Keleti Ujság, 1943. május (26. évfolyam, 97-122. szám)
1943-05-21 / 114. szám
Kállay miniszterelnök kiosztja a kormányzói kitüntetéseket az újságíróknak. A miniszterelnökkel szemben, középen, Tóth László dr., a kiváló közíró, az Országos Magyar Sajtókamara újságírói főosztályának elnöke áll. Kiadásra készen áll Kodály Zoltán 38 év munkájával gyűjtött hatalmas népdal-anyaga il .«Psalmus Hungaricus« szerzője inkább szeret hallgatni, mint beszélni s csak elvietlen gyengéje van: a gyermekek Kolozsvár, május 20. Kodály Zoltán ott ül Vaszy Viktorék szalonjában, a selyemhuzatos karosszékben s aranyszegélyes kávéscsészét tart a kezében. Álmatag, kék szemeivel, mintha átnézne a körülötte levőkön. Valahol meszsze járnak a gondolatai. Mindannyiunknak, akik körülötte vagyunk, az a benyomásunk, hogy más, magasabbrendű világból való emberrel ülünk szemközt. Olyan, akár egy szfinx. Hallgat, egyre hallgat... Amikor azonban a szép, szőke Vaszy Viktorné odahajol hozzá s újabb csésze feketével kínálja, egyszerre megelevenedik : — Kérek még egy csészével. Nagyon jó. Később megiszik még egy csésze kávét s ez annyira jókedvére hangolja, hogy már beszélni is kezd. Kodály Zoltán természetesen nem az az ember, akivel interjút lehet csinálni. Közismert arról, hogy ha tiszteletteljes formában kérdéseket tesznek fel neki, egyszerűen nem válaszol, vagy ha különösen rossz hangulatban van, akkor hátat is fordít a kérdezőnek. Megtörténik az is, hogy valami egészen másról kezd beszélni, például megjegyzi, hogy az illetőnek milyen szép bajusza van. Mindezekért azonban senki sem haragszik meg rá. A világhírű zeneszerző valóban külön világban él s érthetően kevés ideje jut arra, hogy köznapi dolgokkal törődjék. Reklámra, hírverésre, propagandára nincsen szüksége, felbecsülhetetlen értékű műve eléggé beszél helyette. Egyetlen gyengéje van: a gyermekek. Vaszy Viktor tündérien bájos kislányai, Lívia és Borika különben is régi barátai. Most is mindegyre rajtuk pihen meg a szeme és mozdulatlan arca ilyenkor gyöngéden mosolyog. Később azonban mégis jobb hangulata kerekedik s beszélgetni kezd. Valami orvosságot ajánl fel, amit már évek óta használ. Azután ráterelődik a szó a hétfői széki kirándulásra. — Nagyon érdekes település. Már foglalkoztam vele régebben is. Most is szeretnék néhány órát Széken tölteni. Az emberekkel akarok beszélgetni. Szék valamikor tulajdonképpen város volt , ezt ma is meg lehet még állapítani. A kis Vaszy Lívia előveszi autogrammos könyvét, ahol már jónéhány világnagyság szerepel. Legutóbb például Mengelberg írta be a nevét Livia emlékkönyvébe. Kodály, aki különben irtózik az autogrammtól, szívesen beírja a nevét. Ezalatt előkerülnek a fényképezőgépek. A világhírű muzsikus mindenekelőtt a Vaszy-kislányokkal fényképezteti le magát. Néhányan a társaságból, akik már régebbről jól ismerik, azt mondják, hogy ez azt jelenti, hogy most kivételesen jó kedve van. Felhasználjuk az alkalmat s orvul felvetünk neki egy kérdést. — Mi van a dalgyűjtemény kiadásával ? Kodály Zoltán nem sejti, hogy interjúkérdésről van szó s beszélni kezd. — Harmincnyolcadik esztendeje gyűjtöm a magyar népdalanyagot. Körülbelül készen is volnék vele. — Mikor jelenik meg? Kodály felvonja a vállát. — Ezt már nem