Képes 7, 1987. január-március (2. évfolyam, 1-13. szám)

1987-02-07 / 6. szám

Most, áprilisban Münchenbe készü­lök, ahol erről a témáról rendeznek nemzetközi szakmai tanácskozást. Freudefehigkeit: képesség az öröm­re — ez a konferencia mottója. — Intapusztán milyen szakmai el­képzelések vezették? — A pszichiátriában egyértelműen elfogadható a pluralizmus. Külön­féle elméletek, és ezekhez kapcsoló­dó gyakorlatok léteznek egy időben, egymás mellett. Például van, aki csak a biokémiai megközelítést tart­ja helyesnek, az agyban lezajló ké­miai folyamatokba avatkozik be, különféle eszközökkel, szintetiku­­mokkal. Elfogadott gyógymód ez ná­lunk is és másutt is. Ezzel szemben nekem az a kiin­dulópontom, hogy az ember bioló­giailag meghatározott társas lény. Nincs úgynevezett robinsoni élet. Éretté, boldoggá, emberré, de beteg­gé is, társas környezetben válik. Kö­vetkezésképpen a gyógyításra, a gyógyíthatóságra is csak a társas hálózatban kínálkozik valódi esély. A betegség, a pszichiátriai betegség hátterében általában a közvetlen környezet, a család fedezhető fel. De ez pótolható megfelelő más környe­zettel a gyógyítás érdekében. Sok jel mutat arra, hogy nem erős oldalunk a tolerancia. Mindent és mindenkit rosszul tűrünk meg ma­gunk körül, ami vagy aki más. Az elmebeteg pedig más... Utaltam már arra, hogy társas hálózatban betegszünk meg, és csak ilyen eset­ben van esély a valódi gyógyulásra is. De a család sok esetben fél meg­betegedett tagjától, és megnehezíti a visszatérést. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy felvegyük a kap­csolatot betegeink családtagjaival. És még valami. Intán egyik este át­néztem a betegekről szóló beszámo­lókat. Ilyeneket olvastam: „Jóska időben felsepri az udvart, de közben magában beszél." Másnap feljöttem Pestre, és mikor elintéztem hivata­los dolgaimat, leültem a körúti presszó teraszára és kávét ittam. Közben a járókelőket figyeltem, és észrevettem: minden második ma­gában beszél. — Tehát az élet azolcat igazolja, akik azt állítják: „senki sem nor­mális”? Csak akadnak, akiket a kö­rülmények, a környezetük tett bete­gebbé az átlagnál, s őket akarja ön rehabilitálni? — Nem szeretnék módosítani a kérdésen, mert végül is mindenki úgy és azt kérdez, amit akar. De már mondtam, amikor rehabilitá­cióról beszélek, először is az öröm­képesség helyreállítására gondolok. Mindennel, amit ennek érdekében teszünk, személyiségfejlődést kívá­nunk elérni. Az a célunk, hogy a beteg önállóbbá, mind kevesebb függőséget igénylő emberré váljék. Ez a függőség lehet személyi és tár­gyi. Lehet a másik ember, de lehet például az alkohol, valamilyen gyógyszer vagy kábítószer. A beteg tehát kóros tünetekkel védekezik, ezért a viselkedési repertoár gazda­gításával kívánjuk elérni, hogy mindjobban megfogalmazhatóvá, érzékelhetővé váljék számára az identitása, ami lényegében az adott ember kreativitásának kibontakoz­tatásán és megtámogatásán múlik. Hiszen ezen az úton válik rehabili­tálná, képessé az örömre. — Ehhez elegendőnek látszik az orvos—beteg kapcsolat? Miért szük­séges még az úgynevezett terápiás közösség is? — Meggyőződésem, hogy minde­nütt a társas hálózaté a főszerep. Olyan légkört kell teremteni a terá­piás közösségben, ahol mindenkinek személyre szabott szerep jut. Azért, hogy megérezze, megértse: rajta a másik vagy a többiek segítenek, és ő is segít a másikon. — Ez a gondolat a nyitott kapuk gyakorlatához vezet, amelynek, ha jól tudom, ön már Intapusztán el­kötelezett híve volt, s ezt folytatja most pesthidegkúti munkahelyén is. — Nehéz dolog ez. Tekinté­lyes kollégám, aki tudta, van, némi gyakorlatom ezen a téren, megkérdezett: hogyan kell a zárt osztályt nyitottá tenni? Először hu­morizáltam. Mondtam, tegyenek holnap reggel a porta elé egy kala­pot, és a személyzet minden tagja — orvosok, pszichológusok, ápolók — dobja bele a kulcsait. Ez azonban nem járható út. Az NSZK-ban egy intézetben így csinálták, a betegek szétszéledtek, és súlyos következ­ményekkel