Képes 7, 1988. január-április (3. évfolyam, 1-18. szám)

1988-02-06 / 6. szám

[56 Annak is megvannak a maga előnyei, ha az újságíró egy kis sportág versenyzőjé­ről készül írni. Amikor felhívom a síszö­vetséget, hogy Fischer Lászlóval, a síug­róbajnokkal szeretnék­ találkozni, a világ legtermészetesebb hangján felelik: a jö­vő héten itthon lesz, mondjak egy idő­pontot, amikor nekem megfelel. Mondok, ezzel mindent megbeszéltünk, várnak a szövetségben. Mielőtt Fischer László ér­kezne, néhány dolgot megtudok a síug­rásról Kelemen Zoltántól, a válogatottak edzőjétől. Például azt, hogy a jó síugró­nak átlagon felüli a ritmusérzéke, az összpontosító képessége, tűrhetően tor­názik, egy szaltót gond nélkül megcsinál. Elmondja azt is, hogy a síugrás kifejezet­ten technikai sport, az ugrás hossza fő­ként — pontosabban hatvan-nyolcvan százalékban — abban a tizedmásodperc­­ben dől el, amikor a versenyző elrugasz­kodik a sáncasztalról. Beavat továbbá abba is, hogy az ugró 85-90 kilométeres sebességgel csúszik le a sáncon, és egy kilométer/órás sebességcsökkenés akár hat-nyolc méterrel is kurtíthatja az ug­rást. Kiderül, hogy a légmunka, amit lai­kusként rendkívül fontosnak tartottam, nem játszik olyan nagy szerepet. Össz­hangban kell lennie a versenyző sebes­ségének és röppályájának, a mozgás elemzéséhez elengedhetetlen kellék a videó. Éppen azt magyarázza Kele­men Zoltán, hogy a síugrás tu­lajdonképpen veszélytelen sport, amikor belép Fischer László. Tőle viszont azt hal­lom, hogy ő nem mindig osz­totta ezt a nézetet, tizennyolc évvel ezelőtt, pályafutása kez­detén legalábbis nem. — Nyolcéves voltam, amikor először fölmentem a szabadság­hegyi sáncra. Lenéztem, és egyetlen gondolat járt a fe­jemben: csak kerüljek le vala­hogy élve. — Lekerült. .. — Igen, de akkor még nem sítalpon. Két héttel később ug­rottam először, akkor egy negy­venméteres műanyag sáncról. — Őszintén, soha nem fél? Hiszen versenyeken gyakran látni hatalmas bukásokat, vért... — Véreztem már én is, de nem félek. Tudom, hogy ha fel­készültem, akkor nem történ­het velem semmi baj. Amikor mégis történt, akkor az én hi­bám volt. Buktam már nagyot, és akkor is pontosan tudtam, hogy hol rontottam el. Ha an­nál az ugrásnál történetesen nem szakad szét a térdem, a bukás után visszamegyek a sáncra, és ugrok még egyet, fé­lelemérzet nem volt bennem. Biztos ugró vagyok, de ennyi év versenyzés után ezzel nincs mit dicsekedni, ez nem szint. A levegőben megtart a léc, olyan, mintha járdán mennék. " Az évek során az első szá­mú magyar síugró lett, járja a versenyeket, most is csak át­utazóban tartózkodik Magyar­­országon ... — Igen, november elejétől két és fél hónapig csak négy éj­szakát töltöttem otthon, Világ Kupa-versenyek voltak szinte minden hét végén. Lassan a sí­ugrás is egész éves sport lesz, mert áprilisig havon folynak a versenyek, júniusban pedig már megkezdődik az idény a műanyag sáncokon, a Világ Ku­pához hasonló sorozat ez, Grand Prix elnevezéssel, és a télihez hasonló mezőnnyel. Készítenek nekifutót műj­égből, porcelán­ból, kerámiából, ezeket még jobban is szeretjük, mert nem változnak az időjárás hatására, a tulajdonságaik kiszámítha­­tóbbak. — A december végi verseny­­sorozaton, melynek állomásai Kanada, az Egyesült Államok és Japán voltak, ha jól tudom, minden költségét a szervezők vállalták. — Valóban, fizették a szál­lást, az ellátást, az utazást, csu­pán a repülőjegyek így, ked­vezményesen fejenként 5500 dollárjába kerültek a szerve­zőknek. A költségek persze megtérülnek. A versenyeken rengeteg néző volt, vagy há­romszor annyi, mint szokott. Ennek az volt az oka, hogy csak Japánban volt hó, a másik két helyre úgy hordták oda húsz­harminc kilométerről. Így az­tán azok, akik máskor maguk is síelni szoktak, most beálltak a nézők közé. A síugrás külföl­dön egyébként is igen népsze­rű, az idén a garmischi ver­senyt például huszonegy ország tévénézői látták, összesen mint­egy háromszázmillióan. — Ebben a népszerű — és a jelekből ítélve gazdag — sport­ágban hogyan jut eszükbe a rendezőknek, hogy éppen egy magyar síugrót kellene meg­hívni? — Eszükbe jut. Érdekes mó­don a stadionok kedvence egy angol és egy holland ugró, pe­dig egyikük sincs az élmezőny közelében. Ugyanígy természe­tesnek veszik, hogy ott ugrik egy magyar is a többiekkel együtt. Állítom, hogy külföl­dön jobban ismernek engem, mint itthon. Tudja, nekünk igazából csak Hegyeshalomig kell megküzdenünk a részvéte­lért. A versenyeken aztán ki­alakul egy hierarchia, minden­kit a saját kategóriájában mér­nek meg. Senkinek sem jutna eszébe, hogy bennünket mond­juk a norvégokkal hasonlítson össze. Úgy konferálnak be min­ket, hogy a síkságról, a pusztá­ról jövünk, tudják, hogy ná­lunk legfeljebb másfél hónapig van edzésre alkalmas hó. A sí­ugrás igazából csak Norvégiá­ban és Finnországban vált a tömegek sportjává, nálunk — mindenkit, a gyerekeket is be­leszámítva — csináljuk ötve­­nen. Szóval az eredmények ér­tékelésekor ezt a közönség is, a szakma is figyelembe veszi. — És a gyárak a felszerelé­sek kiosztásakor? — Ők is. Néhányan, akik Világ Kup­a-versenyekre já­runk, ingyen kapjuk a felszere­lést. Tudni kell, hogy a síug­rók felszerelését nem lehet el­adni, mert az ugrókon kívül senki nem használhatja. A ru­ha, a sí, a sisak nem alkalmas semmi másra, de még a kötés sem. A reklámérték azonban a televíziós közvetítések jóvoltá­ból óriási. — Akkor itthon nem kerül sokba egy síugró. — Nem, mert az egyesület­től nem kérünk sem pénzt, sem felszerelést. Engem a Honvéd­­ban tulajdonképpen még sze­retnek is, mert nyertem kilenc bajnokságot, és ez olimpiai pon­tokban ugyanúgy fizetett, mint­ha valamelyik csapat lett volna az első az NB I-ben. A külföl­di versenyeken még reklámo­zom is a klubot, videokazettám van róla, hogy a nyugatnémet televízió a közvetítésben úgy mutatott be, mint a Honvéd versenyzőjét, azé a Honvédé, amelynek labdarúgócsapata bajnokságot nyert, és ahonnan Détári is kikerült. — Térjünk vissza a felszere­

Next