Képes 7, 1988. május-július (3. évfolyam, 19-31. szám)
1988-07-09 / 28. szám
Angyalok — sárgában a Villagjtimljiz M-1-esen „Ha villog a pajszer, húzza le a buráját, csókolom” (Idézet Kazi Csaba autószerelő jó tanácsaiból.) Röptetés van Angyaléknál. A pillanat történelmi: ilyen lehetett az első női űrrepülés. Kis ország — kis pillanat: először ülnek női szerelők a Magyar Autóklub segélykocsijába. Az autó kicsi — Polski Fiat 126-os —, az önbizalmunk nagy. Kolléganőm vezetni tud, én pedig szerelni. Illetve, lehet, hogy tudok, ugyanis eddig nemigen volt lehetőségem kipróbálni. Viszont többször láttam munka közben autószerelőket. Először is kinyitják a motorháztetőt, majd komoly arccal, rezzenetlen pillákkal nézik a motort. Több-kevesebb ideig. Majd idenyúlnak, odanyúlnak és kész. Mehet a taliga. Krischteuer Ferencet, az Autóklub budapesti segélyszolgálatának vezetőjét mintha nem sikerült volna teljesen meggyőzni a szakértelmemről. (Lehet, hogy eleve fenntartásai vannak a női szerelőkkel szemben?) — Nem volna haszontalan, ha maguk mögött menne egy másik kocsi ... — jegyzi meg, s azonnal intézkedik. Kapunk két „főnököt”, Csontos Imrét Budapestről, neki van a legtöbb veszítenivalója, hiszen az ő autójával furikázunk az M7-esen, és Kazi Csabát, aki viszont állandó sztrádás, jobban ismeri az autópályát, mint a tenyerét. (Az utóbbi ugyanis alig látszik az olajtól.) Két napig próbáltam hasonló szintre emelni a kezemet, de némi fekete elszíneződésnél többet nem sikerült elérnem. Holott az ilyen kéz: dolgos, munkás — eleve bizalomgerjesztő. A martonvásári bázison — itt a diszpécser, ide futnak be a segélykérő telefonhívások, itt az URH- központ — megbeszéljük a stratégiát. (Tudva azt, hogy a bajba jutott autós veszít a humorérzékéből is.) Ha futni kell, ketten kétfelé szaladjunk, így amíg azon gondolkodik a kuncsaft, hogy melyikünket kergesse, megérkezik a felmentés. Amúgy is két-három percre lesznek majd mögöttünk, s ha esetleg megakadnánk valamilyen szakmai problémánál, jönnek és segítenek. Szerszám, alkatrész van a kocsinkban, menetlevéllel, számlával felszereltek bennünket, van Autóklub belépési nyilatkozat is (tagoknak ugyanis ingyen kell dolgoznunk, aki nem tag, az fizet. Ám ha helyben belép, ő is jogosult az ingyenes munkára.) Mindenre felkészülve kezembe veszem frissen vásárolt szakkönyvemet a gépkocsik rejtett hibáiról, így meglepetés nem érhet: csak fel kell lapozni a megfelelő fejezetnél. Alighogy kiokításunk befejeződik, megérkezik az első hívás. Jobboldal 22-ben (a gyengébbek kedvéért: a Balaton felé vezető sztráda 22-es kilométerkövénél „letérdelt” egy Dacia. A tulaj szerint nem stimmel valami a kuplunggal. Ágival bevágjuk magunkat a libakergetőbe, a fiúk utánunk hajtanak a Volkswagen Golffal. Állandó az összeköttetés a két kocsi között, mi vagyunk az 55-ös, ők az 51-esek. — Szerintem megcsináljuk — mondom kolléganőmnek, tudva, hogy neki már volt Daciája. — Meg kéne kérdezni a fiúktól, hogy a motorban hol találjuk a kuplungot ... — jegyzi meg Ági kicsit visszafogottan —, s ha már tudjuk, elnézegetjük egy darabig, aztán majdcsak jönnek ... Ajaj. 10 éve vezet ez a leánygyermek, és a motornál keresi a kuplungot, pedig azt már egy óvodás is tudja, hogy az a pedál lent van a lábnál, a gáz és a fék szomszédságában. Nem szólok semmit, csak hívni kezdem az 51-est. Nem felel. Másodszor sem. Közben a leállósávban már ott szobroz az autó. Előírásosan megállunk a Dácia mögött. — Rakassuk ki vele a háromszöget, az is idő ... — súgja Ági, miközben hatalmas önbizalommal odaérünk a kuncsafthoz. 40 körüli, jobb sorsra érdemes úr, egy percre elkerekedik a szeme láttunkra, aztán tudomásul veszi a helyzetet. — Rángatott a kocsi — mondja —, aztán leállt. — Nyisd ki a motorháztetőt — mondom Áginak, én pedig visszaindulok a kispafákhoz a szerszámosládáért. Ezzel is telik az idő. Visszaérek, kolléganőmnek lila a feje. Nem tudja kinyitni, nem ott a klamni, ahol megszokta. Ráadásul a kezében maradt egy marok biztosíték. Ugrik a tulaj, nyitja, mi meg nézzük. Uramisten! Vezetékek, kábelek, mindenféle formájú szerkezetek. Ide nyúlok, oda nyúlok, semmi. A tulaj kicsit aggódik. A déli part egyik minisztériumi üdülőjének vezetője, s egy órán belül a munkahelyén kell lennie, az egyik miniszterhelyettes várja. — Ne aggódjék, ott lesz — mondom magabiztosan — mindjárt hozom az aláfekvőt, és megnézzük ezt a fránya hibát. Űzött majom fürgeségével robogok a kocsinkhoz, hogy a csomagtartóból kikapjam az aláfekvőt, s hogy titokban ismét S. O. S. jeleket adjak az 51-nek. Nem válaszol. A sors kegyetlen, most meg én nem találom a csomagtartó klamniját. Vigasztaljuk a tulajt: jönnek azonnal a kollégáink, ők profik a Dáciában. A kuncsaft bánatosan nézi a motort, ezt tesszük mi is. — Mondja, maga ért az autóhoz? — kérdezem. — Nem. — Ez pech — mondom csendesen — az a baj, hogy mi sem. Nem lepődik meg. — Rögtön gondoltam, amikor a kolléganője nem tudta kinyitni a motorháztetőt. Meg aztán ott egy harmadik hölgy is a fényképezőgéppel, éppen bokornak álcázza magát. . . Nagy villogással, fülig érő szájjal megérkeznek a „górék”. — Megcsináltátok? — kérdi Csaba a lehető legtermészetesebben. Aztán idenyúlnak, odanyúlnak, és kész. Mindig mondtam, hogy így kell csinálni. . . * Az első kuncsaft olyan, mint az első szerelem: felejthetetlen. Azonkívül nagyon tanulságos. Még egyszer nem kerülhetünk ilyen helyzetbe. Mindegy, hogy mit, de csinálni kell a motorban. Jól összekenjük magunkat, legalább a látszat jó legyen. Hívás persze van. Hiányos ebként rohangálunk az autópályán, gyakran egyszerre mindkét oldalon, ugyanis nagy bátorsággal osonunk át a műszaki átjáróknál. Ilyen jóban sohasem leszünk a rendőrökkel, mint itt és most. Intenek, villognak. Hiába, sorstársak vagyunk: szolgálat, az szolgálat. 144 ]