Keleti Ujság, 1944. május (27. évfolyam, 98-121. szám)

1944-05-03 / 99. szám

19­. MÁJUS 3. I istil­líto­r SZÍNKÖRBEN szombaton este 6 órakor és vasár­nap este 6 órakor Egry Mária, Szvassy László és Halmay Tibor vendégf­ellépésével. Előadás alatt a közönségről film­felvételek készülnek! • ____ | _____ ! SZÍNHÁZ és film tarka est A feszes harc és áldozathozatal európai jelentőségét méltatta Veesenmayer követ a nemzeti munka ünnepén Buda­pest, május 2. (MTI) A nemzeti munka napjának ünnepén a birodalmi né­met közösség a Budapest melletti egyik fegyverkezési üzem csarnokában ünnepség­re ült össze. Veesemmayer, a nagy Német Birodalom magyarországi követe és megha-­­ talmazottja, Sztójay Döme m. kir.­ minisz­terelnök és a kormány több más tagja, valamint magyar és német küldöttségek jelenlétében beszédet mondott, amelyben méltatta a dolgozó ember mai ünnepének jelentőségét. — A munka és a teljesítmény gondola­tának — mondotta — magasztos jelképi kifejezése a nemzeti munka napja. Miként tudott volna a nemzeti szocializmus meg­­dönteni minden fogalmat és új, jobb alap­elveket felállítani és megvalósítani, ha nem lett volna hordozója és nem hatotta volna át egy új győzelmes gondolatnak a hitvalló ereje és ha nem alapozta volna meg a példátlan áldozatkészség. A követ ezután kiemelte a német nép készségét a munkára és a kötelességteljesí­­tésre. A nemzeti szocializmus igyekszik a legnagyobb összhangban megvalósítani az agy és a kéz munkájának szintézisét. Meg­teremti az előfeltételeket arra, hogy a dol­gozó tömeg a lehető legnagyobb mértékben részesedjék az élet javaiban és szépségei­ben, amelyek meg kell, hogy illessék őt a szociális és népi felépítés észszerű rendjé­nek alapján. Amikor ma a Führer fana­tikus elszántsággal, acélos keménységgel mint a Birodalom első katonája vezeti a harcot, teszi ezt csak azért, mert a távo­labbi jövőben a győzelem révén megteremti majd azokat az előfeltételeket, amelyek le­hetővé teszik számára, hogy megadja a nemzeti munkának a legmagasabb értel­met. Ez a háború harc az elavult elvek és életfelfogások ellen. Bár a nemzeti szocia­lizmus nem kiviteli cikk, örök érvényű szerves törvény alapján mégis azt hisszük, hogy mi vagyunk az európai térségben mágnese a dolgok jobb rendjének. Nem akarunk ebben kényszeríteni és neo­ aka­runk diktálni, hanem meggyőzni és ezzel megnyerni. Éppen, mert a kötelességet tettük legfőbb életelvünkké, azt hiszük, ebből levezethetjük azt a jogot, hogy a ve­zetés igényével lépjünk fel azokkal szem­ben, akik jobb tudásuk és akaratuk ellenére még mindig nem akarják felismerni az idők jelét. Ez nem azt jelenti, hogy erőszakkal akarjuk megváltoztatni az egyes­­ nemzetek népi lényegét, vagy azok szuverén életel­veit. Egyedül és kizárólag az a célunk, hogy megmentsük az európai földrészt egy jobb rend számára. Ezután a követ a német-magyar fegyver­barátság természetes megerősödését mél­tatta. — Boldog vagyok, — mondotta — hogy ma mindazok nevében szólhatok, akik mély megelégedéssel vették tudomásul a dolgok változását Magyarországon. Az új felelős férfiakkal egy közösség sok munkáját vé­geztük már el, előttünk van még az óriási súlya és óriási feladata a még szorosabban közösségben elvégzendő jövendő munkának. Mi, nemzeti szocialisták inkább, mint va­laha tudatában vagyunk annak, hogy har­colni kell a végsőkig. De tudatában vagyunk annak is, milyen értéke van az igazi és őszinte barátoknak, mert, mi tudjuk a leg­jobban, hogy a Birodalom és a vele szövet­kezett nemzetek élet-halálharci sorsközös­­ségben forrtak össze. Ma nem lehet kiválni ebből a kötelékből, mégk­evésbbé kiszállni a közös hajóiból. A Birodalom