Képes 7, 1987. július-szeptember (2. évfolyam, 30-39. szám)
1987-08-01 / 31. szám
A Rottenbiller utcai épület megfejthetetlen eredetű, ablaktalan, kétszintű szuterénjében meglehetősen bizarr látvány tárul elém. Elképesztő zsúfoltságban hangszerek tokban vagy csupaszon, legalább három zongora, a „mélyben” pedig négy ütőhangszeres zenész: Bojtos Károly, Rácz Zoltán, Sárkány Zsolt és Váczi Zoltán. Folyik a próba. — A zeneakadémiai fellépésünkre készülünk — mondja Rácz Zoltán, az ütőhangszeres zenekar vezetője. — 1984 májusában szerepeltünk ott először, s minden évben újra hívnak bennünket. Együttesünket azóta „jegyzik”. 1984 nyarán ösztöndíjat kaptunk Darmstadtba, a következő évben elnyertük a rotterdami Gaudeamus nemzetközi verseny I. díját. Szerepeltünk már a frankfurti és a stuttgarti rádióban is. Ez év elején KISZ-díjat kaptunk. — Amadinda — ez együttesük neve. Honnan ez a jól hangzó név? — Az egyik legkedvesebb hangszerünket választottuk névadónkul. Az amadinda egy xilofonszerű ugandai fa hangszer. Ilyen hangzás eddig nem volt a hazai koncertéletben. De a név csak másodlagos. Az a fontos, hogy a zenekar jó legyen — mondja Rácz Zoltán. Az amadindások — kelet-európai szokás szerint — minden ütőhangszeren játszanak. Itthon gyakorlatilag nincs „konkurenciájuk”, egyedül ők főhivatásúak. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola elvégzése után önállósultak, és az MTA Soros-alapítvány is támogatja őket. — Elsősorban kortárs zenét játszunk, 1930- tól kezdődően — folytatja a zenekarvezető. — Az eredetileg is erre komponált ütőhangszeres irodalomból válogatunk, de játszunk Ravelt, Debussyt és reneszánsz átiratokat is. Gyűjtünk és előadunk afrikai népzenéket is. — Tán csak nem Afrikában gyűjtötték? — Nem, bár még nem tettünk le arról, hogy kijussunk Ghánába. Az ottani egyetemnek nagyon gazdag zenei gyűjteménye van. — Magyar szerzők műveit is megszólaltatják? — Igen, elég sokan írtak kifejezetten nekünk, például Láng István, Mártha István, Sugár Miklós és Hollós Máté. De rajtuk kívül mások szerzeményeit is előadjuk. Másnap délelőtt a Zeneakadémia nagytermébe megyek. Itt próbálják Mártha István Babaházi történetét. Középen a szerző (kar)mesterkedik. Technikusok, roadok serénykednek, az együttes tagjai saját kezűleg rendezik át a színpadot egy-egy műsorszám előtt. Hangszereiket is saját maguk készítik, nemegyszer a hagyományos afrikai ütősöket és az egészen profán hangzású eszközöket is. Felhasználnak különböző kimustrált autóalkatrészeket, például öntöttvas fékdobokat, ezekből egy sorozatot a koncerten be is mutatnak. A hangverseny közönsége főleg fiatalokból verbuválódott, a legtöbben ingben, pulóverben, farmerben érkeznek. Ez a korosztály a magáénak vallja az Amadindát. Persze vannak „komoly” felnőttek, no meg gyerekek is. Ők sem unatkoznak majd, hiszen a koncert látványként sem lesz egyhangú. (Tényleg, hol a televízió?) A négy fiú, szmoking nélkül, amúgy ingujjban dolgozik. Már úszunk a reneszánsz boldogságzenében. Kollektív regresszió az emberiség egyik legboldogabb korszakába. Ezzel a zenével megnyerték a „konzervatív” hangzás kedvelőit is. Aztán térdre ereszkednek. Itt ez sem mindennapi látvány. A vastag szivacslapokra fektetett gongokon pattognak az ütők. A fékdobokat Rácz Zoltán bűvöli. A mexikói Carlos Chávez Toccatáját nagy dobtrappolás vezeti be. Zaklatott érzelmek, indulatok szakadnak le a bőrökről. Egyiküknek ütője eltörik, de abbahagyni nem lehet. Aztán lassan elfogynak a hangok, mint a levegő a hegycsúcson. A közönség félreérti a technikai szünetet, kászálódik kifelé, Rácz Zolt int, tessék csak maradni, jön a folytatás. A nézőtér zajong, nehezen