Képes 7, 1986. augusztus-december (1. évfolyam, 19-36. szám)
1986-08-23 / 20. szám
Így zenés, tévés randevúról Voltak az ötórai teák. A vurstlik. A kézcsókos séták. Később konflisos szerelmek szövődtek. Titkos légyottok a Nemzetinél. Óbudán, a kiskocsmában. A Liget árnyékában. Hova tűntek ezek a randevúk, ki tudja? Popkoncertek sűrűjében lehet találni csókolózó párokat. Meg a metrón. Villamoson. Mintha a randevú fogalma találkozgatássá fokozódott volna le — ami inkább a másikhoz kapcsolódik, mint romantikus találkahelyekhez. Szituációkhoz. A randevú — a kézcsókos, a kikenős, a parfümös, a készülődős — megszűnőben. A modern találkákon mindenki olyan, amilyen, min A dalokban viszont — hagyományosan — élnek a szerelmek. Az Éjjel az Omnibusz tetején, a Legyen a Horváth-kertben, Budán, a Hétre ma várom a Nemzetinél — őrzik a hangulatot. És tovább őrzik a városképet. Ami természetesen ugyancsak megváltozott. Ám jó, hogy legalább a dalok megmaradtak, és olykor újra láthatjuk, hallhatjuk őket. Ahogyan megszoktuk: a Rátonyival, a Bilicsivel, a Latabárral. És ahogyan elképzeljük: másokkal. Legalábbis: Csenterics Ágnes augusztus 23-án látható televíziós show-műsorában bizonyára újra álmodta a dalokat és a várost. A műsorújság tanúsága szerint olyan fiatalokat keresett meg, akik akkor még nem is éltek. És olyan idősebbeket, aki éltek, de akkoriban másmilyen produkciókban szerepeltek. mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmammammmmmmmmmm A Látta-e már Budapestet? című összeállításban ugyanis nemcsak a romantikus randevú fogalma éled újjá. Nemcsak régi táncdalokra ismerhetünk rá új köntösben. A várost is megszemlélhetjük: olykor feldúlt aszfaltjával, máskor kivilágított hídjaival. Hétköznapi öltözékében és ünnepi pompájában. A showműsort — amelynek zenéje Körmendi Vilmos hangszerelésében a Stúdió 11-nek meg a Rádió Szimfonikus Zenekarának közreműködésével készült — két évig vették fel különböző helyszíneken. Nyitott autóból, hajóból, helikopterről. Miért? Talán, hogy Budapestről valóban megtudjuk, milyen. Talán, hogy a műsor legvalódibb főszereplője legyen. MAGYAR JUDIT A Jégkirálynő című film kapcsán Andersenről „Nincs mese, meghalt Andersen.” Hányszor, de hányszor csúszott ki szánkon gyerekkorunkban ez a nyegle, csacska „népi” szólás! Majd megálltunk a mozi előtt, bámultuk a gyönyörű sztártündérekkel csábító plakátot, zsebünk mélyéből a „bikák” közül — ki emlékszik még, hogy így hívtuk a lópatkó csavarjait, melyekkel „feldobom-elkapom”-játékot lehetett játszani? — előkotortuk a forintokat, jegyet váltottunk és beültünk a nézőtérre. Pergett a mesefilm, és mi egyre jobban éreztük: butuska frázisunk nem igaz. Igenis, van mese, nem halt meg Andersen! A mese — tudjuk — elpusztíthatatlan. Andersen pedig újra és újra feltámad. Hol a könyvekben, hol a mozivásznon. Művei eltérnek a vad, tekervényes, babonákkal, varázslatokkal zsúfolt népmeséktől. Teáskannák, varrótűk, ólomkatonák, hattyúk, kisinasok történeteit mondja el nekünk, és tudatosan alkot szimbólumokat. „A Hókirálynő palotájában — írja Andersen, a dán meseköltő — hatalmas termek voltak üresek, jéghidegek, és fehéren szikrázók. Nem rendeztek itt soha mulatságot.” A jégpalota őnála tehát a szívtelenség, a rideg embertelenség jelképe. A gyermek az őszinteségé. Az ólomkatona a rendíthetetlenségé. Amikor én gyerek voltam, olyan idők jártak, hogy a valóságot ábrázolni filmekből ritkán sugárzott felénk az igazság. A csapongó fantázia teremtményei, a mesék, a mesefilmek azonban — érezzük — igazat mondanak a világról. A mai gyerekek számára a mesefilmek legjellemzőbb tulajdonsága a rendkívüli, a lenyűgöző látványosság. Csillagközi gépezetek, távoli bolygókon élő fantasztikus alakú lények, csodafegyverek vesznek részt a Jó és a Rossz erőik küzdelmében. A régebbi, ma már klasszikusnak tekinthető szovjet mesefilmek nem kínálnak olyan technikai káprázatot, mint korunk „szuper-mozgóképei”. A nézőnek nem az jut eszébe: hűha, mennyibe kerülhetett ez a produkció! A mesére tudunk csak figyelni, és a szereplők arcára. Szükségünk van az egyszerű mesékre és a tiszta arcokra. Megtaláljuk őket a most felújított filmben, A jégkirálynőben. GYÁRFÁS ENDRE RÁDIÓS ÜZENET A LEMEZBARÁZDÁKRÓL „A főszereplő szinte rákényszeríti magát a közönségre, leköti annak figyelmét olyannyira, hogy az még a lélegzetét is visszafojtja. Hogyan is tud megállni azzal az óriási hamis pocákkal, amely páncélszerű, nehéz rezgő. Mindenki csodálkozik és szórakozik. A zeneszerző pedig ezt mondja: olyan ez az alakítás, mint egy modell, amelyet hosszú időn keresztül mindenki