Képes 7, 1988. május-július (3. évfolyam, 19-31. szám)

1988-05-07 / 19. szám

Megírnivaló témában nincs ma Magyarországon hiány, az ország a politikai átalakulás, a gazdasági megújhodási kísérletek és a társa­dalom fokozott demokratizálási igé­nyének légkörében él. A sok megír­­nivaló közül ma egy jelentéktele­nebbet választok ki, pontosabban, látszólag jelentéktelent. A megvál­tozott helyzet és a változás iránya ilyen kisebb jelentőségű eseménye­ken nemegyszer jobban megfigyel­hető, mint intézmények, vállalatok, emberi szerepek átalakulásában. Olyan jelenség ez, amelynek ösz­­szetevői között szerepel a magyar történelem, a jelen társadalomnak színe is, fonákja is és főképpen a jö­vőbe vetett reménység. A történel­mi háttérre már annak a városnak Pannonhalmi történet a neve is utal, ahol mindez történt: Pannonhalma. E nevet a magyar nyelvben történelmi glória veszi kö­rül; ezer év lelki, szellemi és építé­szeti emlékeit fejezi ki. "Éppen itt határozta el egy fiatal házaspár, műszaki ember a férj, kórházi ápo­lónő a feleség, hogy idős emberek részére komfortos otthont nyitnak. Olyat, amilyet nyugati országokban láttak: fürdőszobákkal, szaunával, kondicioniállóteremmel, állandó or­vosi felügyelettel, éjjel is ápolónői­­készenléttel és természetesen öre­geknek való jó konyhával. A vállal­kozás jelentősége már az elhatározás­ban mutatkozik: nem azt javasolják, hogy az álla­m, vagy a község nyis­son új szociális otthont, hanem mindezt saját erejükből, a magán­­szektorban kívánják megvalósítani. Nem is a régi — a mai — értelem­ben vett szociális otthonra gondol­nak, hanem inkább öregek szanató­riumára, orvosos-ápolónői hotelre. Első lépésük fényt vet a változó és már megváltozott politikai lég­körre is.­­Nem tíz, de­­talán egy évvel ezelőtt sem jutott volna eszükbe, mit kel tenni első lépés gyanánt és még kevésbé bízhattak abban, hogy po­zitív választ fognak kapni. Nem máshoz, mint a megyei párttitkár­hoz fordultak véleményért, taná­csért, segítségért. Új idők új dala, az nemhogy elzárkózott volna a ma­szek gondolat előtt, hanem biztatta őket, segített is. Támogatására hi­vatkozni lehetett, amikor­­bankköl­csönért folyamodtak egyéb hivata­los helyeken. Egy nagyméretű, de rossz állapotban lévő házat vettek meg, ennek a kibővítésén dolgoz­nak most és jövő karácsonyra várják az első öregeket. A dolog pénzügyi részét részben a kölcsönből, rész­ben közületi és azt hiszem, egyházi támogatásokból várják, részben pedig a beköltözen­dő öreg emberek és idős asszonyok — vigyáznom kell a jelzőkkel! — lakását fogják értékesíteni. Gon­dolnak arra is, hogy aki óhajtja,­­bú­torait, kedves tárgyait is elhozhat­ja. A szobákat úgy rendezik­­be, hogy az öregek otthon érezzék magukat. Hogy miért vágták ilyen kemény fába a fejszéjüket? Az ápolónő-fele­ség azt mondta, hogy eddig is ha­sonló munkát végzett Győriben egy kórházban, de ez többé-­kevésbé sze­mélytelen volt, vagy azzá vált. A betegek jöttek, mire megismerte őket, már el is mentek. Most hozzá­értését, gondolkodását és nyilván szerettetét is olyan embereknek akarja adni, akikkel állandó, sze­mélyes kapcsolatban maradhat. A férfi pedig saját családi körülmé­nyeiből kiindulva mérte fel, hogy úgy férlthet majd értékes és érdekes életet, hogy közben olyanokon se­gít, akik rászorulnak, és reméli, hogy megtalálja egzisztenciális számítá­sait­­is. A történet azzal a válasszal kere­kedik le szépen és válik valóban, széles értelemben maivá, régi, régi, fölösleges görcsöktől megsza­badu­­lóvá, amit egy rádióriporter kérde­zett: minek fogják nevezni létesít­ményüket? Szociális otthonnak? Mind a kérdező, mind a válaszoló megegyezett abban, hogy ez ma nem a legvonzóbb elnevezés. De nekik amúgy is van már más ötletük. Pan­nonhalma védőszentje Szent Márton püspök, az a nagyvilágban is is­mert és tisztelt római katonatiszt, aki kardjával kettéhasította köpe­nyét és egy didergő koldusra borí­totta. Az öregek új lakóhely­ét Szent Márton Otthonnak fogják nevezni. □ LEVÉLVÁLTÁS 1906 Budapest Pf 223 Szemlélet módosulásért Kocsis Tamásnak a lapjuk 13. számában megjelent „Lépésváltás" című cikke kapcsán én szemléletváltást is sürgetnek minden szin­ten. Évek óta rebesgetik, ta­valy óta szünet­­nélkül be­szélünk róla: bajba jutott a hazánk. Van kibontakozási programunk, helyes, ha ez változik az élet parancsá­ra, ez