Képes 7, 1987. április-július (2. évfolyam, 14-29. szám)
1987-05-02 / 18. szám
A kiátkozott miniszter Egy majd negyvenéves történet jutott eszembe a közelmúltban, amikor — az 1956-os események kapcsán — újra szóba került Mindszenty hercegprímás. Egy, egész életét elemző cikksorozatban szó esett arról is, hogy XII. Pius pápasága idején a katolikus egyház kiátkozás terhe mellett tiltotta meg a kommunistákkal való együttműködést. Úgy vélem, érdemes ezt kiegészíteni azzal a nem nagyon ismert ténnyel, hogy Mindszenty még ezen is túltett. Kiátkozással fenyegette a katolikus egyház minden tagját, aki az iskolák államosítása körül tevékenykedik. Ez az exkommunikáció (kiközösítés) elsősorban magát az akkori vallás- és közoktatásügyi minisztert, dr. Ortutay Gyulát sújtotta, aki katolikus létére — hivatalánál fogva — vezető szerepet játszott az egyházi iskolák államosításában. Világszenzáció volt! A vallási ügyek legfőbb intézőjét átkozták ki! Egy külföldi hírügynökség felkérésére, ez alkalommal készítettem interjjjút Ortutayval. Az 1948. július 18-án lefolytatott hosszas beszélgetésünkből viszonylag rövid cikk született. Le akartam adni akkori saját lapomnak, a Képes Figyelőnek is, de a főszerkesztőt felkérték, hogy ne közölje. A magyar sajtó, anno, erről a minisztert érintő kiátkozásról nem adott tájékoztatást. Az akkori légkörben ezt meg is lehetett érteni. A következőkben szó szerint közlöm akkori interjúm szövegét. Persze, néhány olyan, ma már közismert adat is szerepel benne, amit azóta Ortutayról ennél részletesebben is megírtak — de mindez akkor újdonság volt. Nem változtattunk rajta. Ez az eredeti fénykép, amellyel akkor illusztrálni kívántuk a cikket. (A felvétel egy másik példánya természetesen kikerült külföldre a kézirattal együtt, Ortutay engedélyével.) A Mafirt fotója a minisztert mutatja az 1947. augusztus 20-i Szent Jobb-körmenetben, a szokásos díszőrségi kísérettel. A kiközösítés, kiátkozás után már nem vehetett volna részt ilyen egyházi rendezvényen. Akkor sem, ha akart volna . . . „Ortutay Gyulát, az egyházi iskolák államosítását megvalósító kultuszminisztert nem is olyan régen még mint a piaristarend büszkeségét emlegették a paptanárok. És ma?__ Ennek a kérdésnek a jegyében indult meg beszélgetésünk a 38 éves fiatalemberrel, akinek a sors ilyen történelmi szerepet szánt. Lakásán kerestük fel, vasárnap délelőtt, dolgozószobájában, mennyezetig érő könyvek ezrei között. Mosolyogva idézi diákkorát: — Bizony nem mindig érdemeltem ki a szegedi piarista gimnázium tisztelendő professzorainak dicséretét... — akkor sem. Makacs voltam és önfejű. El is buktattak latinból, sőt egyszer számtanból is. De hittanból mindig jelesem volt! Egyetlen irodalmi sikeremre sem voltam büszkébb azóta sem, mint arra a pályadíjra, amit nyolcadikos koromban Assisi Szent Ferencről írt 200 oldalas tanulmányommal nyertem el. Pedig én kaptam meg ugyanakkor a filozófiai pályadíjat is a materializmus és spiritualizmus egymáshoz való viszonyát tárgyaló írásomért, és első helyen végeztem az irodalmi tanulmányi versenyben is, ahol „1848 eszméinek irodalma” volt a tétel. Ebben a dolgozatomban foglalkoztam először az iskolák államosításának kérdésével ... íme: az elhivatottság első jele. Érettségi után a „városi proletár”, aki özvegy anyjával és 4 testvérével szoba-konyhás szuterénlakásban lakott, egyre inkább kezdett érdeklődni a falusi proletárság sorsa iránt. Első, nyomtatásban megjelent tanulmánya is a parasztság kérdésével foglalkozik. Népmesegyűjtő körútján bejárja a legszegényebb falvakat a „Viharsarok” környékén. — Mint néprajzkutató, tapasztalatból hangsúlyozhattam mindig, hogy az egyházi birtokokon bántak legrosszabbul a zsellérekkel, kizsákmányolva munkaerejüket, megalázva őket emberi méltóságukban. Később azután, Tildy Zoltán és Bajzsy-Zsilinszky Endre megbízásából én dolgoztam ki a Kisgazdapárt közoktatási programját, az új iskolai rendszer, az általános iskola és az iskolák államosításának tervezetét. Mindazokat a tervezeteket, melyeket most sikerült a magyar nép akaratából megvalósítanom. — Ritka sors, szinte csodálatos, hogy egy államférfi ilyen fiatal korában valóra válthatja elképzeléseit — jegyezzük meg. — A megvalósulás, sajnos, nem maradéktalan, miután mindezt a katolikus egyházzal egyetértésben szerettük volna megoldani. A magyar nép iránt érzett felelősségem teljes tudatában kijelentem: a tárgyalások nem a mi hibánkból szakadtak meg. — A bíboros-érsek a demokrácia ellen való súlyos támadásai mellett külön hadjáratot indított a katolikus kultuszminiszter személye ellen is. Van erre valami különös oka? — Talán az, hogy nekem jutott a történelmi feladat, hogy ellenjegyezzem azt a törvényt, amely megvalósítja Magyarországon végre az igazi vallásszabadságot. Ez a törvény megszüntette azt az államjogi helyzetet, mely különleges szupremáciát biztosított a katolikus egyháznak. A sokmilliónyi amerikai methodista és baptista például bizonyára csodálkozással veszi tudomásul, hogy ezek a felekezetek most kaptak csak nálunk teljes egyenjogúságot ... A protestáns vallásszabadságot Magyarországon csak a népi demokrácia rendszere tette lehetővé! Mindszenty bíborosérsek úr viszont egyenesen „vallásüldözőnek’ nevezi kormányunkat azért, mert nem hagyta meg a katolikus papság kiváltságos jogait. A katolikus egyház feje, mint ismeretes, pásztorlevélben és hivatalos nyilatkozatban kijelentette, hogy az excommunicatio-t alkalmazza minden hívővel szemben, aki az iskolák államosításának törvényét meghozza vagy megszavazza „ipso facto”, vagyis a tényből következően kiátkozásra kerülnek. Érvényes ez persze a miniszterre is. Történt-e ez irányban azóta változás? — Tudomásom szerint emiatt a mai napig semmiféle incidensről nem érkezett jelentés. Kötelességemnek tartom azonban megjegyezni, hogy a magyar demokrácia helyesebbnek vélte volna, ha az embergyilkos törvények megszavazóit, azután a gyilkosokat, hídrobbantókat, az országveszejtőket átkozta volna ki az egyház, és nem azokat, akik iskolákat adnak a népnek, akik a parasztság kulturális felemeléséért emelték fel szavukat. Ennek megítélését bátran bízhatjuk a világ közvéleményére. A piarista szerzetesek egykori tanítványának a magyar nép eleve megadja a felmentést.” REMÉNYI GYENES ISTVÁN