enged a Toccata feszültsége. A vibrafonosok kezében két-két ütő és máris felhangzik a Ravel-mű csodálatosan vigasztaló dallama. (Pavane — tánc — egy infánsnő halálára.) A sötétbarna xilomarimbák a kedvenceim. Zengő, meleg hangjuk mintha nem is földi jelenség volna. A xilofonok fémlapjairól visszatükröződő fények ugrálva játszadoznak a terem falain. Multimédia. Megérdemelt vastaps. Amíg a közönség a büfében majszol, a főszereplők átalakítják a színpadot a Babaházi történethez. A tekerős gyerekjátékokkal nagy komolyan bevonuló zenészek mosolyt fakasztanak, sokan már-már tapsra emelik kezüket. Aztán vége az idillnek. Ijesztő dobpergőtűzbe kerülünk, s a gongok még komorabbá teszik a hangulatot. Már nem is olyan játékos ez a babaház. Sőt, egyenesen félelmetes. A marimbák kissé oldanak ijedségünkön, de monoton repetíciójuk fenntartja feszültségünket. Csak a — Mártha István által „kezelt” — szintetizátor jár a háttérben szürreális mesebeli tájakon. A nagydob és a pergők fortissimója visszazökkent a valóságba. A taps, a cintányér csak látszatjátékok. Tapintatosan elbúcsúztat a gong, és a szintetizátor hangjai mellett lassan „kitekernek” a színpadról.A publikum elragadtatásban úszik. Aztán négyen térdelnek az afrikai csodafákhoz, és jókedvű felelgetést ütögetnek. Majd dzsesszdarabok rebbenek szét könnyedén a marimbákról. A zenészek és a közönség együtt nevet. A színpadon már showmaneket látunk. Mintha nem is a Zeneakadémia nagytermében ülnénk. A műfaji határok végképp eltűnnek, s a nézőkben oldódik a lerakódott feszültség. Óriási az öröm, a sokszor hallott örökzöld melódiákat vastapssal köszönjük meg. Ráadásul még egy kis vidám kongázás. Lehet ezt még fokozni? Dübörög a karzat. Búcsúznak a marimbák, a dobok és a gongok. Meghajlás négy irányba, égnek a lámpák, vége. Legközelebb szeptember 20-án találkozhatunk velük a Vígszínházban. Akkor már hazavihetjük első önálló nagylemezüket is. ZÉTÉNYI ZOLTÁN Megszólal az Amadinda A Melody Maker határozottan kijelentette: a nyáron ismét „vér folyik majd a rockzenében”. Ezt a nem éppen megnyugtató kijelentést Alice Cooper visszatérésének köszönheti a nemzetközi rockélet. A műfaj Drakulája néhány évi hallgatás után ismét arra készül, hogy megborzongassa a kedélyeket és az őt még nem ismerő fiatal közönséget. Horrorshow-i annak idején is nagy felháborodást keltettek a konzervatív zenerajongók körében. Alice Cooper koncertjein a műsor közben és alatt folyt a „vér”, merthogy egy vödör festéket öntött a nézőkre — menedzserének tisztítószámláját terhelendő. A vad énekes jelmondata akkoriban az volt, hogy „Azért szeretnek a nézők, mert gyűlölnek”. Az új visszatérés még nagyobb borzalmakat sejtet. A díszlet egy középkori kínzókamra belseje. A műsor állandó kellékei: akasztófa, lefejezőgépek és koncertenként 50 kilogramm piros festék. A koncert „mondanivalója” állítólag az, hogy Alice mindenkit lefejez, megöl, aki hátráltatja a rockzene fejlődését. Rémes még elképzelni is, hogy mi történik, ha néhány magyar együttes megnézi ezt a műsort ... Amilyen népszerű volt néhány esztendeje az NSZK egyik első számú rockladyje, Nena, mostanában csak kínkeservesen tud lépést tartani a konkurenciával. Pedig mindent elkövet, hogy magára vonja a figyelmet. Szőkére festette a haját, kutyákat tenyészt, szerelmi botrányokat provokál, zongorázni és gitározni tanul — de az eredmény várat magára. Legújabb bejelentése, hogy megválik zenekarától és szólópályára lép. „Nagy teher manapság az embernek ennyi fiút a hátán vinnie” (!). Egy biztos, az énekesnő sláger nélkül olyan, mint a zsoké ló nélkül. Győzni csak jó dallal lehet, amiből egyelőre hiányt szenved Nena is.