gondosan fi­gyeli a harcnak, az áldozatoknak és az állagveszteségnek egész súlyát. Ezt a tel­jesítményt és ezt a valóban nemzeti szocia­lista alapfelfogást mindig kötelességünk­nek tekintettük és fogjuk tekinteni bará­taink irányában is. De ők jogot is adnak arra, és ezt a jogot magasabb kötelessé­günkké teszik, hogy vezető szerepet játszunk ebben az élet-halálharcban. Aki elvitatja tőlünk ezt a jogot, annak nincs joga az élethez és alkotáshoz a népek körében és azzal mi, mint a közös ügy árulójával bá­nunk. Ezt nevezzük mi igazi barátságnak és szövetségi hűségnek és ma egynek és összefortnak érezzük magunkat a velünk szövetséges nemzetek összes jóindulatú erőivel és nem utolsó sorban éppen magyar fegyverbarátainkkal. De nemcsak arra tö­rekszünk, hogy a katonák közti fegyverba­­rátságot ápoljuk, hanem, hogy megteremt­sük a harci és akaratközösséget a velünk szövetkezett nemzetek valamennyi dolgozó embere között, így és csakis így látjuk biz­tosítva a győzelmet. A győzelem után el kell jönnie és el fog jönni a sziln mun­­­­kálkodás és nemesebb alkotás békéje. Ak­­i­kor majd az együtt és egymás mellett élők­­ jövendő jobb rendjének igazságos alapja­­­i mellett megvalósul a valamennyiünk javára való közös munka legmagasabb szintézise abban a keretben, amelyet a jobb európai újjárendezésen értünk. A kolozsvári zsidók este 6 órától másnap délelőtt 11 óráig nem hagyhatják el lakásaikat KOLOZSVÁR, május 2. Hollósy-Ku­thy Lajos dr., Kolozsvár város rendőr­főkapitányhelyettese falragaszok útján az alábbi felhívást tette közzé: „Az A. Sz. 38. paragrafusában biztosított jogomnál fogva elrendelem, hogy az 1240/1944. M. E. sz. rendelet 1. paragrafusának (1) bekezdésében megjelent megkülönböztető jelzés viselésére kötelezett zsidó személyek 1944. évi május hó 2-ik napjától kezdő­dően 18 órától, este 6 órától, másnap d. e. 11 óráig lakásai­kat nem hagyhatják el. Rendeletem­ ellen vétőkkel szemben a rendőri büntetőbirói eljáráson kívül­i közigazgatási (Internálás!) eljárást azonnal megindítom. Kolozsvár, 1944 május 1. HOLLÓSY-KITTHY LAJOS dr. s. k. rendőrfőkapitányhelyettes.“ A VILÁG TÜKRE Földrajztudományunk felelevenítésével és India térképének beható vizsgálata után, könnyű megállapítanunk, hogy a burmai határnál, a Bramaputra-folyó mentén, ott, ahol most súlyos harcok folynak japánok és angolok között, a földrajzi helyzet maga előnyöket biztosít az angol csapatok szá­mára, nehézségeket és akadályokat támaszt a japánok részére. Hatalmas, majdnem 3000 méteres hegylánc vonul itt. Délről észak felé ebben a hegyláncsorban külön­böztethető meg az Aracan, a Chin, Lushai, Manipur és Naga hegység. A hegylánc észak felé emelkedik, hogy aztán a Hima­lájában csúcsosodjék ki. Az indiai részen a Bramaputra hatalmas völgye kezdődik, hogy aztán délfelé fokozatosan a Bengáli síkságba menjen át. Ezt az egész területet, a Bramaputra két partját nevezik gyűjtő­néven Assan tartománynak. A hegyláncolat burmai oldalán a vasút és úthálózat kezdetleges és ritka. Assan tartomány indiai részében összesen két jó vasútvonal épült, de jó állapotban lévő több kisebb mellékvasútvonal is van. Az egyik a Bramaputra-folyó völgyében, a folyó mentén húzódik Sadia végállomásig, amely fontos vasúti gócpont lett és összeköttetés­ben van az úgynevezett Ledó úttal, ame­lyet az elveszett burmai útvonal helyettesí­tőjének szántak Csunkingkina megsegíté­sére. Másik fő vasútvonal Siljhar felé épült és Chittakong kikötőig tart a Bengáli­­öböltől északkeleti irányban. Kalkutta in­nen 320 kilométernyire van. A hegyláncon keresztül nagyon nehéz az áthatolás. Burmából Assan felé az egye­düli járható és