utánozni fog.” S hogy a zeneszerzőnek mennyire igaza volt, mi sem bizonyítja jobban, hogy a pocakos hősben máris felismerjük Sir John Falstaff figuráját, amely nem sokat változott azóta, amióta először jelent meg a Milánói Scala színpadán 1893. február 9-én. A Verdi Falstaff című vígoperájának premierjéről tudósító korabeli krónika leírásához — rádióról lévén szó — tegyünk hozzá egy hangfelvételt, s szinte mi is ott vagyunk kilencvenhat esztendővel ezelőtt a Scala nézőterén! A hangfelvételed az ősbemutató címszereplője, Victor Maurell énekli Falstaff dalát Verdi operájából. Igaz ugyan, hogy ez a bemutatót követően, 11 évvel később, 1904-ben készült, de a kezdetleges felvételi technikán is átsugárzik Maurell alakításának modellt teremtő erőteljessége, a bemutató hangulatát pedig a felvétel közönségének tapsai és bravózása idézik fel Ezt, s további hét olyan művet hallgathatnak meg az egykori „Déli zeneparádé” műsorában (23-án szombaton, Kossuth 12.30), amelyet az egykori bemutató előadói tolmácsolnak: Ravel Daphnis és Chloe balettzenéjét Pierre Monteux vezényli; a Philadelphiai Szimfonikus Zenekar élén Leopold Stokowski, a zongoránál a zeneszerző, Szergej Rahmaninov a Rapszódia egy Paganini témára című mű felvételén. Szvjatoszlav Richter szólaltatja meg Prokofjev 1943-ban kelt és akkoriban Sztálingrádnak nevezett zongoraszonátáját, amely az amerikai kritikus kortárs szerint „olyan, mint az az ember és acélfal, amelyet a Vörös Hadsereg az ostromló ellenség elé állított. Kérlelhetetlen ritmusa sejteti azt a hősies állhatatosságot, amit egy olyan nép tanúsít, amely nem akar tudni a vereségről.” Bartók Kontrasztok című művében hallhatjuk a „swingkirály”-t, Benny Goodmant, aki a fültanúk tanúsága szerint valamilyen kotkodácsolásszerű hangot csal ki hangszeréből az 1939-es New York-i bemutatón, egy másik, 1924-es New York-i első előadásról pedig Paul Whiteman zenekarát Gershwin Kék rapszódiájában, s végül Toscaninit Puccini Bohémélet című operájának karmestereként. Talán nem merészség azt állítani, hogy a hangrögzítés új fejezetet nyitott a zene történetében azzal, hogy eseményeit hangzó alakban is képes megörökíteni. S ha már nem hallhatjuk Lisztet zongorázni, Paganinit hegedülni, nem csodálhatjuk Bach orgonajátékát — s még mi minden mást —, hallgassuk azokat, akik először szólaltatták meg a zeneirodalom egy-egy fontos alkotását a hangrögzítéssel kezdődő új időszámítás óta! A szombati Zeneparádéban felhangzó első zenemű, Mahler Dal a földről című megrendítő énekes szimfóniája lemezbarázdákon rögzített végrendelet. Posztumusz-bemutatóként hangzott el először Bruno Walter vezényletével. „Tanulmányozásra átadta nekem a kéziratot — írja Mahlerről szóló könyvében Bruno Walter —, s amikor visszavittem neki a partitúrát, szinte képtelen lévén egy szót is beszélni róla, fellapozta a Búcsú című tételt és így szólt: Mit gondol, ki lehet ezt egyáltalán leírni? Nem lesznek utána az emberek öngyilkosok? Majd utalt a ritmikus nehézségekre és tréfálkozva kérdezte: Van önnek fogalma arról, hogyan kell ezt dirigálni? Nekem nincs! Végül azt mondta: Én ezt már nem tudom bemutatni, mutassa be ön!” LÁZÁR ESZTER E Kínáló Kolozsvári Grandpierre Emil Kossuth-díjas, kétszeres Baumgarten-díjas és kétszeres József Attila-díjas író. Első könyve, Rosta címmel 1931-ben jelent meg és azóta ötven kötete látott napvilágot. Az elmúlt évtizedekben három színdarabját is bemutatták. Született: Kolozsvárott, 1907. január 15-én. Szeme színe: Kék. Hajszíne: most kezdek mákosodni. Csillagképe: Fogalmam sincs róla. Babonás: csak akkor, ha mások figyelmeztetnek rá: vigyázzak, mert fekete ■macska futott át előttem az utcán, kopogjam le, fogjam meg a gombom, ha jön a kéményseprő. Fatalista: Az embereket a génjei, családi környezete és a ráható történelem determinálja. De hiszek abban, hogy módunk van ezeket a hatásokat korrigálni, jó és — sajnos — rossz irányban egyaránt. Kedvenc étele: Ínyenc vagyok, itthon és külföldön. Ha Párizsban járok, először csigát rendelek a vendéglőben. Kedvenc itala: A vörösbor, mégpedig a villányi oportói. Egy szőlősgazda az állandó szállítóm. Szenvedélyek: Talán kétszer voltam részeg egész életemben. A dohányzásról is leszoktam, már 26 esztendeje. 1957. január 3-án oltottam el az utolsó cigarettát... Sportol: Fiatal koromban atletizáltam, s hadd dicsekedjem vele. Románia távolugró ifjúsági bajnoka voltam. Húsz éve járok rendszeresen úszni a Lukácsba, csökkentett fejadagom 20 perc. Utána sietek tovább, mert a régi jó Lukács-társaság már szétszéledt. A futball-közvetítéseket ma is megnéz