tudom megmondani. Ez elsősorban az akadémiára tartozik. De nyomdai nehézségek vannak. Magyarországon — sajnos — nincsen olyan jól felszerelt nyomda, ami meg tudná oldani a feladatot. De talán valahogyan mégis csak el fogunk készülni. Sajnos, ebben a pillanatban végeszakad a lassan meginduló interjú, mert jelentkezik Sigmond Lajos zenekonzervatóriumi tanár, a mester kolozsvári impreszszáriója. Indulni kell, mert Kodály délután fél hétkor tartja szabadegyetemi előadását. Búcsúzáskor még egyszer megszólal: — Igazán sajnálom, hogy el kell mennem. Nagyon jól éreztem magamat. Nagyon sajnálom. Nem történt semmi különös. Csak néhány percre éreztük egy kivételesen nagy, teremtő géniusz közelségének szóval körül nem írható varázsát... (n. t.) négy és fél évtizeddel ezelőtt, a piacon és az utcákon járkálva, feltűnt nekem, hogy itt milyen szép hangzása van a magyar beszédnek. Úgy beszéltek itt az emberek, mintha gyönyörűséget akarnának szerezni maguknak és másoknak. Azóta nagy darab földet bejártam, megismertem a magyar nyelv majd minden nyelvjárását, de mindig ezt a beszédet találtam a legszebbnek. Akkor nem volt alkalmam kulturáltabb körökkel érintkezni, de azóta meggyőződtem, hogy a fentiek a műveizek beszédmódjára is állanak. Kodály Zoltán ezután rámutatott arra, hogy előkelőbb köreink, főleg az arisztokrácia és a hatása alá került rétegek nyelvében milyen sok az idegenség. : . — Nálunk nem kötelező a magyar nyelv ismerete, sőt nimbuszt élvez az, aki nem tud jól magyarul. A továbbiakban arra utalt, hogy sajnos, majdnem ismeretlen az európai magyarnak az a típusa, amelyik a magyar nyelvet jól is tudja. Valahol középtájon azonban, ahol még él a nyelv ősi hagyománya és van érzék a nyelv eleganciája iránt, talán nem áll fenn olyan mértékben ez a hiba. Előkelőbb köreink idegen beszéde Mária Terézia korából származik. Ettől kezdve száz esztendeig nem volt „sikk" magyarul beszélni. Az előkelősködő nyelvrontás és a nyelvújítás s az asszimilált városi polgárság idegenségekkel teli nyelve, valósággal két tűz közé szorította a szitává lőtt magyar nyelvet. Csak az ellensúlyozó ortológia segített valamit ezen. Száz éve tart a nyelvvédő küzdelem s néhány évvel ezelőtt jobb hijján magam kellett közbeszóljak, hogy nemcsak az írott, de a beszélt nyelvet is védeni kell. Fel kell tenni a kérdést, hogy ha a beszélt, tehát mindennap használt anyanyelvet nem tudtuk megőrizni, mi lett a zenei anyanyelvvel ! Köznapi kifejezést használva azt lehetne mondani, „dúdolj valamit és megmondom, ki vagy". Száz éves küzdelem ellenére, majdnem elvesztettük a nyelvünket, hát még mennyire elveszítettük zenei anyanyelvünket, sőt még nem is tudunk erről a veszteségről. Az értelmiség zenei tudata majdnem teljesen elhalványodott. A XVIII. és XIX. századdal betört sok idegen, főleg németes dallam, amiből a múlt század közepére úgynevezett „magyar nemesi dal" lett, sokat rontott a zenei anyanyelven. Az érzelgős dalok folytatása a bécsi operett és a jazz lett, úgy, hogy ma nagyobbrészt csak a cigányzene képviseli a nemzeti hagyományokat. Sajnálatos, hogy a hozzánk elkerült zenei anyag nagyobbrészt selejtes, középszerű és gyenge dallamokból áll. Éppen ezek a veszedelmesek. Mert nem a nagy művek fojtják el a