Keleti Ujság, 1937. augusztus (20. évfolyam, 173-198. szám)
1937-08-23 / 192. szám
8 Kesleti Ujság 1037. AUGUSZTUS 23. — XX. ÉVF. 102. SZ. SZÁZ ÉV Irta: Janovics Jenő dr• Ma van száz éve annak, hogy a pesti Nemzeti Színház megnyílt. 1837. augusztus 22-én a Vörösmarthy Mihály „Árpád Ébredésé"-vel és Schenk ,,Belizárdjával nyíltak meg a Grassalkovich herceg által ajándékozott telken közadakozásból épült „PESTI MAGYAR SZÍNHÁZ" kapui. Ez a centennárium nemcsak Budapestnek, nemcsak Magyarországnak ünnepe. Ünnepe az egész kulturvilágnak, mert a pesti Nemzeti Színház élete szervesen bekapcsolódott az egész művelt világ művészi és irodalmi törekvéseinek vérkeringésébe. Amellett, hogy hűséges szolgálója volt mindenkoron a magyar nemzeti gondolatnak, tükre a nemzeti művelődésnek, szitója a nemzeti érzésnek, tolmácsolója a nemzet gyászának, örvendezője a nemzet örömének, pallérozója a nemzeti nyelvnek, — munkatervéből sohasem hiányzott a külföldi szellemi nagyságok, az idegen irodalmi és művészi törekvések képviselete. Hogy egyebet ne említsünk: Volt idő, amikor a pesti Nemzeti Színház Shakespeare-kultusza túlszárnyalta Európa minden nemzetének, sőt Shakespeare hazájának is színpadi kultuszát. Molierenek csak a Comédie Francaise-ben voltak olyan nemes hagyományai, mint Pesten. Az antik tragédiák szoborszerű hősei sűrűn és szívesen látott, megbecsült vendégei voltak a pesti Nemzeti Színháznak. Ibsen, az északi óriás és a spanyol Echegaray egyetlen európai színpadon sem volt olyan népszerű, mint Pesten. Ám a nagy kulturvilág egyetlen zugában sem gyújt olyan lobogó örömöt, nem szít olyan jogos büszkeséget és nem olvadel olyan mélységes együttérzésben ez az ünnep, mint Erdélyben. Erdély az idősebbik testvér boldogságával, simogató szeretetével köszönti a pesti Nemzeti Színházat mai nagy ünnepén, életének századik évfordulóján. Pesten ugyanakor indult meg a Nemzeti Játékszín megteremtését célzó nemes mozgalom, mint Kolozsváron, 1790-ben. A mi termékeny földünkben ki is virágzott az elvetett mag, ám a német szótól hangos Pesten még zsellérjogokat sem tudott kikilincselni a buzgó Kelemen László a magyar színjátszók számára. S amikor a sok sürgetésre, a megyék felirataira úttörő színészeink végre engedélyt nyertek arra, hogy hetenként egyszer játszhassanak Pesten és egyszer Budán, a nemtörődömség, a lemondás, a közöny, a lenézés, a saját sírját ásó tunya tétlenség fojtotta meg a színészek hősi törekvéseit. Csak akkor tudott gyökeret vetni Pesten a magyar színjátszás, amikor Wesselényi Miklós az erdélyi társulattal hódító útra indul és Debrecenen, Szegeden át odaérkezik. Erdély szabad szelleme diadalmaskodott ott, ahol akkor a köznép jobbágyi elnyomatás nyűge alatt senyvedett, az elnémetesedett polgárság ideálok nélkül, sivár tétlenségben morzsolta napjait, a főnemesség pedig a bécsi udvar fényében sütkérezve, megfeledkezett fajáról és nemzetéről. Az idegen mámortól ájult magyarságot Erdély szabad lehelete rázta fel álmából. Erdély adott magyar színészetet Pestnek. S pergő idők folyamán ez a csoda sokszor ismétlődött meg. Kolozsvárnak tizenhat évvel korábban volt kőböl épült állandó Nemzeti Színháza, mint Pestnek. A kolozsvári példán felbuzdulva született