Képes 7, 1988. január-április (3. évfolyam, 1-18. szám)
1988-02-06 / 6. szám
akármilyen szinten vívtak meg. A szovjet válogatott megméretett és könnyűnek találtatott. Igaz, az ellenfél az Egyesült Államok profibajnokságában a legjobb öt között szereplő gárda volt, a Milwaukee Bucks személyében. A szovjet kosarasok első ízben harcoltak a profik ellen és 127—100-ra kikaptak. Az amerikai turnén ezután még tíz egyetemi csapattal is játszottak, ezek ellen hatszor már sikerült a győzelem. Sőt, a szovjet játékosok őszinte közönségsikert arattak, néhányukat pedig egy edzőtáborban is vendégül látták, ahol közösen gyakorolhattak a profikkal. Valóban 27 pont lenne a különbség a profi és az amatőr kosárlabdázás között? Szergej Baskin, a kosárlabda-szövetség egyik vezetője szerint nem ő a jelenlegi viszonyok közötti pont különbségre becsülte ezt a szakadékot. Tény, hogy a szovjet játékosoknak szokatlan volt a profiszabályok alapján játszani, a mérkőzés négyszer 12 perces volt, a hárompontos dobásokat fél méterrel távolabbról kellett végrehajtani, s állítólag még az is zavarta őket, hogy három bíró fütyülte a meccset. A válogatott vezető edzője, a „nagy öreg”, Alekszandr Gomelszkij (aki mellesleg szintén hosszú-hosszú évekig klubcsapat, a CSZKA Moszkva edzője is volt), kissé másként látta. Igaz, ő a csapattal járta végig a poklok bugyrát, míg Baskin a moszkvai irodájából mérte fel az erőviszonyokat. Gomelszkij töredelmesen bevallotta, hogy bizony a profik sokkal erősebbek, gyorsabbak, biztosabban szerzik meg a lepattanó labdákat, jobban kombinálnak, s minden sejtjükkel a győzelemre törnek. Mindez egyben azt is jelentette, hogy ezekben az előbb felsorolt tényezőkben a szovjet válogatott elmaradt mögöttük. Jegyezzük meg gyorsan azt is, hogy azon a tavaly októberi mécsesén a szovjet válogatott center nélkül kényszerült felállni. Szabonisz és Tkacsenko otthon maradt makacs sérülésük miatt, a csapattal utazott Berosztyennij meg Amerikában sérült meg, így azért kicsit másként fest a kép azok számára, akik egy picit is konyítanak a kosárlabdához, valami olyan helyzet lehetett, mint amikor kapus nélkül focizik egy csapat . . . De azért hallgassuk csak Gomelszkijt, aki az egy hónapos túra után két terjedelmes cikkben és számtalan interjúban adta közre véleményét. Nem félt kimondani, hogy az Egyesült Államokban a kosárlabdázás sokkal szilárdabb alapokon áll, mint a Szovjetunióban. Amerikában a kosarazást megszervezték egészen az óvodás kortól a professzionalista szintig. És az Egyesült Államokban a profik nagy része dúskál a pénzben, de azért emberfeletti munkát kell végezniük, a pillanatnyi lazítás lehetősége nélkül. Ebből megint az következik, hogy Gomelszkij ezt hiányolja a szovjet sportéletben, és nem szégyelli, hogy az anyagi ösztönzés egyáltalán nem elhanyagolható még a szovjet játékosok számára sem. Sokszor levezetett képlet a következő: ha rendesen megfizetik a játékosokat, akkor van miért hajtani, és ha jó a játék, akkor a közönség is viszszaül a lelátókra. Mert ma a sportrendezvények közül talán a kosárlabdameccsekre lehet a legkönnyebben jegyet szerezni, a kivételek talán a két menő, a bajnok kamaszi Zalgiris és az exbajnok, a moszkvai CSZKA találkozói lehetnek. Pedig a bajnoki rendszer nem tartozik a rosszak közé, a 12 első osztályú klub egy-egy fordulóban három-három városban szerepel oda-vissza alapon, s a bajnokság során minden csapat otthonában rendeznek mérkőzéseket. A bajnoki pontvadászat végén az első és második helyezett két győzelemig tartó meccset vív a cím megszerzéséért. Az utóbbi években ez a vetélkedés a már említett párharccá szűkült, s már az is szenzációszámba megy, ha a két rivális valamelyike véletlenül kikap egy harmadiktól. Az