nemzet szellemét, legjobb példa erre Shakespeare, hanem a pakfong, a ponyva s éppen ezek tesznek érzéketlenné a magyar és idegen mesterművek iránt. Az ötvenes évek táján meginduló öntudatosan magyar törekvések, bár a népdaltól indultak ki, eltértek ettől az úttól. A megjelenő népdalgyűjtemények csak kis részben közölnek igazi népi dallamokat. A népdal és a közönség nem kívánták egymást, mert nem jöl tálalták fel az anyagot. Ennyi kólafejjel okos és komoly zenekultúrát lehetett volna felépíteni. Az azóta eltelt idő alatt végzett munka után ma már legalább azt mondhatjuk, hogy tisztában vagyunk zenei anyanyelvünkkel, ha nem is tudjuk azt még jól. Van már annyi anyagunk, hogy megvetve rajta a lábunkat, hozzáfoghatunk a magasabb magyar zenekultúra felépítéséhez, örvendjünk, hogy megtaláltuk ezt a zenei anyanyelvet annál a rétegnél, mely hagyományőrző voltával megőrizte nekünk. Kétségtelenül kissé különös, hogy a paraszti hagyomány kell beleszóljon a magaskultúra kialakulásába, de a fejlődés útját meg kell járni, ha nem akarunk más kultúrák epigonjaivá válni. Kétségtelen, hogy ezen az úton többrendbeli elfogultsággal is meg kell birkózni. Műveltségi, társadalmi és faji elfogultságokról lehet szó. A műveltségi elfogultság ott jelentkezik, hogy a magyar zenei anyanyelv bosszantóan különbözik mindattól, amit műveltségükben tapasztaltak. A társadalmi elfogultság magyarázata az irtózás a paraszttól s az az elmélet, hogy a paraszti művelődés tulajdonképpen nem más, mint a magaskultúra foszlányainak alászállása. Ez az elmélet egyes idegen országokban és népeknél lehet igaz, de nálunk nem áll helyt, hiszen a paraszti kultúrának merőben ismeretlen, arisztokratikus jellemvonásai vannak. Ez a művelődés a szabad, büszke székelyektől, dunántúli földesgazdáktól származik. A faji elfogultság is érthető. Az idegen zenészek és asszimilált városi polgárság nem érezhetett közösséget a számára idegenszerű muzsikával. Az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a magyarság már kezdi érteni zenei anyanyelvét. Előadása befejezőjéül Kodály felszólította a hallgatóságot, hogy énekeljen el néhány népiéneket. A következő pillanatban hallatlan erővel zendült fel egy ősi magyar dallam a közönség soraiból. Az erkélyről kezdték zengő lányhangok, zúgó basszus vette át tőlük. Egyhangúan, egyenletes erővel zengett az ének. Nem vett szükség karmesterre, a vérük, szívük dobbanása, magyarságuk diktálta az ütemet. Egyetlen közösséggé forrott össze az egész közönség s a lelkes, szűnni nem akaró tapsvihar Ismét csak azt bizonyította, hogy a magyar zenei anyanyelvnek, amelynek legnagyobb ébresztője és mestere Kodály Zoltán, immár legyőzhetetlenül nagy tábora van. A magyar paraszti kultúra ariszidactilistesertvercsei a szabad székelyektől és a dunántúli földet mezdótól szobroznak Klodály Zoltán csütörtökön este fél 7 órakor tartotta meg a Mátyás király Diákház nagytermében előadását „Zenei anyanyelvünk“ címmel. A nagy mester nevének varázsa zsúfolásig megtöltötte a nézőteret. Amikor Kodály Zoltán az emelvényre lépett, perceken át tüntetésszerűen zúgott a taps. A kolozsvári Ferenc József tudományegyetem nevében Várkonyi Hildebrand dr. üdvözölte az illusztris előadót, rámutatva arra a rendkívüli