Képes 7, 1986. augusztus-december (1. évfolyam, 19-36. szám)

1986-08-23 / 20. szám

Így zenés, tévés randevúról Voltak az ötórai teák. A vurstlik. A kézcsókos séták. Később konflisos szerelmek szövődtek. Titkos légy­ottok a Nemzetinél. Óbudán, a kis­kocsmában. A Liget árnyékában. Hova tűntek ezek a randevúk, ki tudja? Popkoncertek sűrűjében le­het találni csókolózó párokat. Meg a metrón. Villamoson. Mintha a randevú fogalma találkozgatássá fo­kozódott volna le — ami inkább a másikhoz kapcsolódik, mint roman­tikus találkahelyekhez. Szituációk­hoz. A randevú — a kézcsókos, a ki­kenős, a parfümös, a készülődős — megszűnőben. A modern találkákon mindenki olyan, amilyen, min A dalokban viszont — hagyomá­nyosan — élnek a szerelmek. Az Éj­jel az Omnibusz tetején, a Legyen a Horváth-kertben, Budán, a Hétre ma várom a Nemzetinél — őrzik a han­gulatot. És tovább őrzik a városké­pet. Ami természetesen ugyancsak megváltozott. Ám jó, hogy legalább a dalok megmaradtak, és olykor újra láthatjuk, hallhatjuk őket. Ahogyan megszoktuk: a Rátonyival, a Bilicsi­­vel, a Latabárral. És ahogyan elkép­zeljük: másokkal. Legalábbis: Csen­­terics Ágnes augusztus 23-án látha­tó televíziós show-műsorában bi­zonyára újra álmodta a dalokat és a várost. A műsorújság tanúsága szerint olyan fiatalokat keresett meg, akik akkor még nem is éltek. És olyan idősebbeket, aki éltek, de akkoriban másmilyen produkciók­ban szerepeltek. mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmammammmmmmmmmm A Látta-e már Budapestet? című összeállításban ugyanis nemcsak a romantikus randevú fogalma éled újjá. Nemcsak régi táncdalokra is­merhetünk rá új köntösben. A vá­rost is megszemlélhetjük: olykor fel­dúlt aszfaltjával, máskor kivilágí­tott hídjaival. Hétköznapi öltözéké­ben és ünnepi pompájában. A show­­műsort — amelynek zenéje Körmen­di Vilmos hangszerelésében a Stúdió 11-nek meg a Rádió Szimfonikus Zenekarának közreműködésével ké­szült — két évig vették fel külön­böző helyszíneken. Nyitott autóból, hajóból, helikopterről. Miért? Talán, hogy Budapestről valóban megtud­juk, milyen. Talán, hogy a műsor legvalódibb főszereplője legyen. MAGYAR JUDIT A Jégkirálynő című film kapcsán Andersenről „Nincs mese, meghalt Andersen.” Hányszor, de hányszor csúszott ki szánkon gyerekkorunkban ez a nyeg­le, csacska „népi” szólás! Majd meg­álltunk a mozi előtt, bámultuk a gyönyörű sztártündérekkel csábító plakátot, zsebünk mélyéből a „bi­kák” közül — ki emlékszik még, hogy így hívtuk a lópatkó csavarjait, melyekkel „feldobom-elkapom”-já­tékot lehetett játszani? — előkotor­tuk a forintokat, jegyet váltottunk és beültünk a nézőtérre. Pergett a mesefilm, és mi egyre jobban éreztük: butuska frázisunk nem igaz. Igenis, van mese, nem halt meg Andersen! A mese — tudjuk — elpusztítha­tatlan. Andersen pedig újra és újra feltámad. Hol a könyvekben, hol a mozivásznon. Művei eltérnek a vad, tekervé­­nyes, babonákkal, varázslatokkal zsúfolt népmeséktől. Teáskannák, varrótűk, ólomkatonák, hattyúk, kis­­inasok történeteit mondja el nekünk, és tudatosan alkot szimbólumokat. „A Hókirálynő palotájában — írja Andersen, a dán meseköltő — hatal­mas termek voltak üresek, jéghide­gek, és fehéren szikrázók. Nem ren­deztek itt soha mulatságot.” A jég­palota őnála tehát a szívtelenség, a rideg embertelenség jelképe. A gyer­mek az őszinteségé. Az ólomkatona a rendíthetetlenségé. Amikor én gyerek voltam, olyan idők jártak, hogy a valóságot ábrá­zolni filmekből ritkán sugárzott fe­lénk az igazság. A csapongó fantázia teremtményei, a mesék, a mesefil­mek azonban — érezzük — igazat mondanak a világról. A mai gyerekek számára a mese­filmek legjellemzőbb tulajdonsága a rendkívüli, a lenyűgöző látványos­ság. Csillagközi gépezetek, távoli bolygókon élő fantasztikus alakú lé­nyek, csodafegyverek vesznek részt a Jó és a Rossz erőik küzdelmében. A régebbi, ma már klasszikusnak tekinthető szovjet mesefilmek nem kínálnak olyan technikai kápráza­­tot, mint korunk „szuper-mozgóké­pei”. A nézőnek nem az jut eszébe: hűha, mennyibe kerülhetett ez a produkció! A mesére tudunk csak figyelni, és a szereplők arcára. Szükségünk van az egyszerű me­sékre és a tiszta arcokra. Megtaláljuk őket a most felújított filmben, A jégkirálynőben. GYÁRFÁS ENDRE RÁDIÓS ÜZENET A LEMEZBARÁZDÁKRÓL „A főszereplő szinte rákényszeríti magát a közönségre, leköti annak fi­gyelmét olyannyira, hogy az még a lélegzetét is visszafojtja. Hogyan is tud megállni azzal az óriási hamis pocákkal, amely páncélszerű, nehéz rezgő. Mindenki csodálkozik és szó­rakozik. A zeneszerző pedig ezt mondja: olyan ez az alakítás, mint egy modell, amelyet hosszú időn ke­resztül mindenki utánozni fog.” S hogy a zeneszerzőnek mennyire iga­za volt, mi sem bizonyítja jobban, hogy a pocakos hősben máris felis­merjük Sir John Falstaff figuráját, amely nem sokat változott azóta, amióta először jelent meg a Milánói Scala színpadán 1893. február 9-én. A Verdi Falstaff című vígoperájá­nak premierjéről tudósító korabeli krónika leírásához — rádióról lévén szó — tegyünk hozzá egy hangfel­vételt, s szinte mi is ott vagyunk ki­lencvenhat esztendővel ezelőtt a Scala nézőterén! A hangfelvételed az ősbemutató címszereplője, Victor Maurell énekli Falstaff dalát Verdi operájából. Igaz ugyan, hogy ez a bemutatót követően, 11 évvel később, 1904-­ben készült, de a kezdetleges felvételi technikán is átsugárzik Maurell alakításának modellt te­remtő erőteljessége, a bemutató han­gulatát pedig a felvétel közönségé­nek tapsai és bravózása idézik fel Ezt, s további hét olyan művet hall­gathatnak meg az egykori „Déli ze­neparádé” műsorában (23-án szom­baton, Kossuth 12.30), amelyet az egykori bemutató előadói tolmácsol­nak: Ravel Daphnis és Chloe balettze­néjét Pierre Monteux vezényli; a Phi­ladelphiai Szimfonikus Zenekar élén Leopold Stokowski, a zongoránál a zeneszerző, Szergej Rahmaninov a Rapszódia egy Paganini témára cí­mű mű felvételén. Szvjatoszlav Richter szólaltatja meg Prokofjev 1943-ban kelt és akkoriban Sztálin­grádnak nevezett zongoraszonátáját, amely az amerikai kritikus kortárs szerint „olyan, mint az az ember és acélfal, amelyet a Vörös Hadsereg az ostromló ellenség elé állított. Kér­lelhetetlen ritmusa