járt az előkészítetlen, felelőtlen kapunyitás. A siker volta­képpen a személyzet és a betegek kapcsolatán múlik, aminek szoro­­sabbnak kell lennie, mint a zárt osz­tályon. Kellően előkészített, alapos, türelmes és lelkiismeretes kapcso­latépítés nélkül nem lehet megolda­ni. Most jut eszembe két eset. Ma sem tudom, sikernek vagy kudarc­nak minősítsem-e a történteket. Intán az intézet területén laktunk. Soha nem zártuk be a szobánk ajta­ját. Gyakran nyitottak ránk a nap minden szakában, olykor éjszaka is. Egy különösen nehéz nap után arra ébredtem, hogy szabályosan ráznak, rángatnak. Az órára pillantottam: kettő múlt. Az ágyam mellett top­rongyos, borostás, soha nem látott, idegen fiatalember állt. Közölte: Miskolcról, az ország túlsó végéből jött gyalog. Vegyem fel, mert alko­holista, s meg akar gyógyulni. Dühö­sen elzavartam, mondván: reggel je­lentkezzen felvételre. Nem jött. Évek múlva tudtam meg, hog> még azon az éjjelen bekéredzkedett egy kör­nyékbeli parasztházban aludni. Ott ragadt dolgozni, beleszeretett a gaz­da lányába, elvette feleségül, és nem ivott többet! „Majd én megmutatom annak a Goldschmidtnak” — mond­ta . . . — És a másik eset? — Elhatároztuk, hogy színielő­adást rendezünk. A betegekkel együtt úgy döntöttünk, hogy Goldoni Mirandolináját adjuk elő. A címszerepre egy, a harmincas éveiben járó, mutatós asszonyt, egyébként súlyos skizofrén beteget választottunk ki. Rövid ideig mentek a dolgok, aztán megszűntek a próbák, elmúlt a lelkesedés. Közben a fővá­rosba kellett jönnöm, valamilyen szakmai tanácskozásra, és az estét kollégám lakásán, társaságban töl­töttem. Elmeséltem a színjátszó kör befulladását. Voltak ott színművé­szeti főiskolások, és felajánlották, hogy eljönnek, hátha tudnak segí­teni. így is lett. Megnéztek néhány próbát, s számomra meglepő követ­keztetéssel álltak elő. „Vagy a fő­szereplő, vagy az előadás” — közöl­ték. Az volt a benyomásuk, hogy amikor az az asszony megjelenik a színpadon, megfagy körülötte a le­vegő, szétesik az egész. S akkor, a többiek kedvéért orvosilag indokol­hatatlan lépésre szántam el magam. Azt mondtam a betegnek: ő már olyan jó állapotban van, hogy bát­ran hazaengedem. El is ment, és az előadás sikerült. — Mi ebből a tanulság? — Várjon, a csattanó még hátra­van. Az asszony hazatérve, valóban gyógyultnak érezte magát. Kérte rokkantnyugdíjának felfüggesztését, munkába állt, beilleszkedett. Nos, ez siker vagy kudarc? — A terápiás közösség megterem­tésében látványosak a sikerek. Az intézet betegei Intapusztán és mos­tani munkahelyén is jól érzik ma­gukat. A kapu is nyitva áll. Miért akarnának hát elmenni, visszatérni a környező világba, ahol annyi sére­lem érte őket? — Nem áll egyedül a kérdésével, de a beteg igenis azért akar meg­gyógyulni, megerősödni, hogy haza­menjen, hogy teljes értékűnek érez­hesse magát. Hadd meséljek el egy megint csak szélsőségesnek látszó esetet. Pomázról helyezték át hoz­zánk a gyengeelméjűséggel ápolt fia­talembert, akinek a családja Cell­­dömölkön élt. Azzal az indoklással, hadd legyen közelebb az otthoná­hoz, hadd látogassa meg az övéit. Be is illeszkedett nálunk, láthatóan jól boldogult. Mégis azzal állt elő: engedjem ki, szeretne hazamenni, mert el tud helyezkedni a tsz-ben kocsisnak. Mielőtt döntöttünk, meg­néztük, hová engedjük haza a bete­get. Egyetlen szobában éltek a szü­lők, betegünk hét testvérével együtt. Középen tűzhely, amely mellett a mama naphosszat kevergetett vala­mi ételt. Ágy híján a család több­sége a leszórt szalmában aludt. Lá­togatásunkkor parányi gyerek má­szott elő a szalma közül. A sarokban a nagylány szeretkezni készült az ismerősével. Szóval, a mi betegünk ide vágyott vissza tőlünk, ahol tiszta ágyban alhatott, naponta háromszor jó ételt kapott, rendszeresen fehér­neműt cserélhetett, és még szórako­zást is talált magának. — Furcsa itt önöknél, hogy első látásra nem lehet megkülönböztetni, ki a beteg, ki az orvos, az ápoló. Mi­ért nem hordanak fehér köpenyt? — Mert levettük. Nem