használható út, a 200 mér­föld hosszú Manipur-út. Ez az útvonal kö­zepén szeli át a hegyláncot, buja és sürű­ növényzetű dzsungelén hatol át és eléri vé­gül Manipur tartomány fővárosát, a már említett Siljhát. Manipur neve az utóbbi időkben nagyon gyakran szerepel mind a japánok, mind az angolok hadi jelentéseiben. Súlyos és elke­seredett harcok folynak most itt. Manipur tartománynak 15 ezer lakosa van és ebből 58 százalék hindu. Vad és primitív törzsek lakják a hegységeket, vallási szempontból különböző felekezetekbe tartoznak. A hindu vallás csak a XVIII. században lett nép­szerű Manipurban. Legnagyobb terjesztője Panheiba király volt, aki több nagyszabású hadműveletet is viselt ebben a körzetben. Egyébként is ennek a kis tartománynak története mindenkor véres háborúkkal volt tele. 1762-ben Manipur Angliával kötött szövetségi szerződést. Ennek ellenére a burmaiak a XIX. század elején benyomul­tak és leigázták Manipurt. Anglia csak 1826-ban indított háborút a birunaiak ellen és­­felszabadította a Manipurt azért, hogy most már a maga igájába döntse. Ettől az időtől az angol kormány Indiának ebben a részében is jól értett ahhoz, hogyan hasz­nálja ki a végsőkig a helyzet előnyeit. 1891-ben került sor az első összetűzésre a bennszülöttek és Anglia között, amikor az ott tartózkodó Quinton angol kormányzót és az összes angol tiszteket a bennszülöt­tek lemészárolták. A felkelést Anglia vérbe­­fojtotta és a kiskorú Kara Kamira Sing herceget ültette Manipur kormányzói szé­kébe, akinek a „Sire“ címet adományozta. A kormányzói teendőket, természetesen nem a kiskorú „Sire“, hanem az angol kormány ügynöke gyakorolta. Ezen az álla­poton nem változtatott a herceg nagykorú­sága sem. Ma ugyancsak egy bennszülött kormányzó áll Manipur élén, de az úgyne­vezett „Indian Civil Service“ embere most is a kormányzó mellett tevékenykedik An­glia érdekében. Manipur függetlenségéről tehát nem lehet beszélni. Assan tartomány és különösen Manipur a távolkeleti háború mostani szakaszában különös katonai jelentőséggel bír. Az a ha­talom, amelyik ezt a természetes határvo­nalat áthidalja India felé, szerzi meg a további katonai lehetőségeket. Emiatt érthető, hogy az angolok minden rendelke­zésükre álló eszközzel igyekeznek megak­a­­dályozni a japán és indus csapatok benyo­mulását. Az angolok, amint a jelent­esekből kitűnik, állandó e— bár lassú — ' a'o­ nulásban vannak, katonai szakírók vélemé­nye szerint s az itteni angol katonai helyzet ma már Dünkirchenhez hasonlítható. An­glia minden bizonnyal, ha már nem tudja majd visszatartóztatni elszánt és harced­­zett ellenfelét, a tengeren kieres majd me­nedéket és tengeri utón fogja elszállítani csapatait. Minden jel arra imitál, hogy Mountbatten Lord a küzdelem első szaka­szát elvesztette és a nagy katonai előkészü­leteit ellenére sem tudta elkerülni csapa­tainak hatalmas emberanyag és hadianyag veszteségét és talán már nincsen messze az az időpont, amikor Ceylon-szigetére kell erőinek zömét visszavonnia. * Az északarmerikai Egyesült Államok egyik szenátora, a demokrata Guy Gillett, leg­utóbb kijelentette, hogy bizonyos aggódás­sal figyeli az Egyesült Államokban elhara­pódzott antiszemita hullámot. Antiszemitiz­musról lehet ma már nem csak­ az USA-ban, hanem egész Amerikában beszélni. A béke­vágyó amerikai nép számára „keresztényi“ feladat a zsidók Palesztinába való vissza­telepítését az összes demokrata államokkal karöltve elősegíteni és támogatni. A de­mokrata szenátornak, aki különben Roose­velt pártjához tartozik, kijelentése több, mint meglepő. Az európai figyelő elsősor­ban azt állapíthatja meg ebből a kijelen­tésből, hogy Amerika is