sejteti azt a hő­sies állhatatosságot, amit egy olyan nép tanúsít, amely nem akar tudni a vereségről.” Bartók Kontrasztok című művében hallhatjuk a „swing­­király”-t, Benny Goodmant, aki a fültanúk tanúsága szerint valamilyen kotkodácsolásszerű hangot csal ki hangszeréből az 1939-es New York-i bemutatón, egy másik, 1924-es New York-i első előadásról pedig Paul Whiteman zenekarát Gershwin Kék rapszódiájában, s végül Toscaninit Puccini Bohémélet című operájának karmestereként. Talán nem merészség azt állítani, hogy a hangrögzítés új fejezetet nyitott a zene történetében azzal, hogy eseményeit hangzó alakban is képes megörökíteni. S ha már nem hallhatjuk Lisztet zongorázni, Pa­ganinit hegedülni, nem csodálhatjuk Bach orgonajátékát — s még mi minden mást —, hallgassuk azokat, akik először szólaltatták meg a ze­neirodalom egy-egy fontos alkotá­sát a hangrögzítéssel kezdődő új időszámítás óta! A szombati Zenepa­rádéban felhangzó első zenemű, Mahler Dal a földről című megren­dítő énekes szimfóniája lemezbaráz­dákon rögzített végrendelet. Posztu­musz-bemutatóként hangzott el elő­ször Bruno Walter vezényletével. „Tanulmányozásra átadta nekem a kéziratot — írja Mahlerről szóló könyvében Bruno Walter —, s ami­kor visszavittem neki a partitúrát, szinte képtelen lévén egy szót is be­szélni róla, fellapozta a Búcsú című tételt és így szólt: Mit gondol, ki le­het ezt egyáltalán leírni? Nem lesz­nek utána az emberek öngyilkosok? Majd utalt a ritmikus nehézségekre és tréfálkozva kérdezte: Van önnek fogalma arról, hogyan kell ezt diri­gálni? Nekem nincs! Végül azt mondta: Én ezt már nem tudom be­mutatni, mutassa be ön!” LÁZÁR ESZTER E K­ínáló Kolozsvári Grandpierre Emil­ ­Kossuth-díjas, kétszeres Baumgarten-díjas és két­szeres József Attila-díjas író. Első könyve, Rosta címmel 1931-­ben jelent meg és azóta ötven kötete látott napvilágot. Az el­múlt évtizedekben három színdarabját is bemutat­ták.­ Született: Kolozsvárott, 1907. január 15-én. Szeme színe: Kék. Hajszíne: most kezdek mákosodni. Csillagképe: Fogalmam sincs róla. Babonás: csak akkor, ha mások figyelmeztetnek rá: vigyázzak, mert fekete ■macska futott át előttem az utcán, kopogjam le, fog­jam meg a gombom, ha jön a kéményseprő. Fatalista: Az embereket a génjei, családi környeze­te és a ráható történelem determinálja. De hiszek abban, hogy módunk van ezeket a hatásokat korri­gálni, jó és — sajnos — rossz irányban egyaránt. Kedvenc étele: Ínyenc vagyok, itthon és külföl­dön. Ha Párizsban járok, először csigát rendelek a vendéglőben. Kedvenc itala: A vörös­bor, mégpedig a villányi oportói. Egy szőlősgazda az állandó szállítóm. Szenvedélyek: Talán kétszer voltam részeg egész életemben. A do­hányzásról is leszoktam, már 26 esztendeje. 1957. január 3-án oltottam el az utolsó cigarettát... Sportol: Fiatal korom­ban atletizáltam, s hadd dicsekedjem vele. Romá­nia távolugró ifjúsági baj­noka voltam. Húsz éve já­rok rendszeresen úszni a Lukácsba, csökkentett fej­adagom 20 perc. Utána sietek tovább, mert a régi jó Lukács-társaság már szétszéledt. A futball-köz­­vetítéseket ma is megnéz

Next