parancs­szóra, hanem folyamatosan. Ez is ahhoz a gondolatkörhöz tartozik, hogy a beteg ne az orvostól, a fehér köpenytől várja a csodát. Egyébként érdekes volt ez a folyamat. Először én vettem le a köpenyt. Aztán a férfiorvosok, őket a női orvosok kö­vették, majd a nővérek. A főnővér nem mutatott hajlandóságot. Egé­szen a nyugdíjba vonulásáig viselte. — Mostanában sokat beszélünk a pszichiátria helyzetiéről. Ha úgy kezelik, kezeljük, mint az or­voslás többi ágát, hibát köve­tünk el. Sokáig azt hittem, a pszichiáterrel van baj, de rá kellett jönnöm, hogy nem, hanem a pszi­chiátriával. Példát mondok: a beteg jelentkezik a belgyógyásznál, mert nyomást érez a jobb oldalán, a hasa felett. Ez panasz. Ha tapintják nála a megnagyobbodott májat, ez objek­tív tünet. Ha egy másik orvos nem tudja tapintani, benne van a hiba, ügyetlen. Akár, ha valakinek ször­­csög a tüdeje. A betegnél megálla­pítható, hallható, olykor látható a panasz oka. Ugyanilyen objektív tü­net, ha valaki hallucinál, vagy téves eszméket mond? Azonos ez a meg­nagyobbodott májjal, a szörcsögő tü­dővel? Semmiképpen. Hiszen a té­ves eszméket elhallgathatja a beteg, miközben mája térfogatán nem vál­toztathat. „A tünet, az tünet” — ta­nítja az orvostudományba ágyazott pszichiátria. És ez a baj, mert így nem igaz. Itt a tünet és a panasz összemosódik. Diarchikus helyzet jön létre. — A kívülállónak, a laikusnak így titokzatosan hangzik. Valóban van valamiféle titok? — Nem nevezném annak. Feuer­bach utalt a mi értelmünkben véve először arra, hogy mindenki pszi­chéjében két én létezik. „Kettejük” harmonikus együttélése a zavarta­lan állapot. A harmónia megbom­lása vezethet a pszichiátria terüle­tére. S itt más az eljárás, más kell legyen a magatartás, a terápiás meg­közelítés, mint a megnagyobbodott máj és a szörcsögő tüdő esetében. — De hiszen a beteg: beteg. Akár önhöz fordul, akár egy másik orvos­hoz, egy pszichológushoz. — Ez sem ilyen egyszerű. Igaz­ságügyi szakértői munkám során történt. Idős, nyolcvanesztendős em­bert vezettek a szobába, aki baltával többször fejbe vágta a feleségét, aki mindennek ellenére életben maradt. A férfi nem tudta, hogy hívják, hon­nan jött, milyen járművel hozták, kikkel érkezett. Azt sem tudta, hol van. Ott ült előttem vizelettől ned­ves nadrágban, és kérdéseimre nem tudott egyetlen épkézláb választ sem adni. Átmentem a szomszéd szobá­ban dolgozó pszichológushoz, kér­tem, nézze meg ő is. Több vélemény erősítheti egymást. Átkísérték hozzá a pácienst, aki javarészt értelmes, világos válaszokat adott neki. Ki tudja, mi történt. Talán a kétszemé­lyes kapcsolat egyik tagjának a vál­tozása teremtett a betegben átme­neti, viszonylagos harmóniát. Talán a beteg férfi, nyolcvan éve ellenére is produkálni akarta magát a pszi­chológusnak, aki történetesen nő volt. Ez végül is valóban kideríthe­tetlen titok. — Kérdés persze, hogy ez az em­ber betegnek tartotia-e saját magát. — Ördögi, vagy inkább nagyon is emberi kör ez. Akinek van beteg­ségtudata, azt a gyógyíthatóságáról kell meggyőznöm. Akinek viszont nincs, azt rá kell beszélnem arra, hogy betegnek érezze magát, mert csak így lesz esélyem a meggyógyí­­tására. — Miért tartja olyan fontosnak a családterápiát? — Mert a család szerepe felbe­csülhetetlen. Az egészséges család­nak van egy pótolhatatlan funkció­ja: erősíti, karbantartja az embert. Nem konfliktusmentes, nem is kell annak lennie, de képes megoldani a konfliktusokat. — Az ön családja is ilyen? — A jelenlegi nem az első csalá­dom, de mindenképpen ilyen. Fele­ségem és két kisfiam — a tizenegy éves Krisztián és a nyolcéves Gyuri — biztos háttiér a számomra — Milyen szerepet játszik az éle­tében a meggyőződés? Elmosolyodik, megcsóválja a fe­jét, mielőtt válaszolna: — Otthonról nem kaptam ilyen indíttatást. Mára csak az ember ma­radt és a tisztesség. Meg az a biztos tudat, hogy hófehéren születünk, és csak mi rontjuk el egymást. THURZÓ TIBOR 29

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék