Képes 7, 1987. április-július (2. évfolyam, 14-29. szám)
1987-05-02 / 18. szám
Feszültségtűrési szintje, toleranciája alacsony, egyszeri vagy halmozott érzelmi behatásokra egyaránt robbanékony viselkedéssel reagál. Jelleme, erkölcsi tartása gyenge, önfelmentéssel párosul.” A pszichológiai vizsgálatok során Kovács látszólagos kooperáció mellett fokozott ellenállást tanúsít, aminek következtében intelligencia-hányadosa 74-re jön ki, ami gyengeelméjűségre vall(-ana). Ha el lehetne hinni, kicsit túljátszott. Ennek megfelelően az intézet véleménye: „A cselekmény társadalmi veszélyességének felismerésére és e felismerésnek megfelelő magatartás tanúsítására a vizsgálat idején képes és képes volt a terhére rótt cselekmény elkövetése idején is.” Az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet-i vizsgálat során Kovács makacsul hangsúlyoz eddig és másutt soha nem említett részleteket, amelyek befolyásolják az elmeállapotáról kialakult orvosi véleményt. Eszerint „Kovács Sándor gondolkodása alaki szempontból meglassult, tartalmi szempontból vonatkoztatások, paranoid túlértékelések, mérgeztetéses, üldöztetéses és féltékenységi tartalmak tárulnak fel, emlékezet-hamisulások nem zárhatók ki. Sthenikus (erőszakos), siensitiv (túlérzékeny) személyiségvonásai Hamza Máriához és annak családjához való paranoid viszonyulásában követhetők. A megfigyelés ideje alatt organikus hátterű érzelmi színtelenség mellett érzelmi labilitást, észleltek. Hangulata nyomott, indítékszegénység is fennáll.” Az intézet véleménye mindösszesen: „Kovács Sándornál közepes fokú sorvadás tünetei és paranoid fejlődés állapítható meg, amely paranoid pszichózisba torkollott. Elmeosztályos kezelése szükséges.” Tehát, egy szakértői vélemény az elítélhetőségre, egy az elmeosztályos kezelésre voksol. A következmények közötti különbség pedig tudjuk, óriási. A harmadik véleményező, a SOTE Igazságügyi Orvostani Intézete : „Gondolkodása a lelassuláson kívül egyéb alaki eltérést nem mutat. Feleségével, felesége családjával kapcsolatban mérgeztetéses, üldöztetéses tartalmak kerülnek előtérbe, de ezek a téves eszmék szintjét nem érik el. A tévely gondolatokat nem tartjuk téves eszméknek, figyelemmel az első igen alapos és hosszadalmas szakértői vizsgálatra, amikor ezek a gondolatok nem kerültek felszínre. Megállapítható, hogy az indulati élet elféktelenedésére való hajlamossággal járó személyiségzavar fennállt és a családi konfliktusai következtében főként a cselekményt megelőző hetekben neurotikus állapot is kialakult a személyiségzavar talaján.” Vélemény: „A vádlott a terhére rótt bűncselekmény elkövetése idején sem szenvedett és jelenleg sem szenved elmebetegségben, vagy az elmeműködés egyéb kóros állapotában, mely kizárta vagy akár csak korlátozta volna abban, hogy cselekményei következményeit felismerje, illetve a felismerésnek megfelelő magatartást tanúsítson...” Két szakvélemény szerint tehát Kovács Sándor nem elmebeteg, egy szakvélemény szerint az. A Magyar Népköztársaság bírói gyakorlata, a törvényesség védelme kevésnek tartja ezt a 2:1-es szavazati arányt, és megkívánja a szakmailag vitathatatlan egyértelműséget. Ezért a Szabolcs- Szatmár Megyei Bíróság dr. Vathy Ákos tanácsa úgy határozott, hogy az ügy iratait, a szakértői véleményekkel együtt felterjeszti az Egészségügyi Tudományos Tanácshoz. Az ETT véleménye szerint Kovács Sándor épelméjű. Konkrétan és általában Hogy Kovács Sándor büntethető-e, vagy sem, s ha igen, milyen mértékben, ezt a körültekintő bíróság eldöntötte. A kívülállókat nyugtalanító kérdés — gondolom — inkább az, hogy szaladgálnak-e még közöttünk, ma tisztességes, vagy kis botlásokkal küzdő emberek, akik egyszer majd fél héttől negyed nyolcig gyilkossá változnak? S ha vannak ilyenek, hogyan tudnánk felismerni őket, hogyan tudnánk megelőzni a tragédiákat? És nem is csak súlyos bűntettekre gondolok! Laposabb ívű sejtőkre is: a talajvesztésre, rossz életvezetésre, elmagányosodásra, elszegényedésre, züllésre, alkoholizmusra, narkomániára ... Alighanem sokan ismerünk legalább egy-egy valakit, akiről szólni kellene valahol, aki segítségre szorulna vagy figyelmeztetésre —, akkor is, ha még nem potenciális bűnözőt látunk benne. Nem szeretem azokat a tanulságokat, amelyek végkövetkeztetése unos-untalan mindig az, hogy mindenért, mindannyian felelősek vagyunk. Kikérem magamnak! Ennél jobban csak azt a véleményt gyűlölöm, amely szerint: mindenki egyedül van, vagy egyedül marad a bajában. A vádlottak padján (talán a cellában is) Kovács Sándor egyedül ült. A konkrét esetben mindenki más felmentheti magát. És így van ez majdnem minden konkrét esetben. Általában már nincs mindig így. Ülök az íróasztalomnál. A szomszédból, a kerten át hallom a szokásos vad ramazurit. Részeges, züllött házaspár szidja, püföli, fenyegeti egymást. Évek óta mélyül a pokol. Eleinte még valamelyik szomszéd megpróbált igazságot tenni, néha kihívják a rendőrséget is. De semmi nem változik. Nincs igazán jó megoldás. A környék, belenyugodva a tehetetlenségbe, ma zárt ablakok mögül figyeli — ha figyeli! — a pokolraszállást. Humánus társadalmunkban sincs hatalom, eszme, szervezet, intézmény és erő, amely hatni tudna az önsorsrontókra, a tragédia felé lopakodókra, avagy sikerrel biztatná, támogatná azokat, akik még nem csukták be teljesen az ablakot. — Megállj, egyszer megöllek — hallom az asszony részeg öklendezését a kerten át. Lehet, hogy egyszer tényleg megteszi. Akkor most tárcsázzam a nullahetet? Minek? A vádlottak padján úgyis egyedül fog ülni. Mi pedig nyugodt lelkiismerettel, mindig felmentjük magunkat. Ijesztő. * A Szabolcs-Szatmár Megyei Bíróság dr. Vathy Ákos tanácsa 1987. április 22-én Kovács Sándort halálra ítélte. KISVÁRDA TEMETŐBEN