színház. A századik életévét ünneplő színház történe­tének sok aranylapján találjuk az erdélyi szellem nyomát. Erdély adta a megnyíló színház társulatának legdicsőségesebb neveit. A fanatikus hitű, nagy­­műveltségű Egeressy Gábort, az őstehetségű Szentpétery Zsigmondot, Kántornét, a legendás hitű nagy tragikát és később méltó utódját, Já­szai Marit, Dérinét, a „két haza pacsirtá"-ját, Fáncsy Lajost és Lendvay Mártont. Erdély tá­masztotta fel sírjából az elfelejtett Bánk Bánt és adta a pesti Nemzeti Színháznak. És amikor megtorpant útjában a vérszegény és mégis ezer sebből vérző pesti színház, amikor nem volt mű­sora, sem közönsége, akkor Nagyvárad adta Szigligeti Edét a Nemzeti Színháznak, aki évti­zedekig egymaga látta el darabokkal a műsort és pedig olyan darabokkal, amelyek visszahódí­tották a közönséget. Amikor Szigligeti kidőlt, az aradi Csiky Gergely vette át örökét gazdag te­hetséggel, az új átvágás merészségével és párat­lan munkabírással. És Erdély adta a pesti Nem­zeti Színháznak a legzseniálisabb, alkotásokban, színésznevelésben s a Nemzeti Színház hivatásá­nak megértésében leggazdagabb érdemű igazga­tóját, Paulay Edét, aki először álmodta színpadra a Madách káprázatosan szárnyaló fantáziáját, az Ember Tragédiáját. Paulay Ede 27 éves korá­ban került Pestre, inaséveit itt, nálunk Kolozsvá­ron töltötte, itt szívta magába a színház irodalmi, művészi és nemzeti céljainak tisztaságát és ne­mes hagyományait. Hatalmas, végeérhetetlen, színes albumot ál­líthatnánk össze azokból a nevekből, amelyek Erdély színpadáról ivettek fel a magyar színház­művészet égboltjára. Még az utolsó években is, amikor megfogyott az erdélyi színház nagy gaz­dagsága, amikor pulzusa egyre sűrűbben kiha­gyó, amikor halkuló a szíve dobogása, még min­dig volt annyi ereje, hogy évenként néhány friss tehetséggel, néhány új színfolttal élénkítse a ma­gyar főváros művészi életét. Az idősebb testvér simogató szeretete és tá­mogató ereje sokszor sugárzott friss vért a szá­zadik életévét ünneplő színház petyhüdt ereibe, lankadtságában sokszor buzdította új lendületre. A megfáradt és elszegényedett öreg testvér ma felcsillanó szemekkel, boldog örömmel és ál­­dást kérő fohásszal ünnepel. Kóstoló Petőfi és Dókái szerkesztő urak Lapjából, az Életképekből A szabadsajtó igazán szabad terméke — A két, világhírnévre emelkedett szer­kesztő bátor lelkesedéssel mindent megirt s mindent „kiszerkesztett", ami nem tetszett nekik —■ „A Kolozsvári Híradót tán még cenzúrázzák is..." Arégi, 1848-ból való folyóirat: „Életképek". Talán még emlékezik az olvasó a címére. A közép­­iskolás irodalomtörténetben tanultunk róla, meg­lehetősen unalmas anyagot. Aki csak azt tudja róla, hogy Petőfi „Nemzeti dala" után a szabad­sajtó terméke volt s hogy az akkori kor eszméit, eseményeit tárgyalta, keveset tud az Életképekről. A régi szellemi termékek száraz, adatszerű felso­rolása elrémítette a diákokat mindig az igazi meg­ismeréstől s ez a folyóirat is nagyszakállu, érdek­telen régiségképpen raktározódott el a koponyák­ban. Vegyük kézbe azt a folyóiratot, kicsit bön­gésszünk az oldalain s meglátjuk, hogy izes, ér­dekes dolog, ha kibányássza az ember az unalom lomtárából a kis füzeteket. FELELŐS SZERKESZTŐK PETŐFI ÉS JÓKAI Illendően megsárgult lapon, vékony újságpa­píron a következő lapfej áll: Egyenlőség, szabadság, testvériség! ÉLETKÉPEK Felelős szerkesztők PETŐFI ÉS JÓKAI 1848 julius 16 PEST Nyomatott Landerer és Hackenastnál A két szerkesztő, aki később a világirodalom halhatatlanjai közé került, meglehetősen nyílt for­mában, merészen, őszintén vallja politikai elveit s igyekszik felvilágosítani az olvasót a kor eszmei áramlatairól. A füzetek első oldalán cikksorozat áll „Irányrajzok az első franczia forradalomból" címmel. A forradalmi idők szájaize szerint írott kis történelem, köztársasági áhitozással, erős, éles kritikával. Hogy milyen éles gúnnyal illette a lap a táblabirákat, az akadémiát, pecsovicsokat, arról a „Charivari" cimű­ rovat tanúskodik. Az egyik oldalon a „Lucifer conversatione lexiconjában" a következőket olvashatjuk: „BAKLÖVÉS. Mennél ritkább a’ vadászatban, an­nál sűrűbb a’ politicában. „BOT. Olmos. Argumentum ad hominem. „BÁLÁM. Olyan zsidó táblabíró, ki helyett a’ sza­mara combinált. Most is él. „BULLA. Aurea. Unokabátyja a’ pragmatica sanc­­tionak. Par nobile fratrum. * Szlvák ur, biharmegyei érdemes követ, ki mind a* mellett, hogy szurdolmányban jár, épeszű ember, azt mondta a’ minap egy megyei követ collegájának, kinek kölcsönösen bemutattatott: „Ismerem jól az urat. Is­merem még azokból az időkből, mikor becsületes em­ber volt." A SAJTÓ HELYZETE 1848-BAN Petőfi és Jókai szerkesztő urak lapjában ezt is megtaláljuk, az első évfolyam 186-ik lapján. A kis cikk igy szól: Sciperisis Martius óta. A’ Heti lap megszűnt ’s helyettesité a­ Martius, melly mind eddig daczára az ellene történt izgatások­nak a’ legnagyobb keletnek örvend. Támadt a’ Kos­­suth lapja, mellybe Kossuth azokat szokta meginni, amiket nem mint minister mond. A’ Pesti Hírlap sű­rűbb betűket kapott, ’s nagyobb külföldi rovatot. Tá­mad a’ munkások újságja és a’ Nép barátja, mind­kettő néplap, ez utóbbi a’ legnéphez szólóbb nyelven írva, ennek van a legtöbb grófnő előfizetője. A’ Bu­dapesti Híradó megszűnt, bűneiért megérdemelte. A’ Jelenkor is megoszlattatott, öreg volt már sze­gény. Egyébiránt azzal fenyegetőzik, hogy még fölé támadand. A’ Honderűből politicai lap lett Reform czim alatt. A’ Divatlap is megszűnt a’ belletriához

Next