meg a pesti Nemzeti Színház, amely most százados ünnepét üli. Amikor a kolozsvári magyarságnak szűk lett a Rhédey-ház báli terme, ahol színészeink játszottak, akkor öszeállottak gazdagok és szegények, főurak és parasztok, fejükbe vették, hogy nagy, monumentális színházat fognak építeni. A gazdagok odaadták vagyonuk egy részét, a főurak és dámák legszebb ékszereiket, a szegények összekuporgatott filléreiket s közadakozásból összegyűjtötték azt a pénzt, amire a színház felépítéséhez szükség volt. S a földhöz ragadt napszámos, aki nem tudott pénzt adni, ingyen hordta a téglát az emelkedő épülethez. Így épült fel és nyílt meg 1821-ben az első magyar színház Erdély fővárosában, a csöndes Farkasutcában, az a komoly és méltóságos templom, amely csaknem kilencven évig volt hajléka a tiszta és nemes művészetnek. Az erdélyi példán okulva és áldozatkészségét mintául véve, indult meg később Pesten az az emlékezetes mozgalom, amelynek gyümölcse lett az 1837-ben megnyílt Nemzeti Színház. A századik életévét ünneplő színház történetének sok aranylapján találjuk az erdélyi szellem nyomát. Erdély adta a megnyíló színház társulatának legdicsőségesebb neveit. A fanatikus hitű, nagyműveltségű Egeressy Gábort, az őstehetségű Szentpétery Zsigmondot, Kántornét, a legendás hitű nagy tragikát és később méltó utódját, Jászai Marit, Dérinét, a „két haza pacsirtá"-ját, Fáncsy Lajost és Lendvay Mártont. Erdély támasztotta fel sírjából az elfelejtett Bánk Bánt és adta a pesti Nemzeti Színháznak. És amikor megtorpant útjában a vérszegény és mégis ezer sebből vérző pesti színház, amikor nem volt műsora, sem közönsége, akkor Nagyvárad adta Szigligeti Edét a Nemzeti Színháznak, aki évtizedekig egymaga látta el darabokkal a műsort és pedig olyan darabokkal, amelyek visszahódították a közönséget. Amikor Szigligeti kidőlt, az aradi Csiky Gergely vette át örökét gazdag tehetséggel, az új átvágás merészségével és páratlan munkabírással. És Erdély adta a pesti Nemzeti Színháznak a legzseniálisabb, alkotásokban, színésznevelésben s a Nemzeti Színház hivatásának megértésében leggazdagabb érdemű igazgatóját, Paulay Edét, aki először álmodta színpadra a Madách káprázatosan szárnyaló fantáziáját, az Ember Tragédiáját. Paulay Ede 27 éves korában került Pestre, inaséveit itt, nálunk Kolozsváron töltötte, itt szívta magába a színház irodalmi, művészi és nemzeti céljainak tisztaságát és nemes hagyományait. Hatalmas, végeérhetetlen, színes albumot állíthatnánk össze azokból a nevekből, amelyek Erdély színpadáról ivettek fel a magyar színházművészet égboltjára. Még az utolsó években is, amikor megfogyott az erdélyi színház nagy gazdagsága, amikor pulzusa egyre sűrűbben kihagyó, amikor halkuló a szíve dobogása, még mindig volt annyi ereje, hogy évenként néhány friss tehetséggel, néhány új színfolttal élénkítse a magyar főváros művészi életét. Az idősebb testvér simogató szeretete és támogató ereje sokszor sugárzott friss vért a századik életévét ünneplő színház petyhüdt ereibe, lankadtságában sokszor buzdította új lendületre. A megfáradt és elszegényedett öreg testvér ma felcsillanó szemekkel, boldog örömmel és áldást kérő fohásszal ünnepel. Kóstoló Petőfi és Dókái szerkesztő urak