azonban a bizonyta­lanságunkat is fokozza, márpedig a bizonytalanság a biztos rossznál is rosz­­szabb. Ezért várunk az or­szágos pártértekezlettől so­kat : a biztonságérzetünket szeretnénk visszakapni. Az első negyedévben már tapasztaltuk, mit jelent a stabilizáció a mai gyakor­latban. Úgy tűnik, a Vállal­kozót gyakran lebeszéli a vállalkozásról, a jó mun­kást a jobb munkáról. Mi, fogyasztók megfontolunk minden garast, a kormány pedig a szokásosnál jobban visszafogja a forgóalaphi­telt, a vállalatok egymás­nak tartoznak, némelyike alig tud fizetéskor fizetni. A világpiaci verseny, akár­hogy szabadkozunk is elle­ne, nekünk is parancsol. Ha ott csúcstechnológia van, akkor nálunk is az kell;ha ennek odaát munkanélküli­ség az ára, akkor ez nálunk sincs másként. Csak éppen Margaret Thatcher erre a vállát vonja — mi pedig nem tehetjük ugyanezt. A párt valaha eltökélte, hogy a nép teherbírását mindenkor figyelembe ve­szi — de most csiki-csuki helyzetbe került a nyomasz­tó adósság miatt. A tör­lesztéshez pénz kell, a vesz­tesek tisztességes felszámo­lásához is pénz — meg a nyereségesek dinamikus fej­lesztéséhez is. Pénz, pénz, pénz. Jelenleg csak a hitel hálójában vergődünk, re­form nélkül viszont csak a szegénységünk konzervá­lódhat. Nemrég olvastam vala­hol, hogy egy külföldi köz­gazdásznak föltűnt, mennyi fölösleges terhet cipel ma­gán a mi kis közepesen fejlett népgazdaságunk, más, fejlettebb gazdaságú nyugati ország összeroppan­­na alatta. Úgy gondolom, most vagy soha — eljött a teherletétel ideje. Bajaink egy része könnyen orvosol­ható, mert alig kerül pénz­be, a másik feléhez főként szemléletváltásra lenne szükség. Sok szó esik például a várható inflációról, a meg­fékezésre váró vásárlási szándékról. Kétségkívül er­re int a józan ész, de meny­nyivel eredményesebb, ha nem külső nyomásra törté­nik, hanem önként, szabad elhatározásból korlátozzuk magunkat! Ha megtakarí­tásainkkal megjelenhet­nénk a tőzsdén, befekteté­seinkkel nemcsak az inflá­ciót mérsékelhetnénk,­­ha­nem segítséget nyújthat­nánk jól fejlődő vállalatok­nak a termékszerkezet-vál­táshoz, ami országos érdek. Gazdasági téren ez népsza­vazással érne fel! Nem csorbulna ettől az össznépi tulajdon, inkább erősödne. Csakhogy ehhez fel kelle­ne számolni „az állam mi vagyunk’’-szemlélet marad­ványát. Ez is a Rá­kosi-féle gondolkodás maradványa. A szocialista állam óriási erő­feszítéseket tett azért, hogy a társadalmi különbségeket kiegyenlítse, hogy esély­egyenlőséget teremtsen — de a gazdaságban sajnos hiányt teremtett. Mondjuk azt talán, hogy a­­hiánygaz­daság is mi vagyunk, netán a hiány nyomában járó korrupció is?! Mind a ket­tő bennünket sújt: hogyan lehetne azonos velünk? Vagy vegyük úgy, hogy az ellenőrzés is mi vagyunk? Nem, én a három közül egyikkel sem vagyok azo­nos. A hiány is sokba­­ke­rül, a korrupció sem olcsó, az ellenőrök fizetése is minket terhel — és nem szünteti meg a korrupciót, sőt a­­kockázat miatt felveri a vesztegetési árakat! Túl sokba kerül mindez ilyen nehéz időkben! Ha nem lesz annyi tilalomra, akkor fokozatosan visszaszorul a korrupció, s a piac ellenőr­zését mi, vásárlók könnyen elvégezhetjük. Hiszem, hogy a működő szocializmusnak alulról kell megújulnia! A párt hosszú évtizedekre létbiztonságot teremtett számunkra egy barátságos elv jegyében: aki nincs ellenünk, az velünk van. A biztonság jórészt felborult, az elv szerencsé­re mégis él, csak más hang­súlyt kapott. Korábban hallgatólag lebeszélt a poli­tizálásról, hiszen a dönté­sek a fejünk felett, zárt aj­tók mögött történtek, ahol kétségkívül figyelembe vet­ték az össznépi érdekeket, de csak ritkán bocsátották vitára, hogy az érdekeltek közvetlenül is beleszólhas­sanak. Illetve vitára csak a népszerű intézkedések ke­rültek (a gyes, meg a gyed) , pedig talán érdemes lett volna a reform kritikus pontjainál is megkérdez­ni bennünket. Talán akadt volna köztünk, aki akkor is megmondja azt, amit most: hogy egyszer már a szemlé­let torpanjon meg, ne a re­form! Néhány éve a párt meg­kísérelte, hogy bevonjon bennünket a közügyekbe — vállalati szinten. Főnö­keinket kellett minősíte­nünk. Akadt, akinek ez tetszett, akadt, akinek nem. Ma már többen úgy látjuk: ahol nem kiskirály a főnök, ott ez fölösleges. Hiszen a vezető dolga nem okvetlenül az, hogy a kedvünkben járjon, mint (Folytatás a 63. oldalon)

Next