szerepre, amit Kodály Zoltán a magyarság életében betölt mint nemzetnevelő, művész és tudós. — Ha a magyar lélek meg akar újulni, csak azokból az örök forrásokból kell innia, amiket Kodály Zoltán nyitott meg számára — mondotta befejezésül Várkonyi professzor. Ezután felkérte Kodály Zoltánt előadása megtartására. Újabb lelkes tapsvihar után kezdhette csak meg felolvasását Kodály Zoltán. — Amikor először Kolozsváron jártad. TABLETTÁK Fejfájás, fájááííísak és rossz közérzet ellen. Meglátogatták a magyar rádiót a finn kulturális bizottság tagjai Budapest, május 20. (MTI) Vitéz Náray Antal vezérőrnagy, a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Rádió elnöke szerdán délután a Sándor utcai székházban vendégül látta a Budapesten tartózkodó finn kulturális bizottság tagjait. Meleg szeretettel köszöntötte a vendégeket. Hangoztatta, hogy a Magyar Rádió adóhelyisége és a mikrofon számtalanszor sugározta a finn irodalmi, zenei és tudományos élet értékeit. Elismeréssel szólott ezekről az értékekről és hangsúlyozta, hogy azoknak a magyar rádió mindig igazi otthona volt és az is marad. A finn vendégek nevében Heiskannen tanár, a kulturális bizottság vezetője válaszolt. Hangoztatta, hogy a testvéri nemzet országában tett látogatása legszebb emlékei közé fog tartozni. Ezután finn zeneszámok hangzottak el. Szerdán este „Üdvözöljük Magyarország finn vendégeit”* címmel a Magyar Rádió műsorszámot közölt, amely keretében beszélgetést is folytattak a finn vendégekkel. Heiskannen tanár a finn mpp bensőséges érzelmét tolmácsolta a magyar testvérnemzet iránt. Koskenieni tanár, a legnagyobb élő finn költő a háborúnak az Irodalomra gyakorolt hatásáról beszélt. A beszélgetések további során értékes megnyilatkozások hangzottak el a magyar és finn egyetemek bensőséges viszonyáról, valamint a finn nemzeti színház áldásos munkájáról. Híres német táncosnőkről mintázták a legkedveltebb porcellán-nippet A Hopfner-nővérek május 22-én Kolozsváron vendégszerepelnek Kolozsvár, május 20. Szerte a világon, ahol a finom, művészi porcellánok barátai élnek, mindenütt jól ismerik a Rosenthalporcellángyár „Császárkeringés című lendületesen megmintázott szobrocskáját. A közismert nipp modelljéül Höpfner Margit és Hédi, a híres német táncosnők szolgáltak, s bízvást el lehet mondani, hogy erre a célra megfelelőbbet nem is találtak volna náluk. A Röpfner-nővérek hosszú évek kemény munkájával beidegzett, tüneményes tánctechnikával rendelkeznek, de ez nem öncélúság náluk, csupán táncalkotásaik alapjául szolgál. Erich Valentin dr., a „Völkischer Beobachter“ című lapban a következő sorokat írta róluk: „Hajlékony elegancia, bizarr groteszkség, puhán és szépen lendülő vonalak kedvessége, a szemek és a kezek játéka, amit a test mozgása fest alá, rajzolja meg a nővérek táncképét.‘‘ Ha az ember a két életvidám, ruganyos teremtést táncolni látja, akár „Max und Moritz“ pajkos históriáját táncolják el, akár Strauss „Császárkeringő“-jét, akár könnyedén Chopin muzsikájára mozognak, mindig az esztétikai látvány tiszta örömét érzi. A Höpfner-nővérek Kolozsváron május 22-én a Színkörben rendezik meg táncestélyüket. Tudásuk, elbűvölő művészetük kezesség arra, hogy az igényes kolozsvári közönséget is gyorsan meghódítják.