Lapjából, az Életképekből A szabadsajtó igazán szabad terméke — A két, világhírnévre emelkedett szerkesztő bátor lelkesedéssel mindent megirt s mindent „kiszerkesztett", ami nem tetszett nekik —■ „A Kolozsvári Híradót tán még cenzúrázzák is..." Arégi, 1848-ból való folyóirat: „Életképek". Talán még emlékezik az olvasó a címére. A középiskolás irodalomtörténetben tanultunk róla, meglehetősen unalmas anyagot. Aki csak azt tudja róla, hogy Petőfi „Nemzeti dala" után a szabadsajtó terméke volt s hogy az akkori kor eszméit, eseményeit tárgyalta, keveset tud az Életképekről. A régi szellemi termékek száraz, adatszerű felsorolása elrémítette a diákokat mindig az igazi megismeréstől s ez a folyóirat is nagyszakállu, érdektelen régiségképpen raktározódott el a koponyákban. Vegyük kézbe azt a folyóiratot, kicsit böngésszünk az oldalain s meglátjuk, hogy izes, érdekes dolog, ha kibányássza az ember az unalom lomtárából a kis füzeteket. FELELŐS SZERKESZTŐK PETŐFI ÉS JÓKAI Illendően megsárgult lapon, vékony újságpapíron a következő lapfej áll: Egyenlőség, szabadság, testvériség! ÉLETKÉPEK Felelős szerkesztők PETŐFI ÉS JÓKAI 1848 julius 16 PEST Nyomatott Landerer és Hackenastnál A két szerkesztő, aki később a világirodalom halhatatlanjai közé került, meglehetősen nyílt formában, merészen, őszintén vallja politikai elveit s igyekszik felvilágosítani az olvasót a kor eszmei áramlatairól. A füzetek első oldalán cikksorozat áll „Irányrajzok az első franczia forradalomból" címmel. A forradalmi idők szájaize szerint írott kis történelem, köztársasági áhitozással, erős, éles kritikával. Hogy milyen éles gúnnyal illette a lap a táblabirákat, az akadémiát, pecsovicsokat, arról a „Charivari" cimű rovat tanúskodik. Az egyik oldalon a „Lucifer conversatione lexiconjában" a következőket olvashatjuk: „BAKLÖVÉS. Mennél ritkább a’ vadászatban, annál sűrűbb a’ politicában. „BOT. Olmos. Argumentum ad hominem. „BÁLÁM. Olyan zsidó táblabíró, ki helyett a’ szamara combinált. Most is él. „BULLA. Aurea. Unokabátyja a’ pragmatica sanctionak. Par nobile fratrum. * Szlvák ur, biharmegyei érdemes követ, ki mind a* mellett, hogy szurdolmányban jár, épeszű ember, azt mondta a’ minap egy megyei követ collegájának, kinek kölcsönösen bemutattatott: „Ismerem jól az urat. Ismerem még azokból az időkből, mikor becsületes ember volt." A SAJTÓ HELYZETE 1848-BAN Petőfi és Jókai szerkesztő urak lapjában ezt is megtaláljuk, az első évfolyam 186-ik lapján. A kis cikk igy szól: Sciperisis Martius óta. A’ Heti lap megszűnt ’s helyettesité a Martius, melly mind eddig daczára az ellene történt izgatásoknak a’ legnagyobb keletnek örvend. Támadt a’ Kossuth lapja, mellybe Kossuth azokat szokta meginni, amiket nem mint minister mond. A’ Pesti Hírlap sűrűbb betűket kapott, ’s nagyobb külföldi rovatot. Támad a’ munkások újságja és a’ Nép barátja, mindkettő néplap, ez utóbbi a’ legnéphez szólóbb nyelven írva, ennek van a legtöbb grófnő előfizetője. A’ Budapesti Híradó megszűnt, bűneiért megérdemelte. A’ Jelenkor is megoszlattatott, öreg volt már szegény. Egyébiránt azzal fenyegetőzik, hogy még fölé támadand. A’ Honderűből politicai lap lett Reform czim alatt. A’ Divatlap is megszűnt a’ belletriához