már külön érdekesség, hogy a bajnokságban szinte mindig a CSZKA szerzi a több pontot, aztán a Zalgiris tarol a csúcstalálkozókon. Úgy van ezzel mostanság a CSZKA, mint a szovjet válogatott is, az esetek többségében egy hajszálon múlik a végső siker. A keserűség folyton nő az örök második helyezések miatt, ugyanakkor valahogy hiányzik az ezzel arányos elszántság, bizonyítási vágy a játékosokból. Persze, ha a szovjet kosárlabdázásról esik szó, az emberben önkéntelenül felvetődik a kérdés, mi van az egyik legnagyobb tehetséggel, a ma is csupán 23 éves Arvidasz Szabonisszal. Sajnos, a Zalgiris kitűnősége változatlanul harcképtelen, nyomja a betegágyat. Szaboniszról a magyar nézőknek egyébként nem volt túl jó véleménye két éve, amikor Budapesten a BEK szuperdöntőjén, a Cibona Zagreb elleni mérkőzésen kiállították, mert letaglózta ellenfelét. Ha tudnák, mennyire megbánta ezt azóta Arvidasz! Fülemben cseng még a tavaly nyári telefonbeszélgetésünk, amikor Moszkvából hívtam, érdeklődve egészségi állapota felől. Szabonisz amint megtudta, hogy magyar újságíró keresi, önkéntelenül is a budapesti meccset hozta fel: „hát soha nem tudják megbocsátani nekem a bűnömet? Pedig higgyék el, azóta is bánt a lelkiismeret, azóta is bennem tipródik az az elvesztett mérkőzés”. Nem állt módomban felmenteni Szaboniszt a közvélemény nevében, csupán a magam részéről nyugtattam meg, de vajon elég-e az ilyesfajta nyugtatás, ha nincs meg a belső nyugalom ? Néhány hete ismét kerestem Szaboniszt, de a lituár sportbizottság elnökhelyettesének tanácsára mégsem hívtam fel a tengerparti szanatóriumban. Vitoktasz Pavilinasz érzékeltette, amit a szovjet sajtóból is sejtettem. Szabonisz meglehetősen ingatag lelkiállapotban van, néhány hónapja kikezdték az újságírók. Térdsérüléseivel és operációival kapcsolatban valótlan történetek jelentek meg, az ifjú óriás ezután érthetően nem állt szóba velük. Rögtön ki is kiáltották, hogy Szabonisz megsértődött, csupán azt felejtették el megírni, hogy miért. Azóta némileg javult a helyzet, legalábbis a sajtóval való kapcsolatában, mert a térde változatlanul nem a régi. Lehet, hogy újabb operációra kerül sor, Finnországban is konzultál, s talán az Egyesült Államokban szintén megvizsgálják. Addig nem tehet mást, mint gyógytornázik, pihen, rengeteget olvas és reménykedik. Talán még nem úszott el számára a szöuli olimpia, bár nagyon őszintén megmondták neki, ha rohamosan nem javul az állapota, akkor saját érdekében nem engedik versenyezni. Még akkor sem, ha ezzel rengeteget veszít a válogatott, no de a csapatnak egészséges Szabonisz kell. Addig nélküle folyik a felkészülés, aminek még a klubok érdekeit is alárendelték, így az európai küzdelmekben sem indultak a férfi klubcsapatok. Csak nehogy újra megbosszulja magát a túlzott óvatosság, hiszen éppen a nemzetközi rutin hiányzik a fiatal tehetségekből. Akikből egyébként nincs hiány, s rátermettségüket is bizonyították már a válogatottban a decemberi Eb-selejtezőkön a finnek és a franciák ellen. Talán mondani sem kell, hogy a csapat nem telt ház előtt játszott. . . Szóval itt a bizonyítások éve mindkét csapat számára, az olimpiai aranynál ugyanis semmilyen érem nem csillog fényesebben. A hokisoknak alig maradt néhány napjuk Calgaryig, hogy a norvégok ellen február 13-án pályára korcsolyázzanak. A kosarasok még rendezhetik soraikat. De egyvalamit egyik csapat játékosai sem felejthetnek el: az óriások soha nem adhatják meg magukat! A megtépázott babérokat „illik” visszaszerezni, már csak a közönségük kedvéért is. Hiszen ők kényeztették el a szurkolókat... SZERDAHELYI CSABA Athén, férfi kosárlabda Eb 1987. Még Tkacsenko sem tudja megakadályozni a görög Faszulaszt a kosárszerzésben 1591