kénytelen ma már elismerni azt, hogy a zsidókérdésnek egye­düli megoldása a kitelepítés. Gillett szená­tor, sőt az Egyesült Államok vezetői is mindnyájan jól tudják, hogy semilyen el­lenintézkedés vagy propagandaeszköz nem alkalmas ma már arra, hogy az antiszemita hullámot letörje, vagy csökkentse. Az is meglepő, de fölötte jelentőségteljes, hogy Roosevelt legbelsőbb környezetéhez is tar­toznak már olyan emberek, akik a zsidó ve­szélyt felismerték és más megoldást nem találnak a probléma elintézésére, mint a­­zsidóság eltávolítását. Amerika számára a zsidókérdés kitelepítés útján való megoldása a legkönnyebb feladat lenne, hiszen az Egyesült Államok hatalmas lakatlan és ki­használatlan területekkel rendelkezik. Meg lehetne említeni Florida tartományt, amely sokkal több b­enépesítésre alkalmas terület­tel rendelkezik, mint egész Palesztina, arról nem is beszélve, hogy ilyen megoldás esetén nem kellene a földhöz közelálló és ahhoz ragaszkodó arabokat elűzni és hazátlanná tenni, csak azért, hogy a betelepített zsidók számára jusson hely. A palesztinai zsidó ál­lam megteremtése olyan hatalmas elégedet­lenséget hívna életre az arab világ körében, aminek hullámai még az európai száraz­földre­ is érezhetők lennének. Amerika már a második világháború kezdetén azzal a propagandafogással szította a gyűlöletet a­­zsidókérdést felismerő és a zsidóveszéllyel számoló Németország ellen, hogy az drasz­tikus és kemény eszközöket foganatosított volna a zsidóság ellen. Közben azonban a helyzet odaát a tengerentúl is lényegesen megváltozott és most már Amerika is kény­telen elismerni azt, hogy zsidókérdés igenis létezik és annak egyedüli megoldása a kite­lepítés. Hogy miért nem az amerikai lakat­lan területekre­­ gondol Amerika, annak ma­gyarázata az, hogy a kitelepítés esetleges bekövetkezésekor kézenfekvő elégedetlensé­get fel akarja szitáni Palesztinában, a közel­­keleten és az arab államokban. Ott tehát, ahol az angol befolyás ma is számottevő, Roosevelt csak nemrégiben hívta fel az úgy­nevezett „szabad“ népeket arra, hogy az Eu­rópából kikényszerülő zsidóknak menedékjo­got biztosítsanak. Roosevelt azonban szóval sem említette azt, hogy Amerika is hajlandó Európa zsidóit befogadni. Gillett szenátor nyilatkozata nagyban hozzájárul az amerikai mentalitás megis­mertetéséhez. Amerika is szabadulni szeret­ne a zsidóktól, de a­zzal nem törődik, hogy a palesztinai bevándorlás az arab népek elé­gedetlenségét és esetleges fegyveres tilta­kozását vonná maga után. * Köztudomású, hogy a brit hadsereg katol­ánái sokkal kevesebb zsoldot kapnak, mint az Egyesült Államok katonái- Ez a különb­ség sokszor adott nézeteltérésekre is alkal­mat angol és amerikai katonák között. Egy stokholmi jelentés most azt adja tudtul, hogy az angol kormány három percével fel­emelte katonáinak a zsoldját. Köztudomáss­, hogy Anglia katonái többször követették már a zsold felemelését és arra hivat­koztek, hogy igazságtalan, hogy az amerikaiak na­gyobb fizetést kapnak Hogy mennyiben nyerte meg az angol katonák tetszését a három pence-es zsoldem­elés, nem tudhatjuk, de kétségtelen, hogy a zsoldkülönbség az an­golok és az amerikaiak között továbbra is nagy­ és csak kevéssel enyhült.. . Az ango­lok meglepően alacsony családi pótlékokat kapnak és a családi pótlék megállapításánál úgyszólván nem is számít az, hogy­ a kato­nának hány gyermeke van. Az amerikaiak minden alkalmat megragadtak arra, hogy srunyolják, és lenézzék angol „bajtársaikat“. Az angliai szórakozóhelyeket, éjjeli mula­tóikat állandóan amerikaiak rohamozzék meg. Az angoloknak nincsen pénzük és nincs a három perces asoldereeses óta sem..

Next