Képes 7, 1989. január-április (4. évfolyam, 1-17. szám)
1989-02-04 / 5. szám
Huszonnégy óra sem telt el azóta, hogy török földre léptem, amikor már Rákóczi hajdani rodostói házának ablakából néztem a tengert. Ott hallottam először a címben szereplő szavakat. Törökországban így búcsúznak a távozótól. Persze, ne higgyük, hogy máris tanultunk egy könnyen megjegyezhető kifejezést. Aki eleget akar tenni a köszönés helyi módjának, meg kell tanulnia a távozó által használt formulát is - Allaha is marladik -, s erre érdemli ki a helyben maradótól az idézett szavakat. Bevallom, nem kizárólag a lobogó honfiúi lelkesedés vitt ilyen sebtében a zarándokhellyé vált kisvárosba, egyszerűen útba esett. Ha valaki nem tudná, hol keresse a bujdosó fejedelem lakhelyét, Rodostó Törökország európai részén, a Márványtenger partján fekszik. Ma Tekirdagnak hívják, és minden helybeli tudja, merre van a „madzsar” múzeum. Jó szívvel, anyanyelvünkön fogadnak bármikor bárkit, s a távozótól így búcsúznak: güle, güle! ■ A szokásoktól eltérően nem a Boszporuszon, hanem a Márvány-tenger déli kapujában, a Dardanelláknál kelek át Ázsiába. A szoros északi partvidékének nevét - Gallipoli - egykor az egész világ ismerte. 1916- ban a németek oldalán hadban álló törökök itt állították meg a partraszállással kísérletező angol-francia csapatokat. Pár hónap alatt negyedmillió ember vesztette életét. Ha van hely, ahol érdemes elgondolkodni azon, meddig terjed Európa - Kis-Ázsia az. Törökország és kontinensünk viszonya sokkal inkább időbeni, semhogy földrajzi fogalmakkal meghatározható lenne. Sajnos, honfitársaim többségének már Isztambulban útját állják a kereskedő piócák, s csak keveseknek adatik meg, hogy a bazári aranykupacokban való turkálás közben mélyebbet szippantsanak a szomszéd kontinens levegőjéből. Az országot az első világháborút követően megszállási övezetekre osztották. Ezután ragadta magához a hatalmat egy fiatal katona, akinek a puszta neve is valóságos történelem. Eredetileg Musztafának hívták; a Kemal melléknevet egy tanára ragasztotta rá, majd mikor a harmincas években rendeletet hozott, hogy európai mintára a törökök is viseljenek vezetéknevet, ő maga az Atatürk (a törökök atyja) nevet kapta népétől. Ha történelmi analógiát keresünk arra a korszakos jelentőségű reformfolyamatra, amely vezetésével a fiatal köztársaságban végbement, nekem István királyunk országlása jut eszembe. Bevezették a keresztény naptárt, az arab helyett a latin írást, államosították az oktatást, eltörölték a kalifátusokat, s hogy a múlt még külsőségeiben se kísértsen, megtiltották a csonkakúp formájú fejfedő, a fej viselését. Európa egykori „beteg embere” napjainkban kétségtelenül aze gyógyulás útján jár: hátával még Ázsiára támaszkodik, de tekintete Európa felé fordul. Ez a nép, amely külsőségeiben már-már görcsös igyekezettel próbál a Nyugathoz hasonlítani, ázsiai lelkét egy pillanatra sem tagadja meg. Az isztambuli kereskedő európai divatcikkeket kínál - letagadhatatlan keleti körítéssel. Az országot az iszlám a Kelethez köti, de futballcsapatait például európai kupákban szerepelteti. A tévében a nyugati életforma kellékeit reklámozzák, olyan ragyogó szőke nőkkel, akik inkább egy skandináv családi magazin világát tükrözik, mint azokét a bugyogós asszonyokét, akik szamárháton kocognak hazafelé nyomorúságos viskójukba. A statisztika szerint Törökországban 15%-os a munkanélküliség. Sok ez még leírva is, igazából mégsem tudok mit kezdeni vele. Ki számít egyáltalán munkaerőnek? Beletartoznak-e az asszonyok, akiket jószerivel csak a földeken látni dolgozni, ott viszont általában férfi segítsége nélkül. Ide sorolják-e a gyerekeket, akik közül sokan 8-10 évesen családfenntartóként dolgoznak. És a férfiak, akik napjaikat az utcán lődörögve pergetik, nagy sötét madarak módjára ellepik a tereket, árnyékban ücsörögve a semmittevés csalóka látszatát keltve csevegnek, teáznak, várnak. Egy kezemen megszámolhatnám, hány női alkalmazottat láttam hivatalokban, üzletben, étteremben, szállodában viszont egyet sem. A kereskedelem, úgy tartják, a férfi dolga. Úgy érzem, egy török alantasabbnak tartja a gyári szalagnál dolgozó munkáját, mint azét, aki az utcákat járja pár tucat gyanús eredetű Lacoste-trikóval. Láttam egy férfit az izmiri utcán, nadrágot árult, egyszerű, használtnak tűnő szövetnadrágokat. Egy a kezében, kettő a vállán. Az ősz, hajlott hátú bácsi nem az utcai árusok fajtája, inkább nyugdíjas kishivatalnoknak tűnt. Körülötte hullámzott a tömeg, üzletek százai kínálták portékájukat a hangzavarban, ő csak állt szótlanul. Talán saját, szebb napokat látott nadrágjait árulta, vagy egy tehetősebb üzletemberhez csapott fel eleven ruhaakasztónak? Nem értem, honnan ez a világhatalmakat is megszégyenítő kínálat, honnan a tengernyi termék, amikor a kreatív tevékenységnek, gyáraknak, gépesített mezőgazdaságnak alig látni a nyomát. Hogyan tud annyi kereskedő megélni ott, ahol mindenki csak eladni, s nem venni akar? Miből telik ennek az országnak Mercedes buszokra, a legújabb műszaki cikkekre, a bazárok Dárius kincsével vetekedő aranyhegyeire, színvonalas autóparkra, a legeldugottabb faluban is hűtve árult dobozos Coca-Colára? Pamukkale olyan nevezetes hely, hogy a nyugati országrész minden nagyobb városából közvetlen buszjárattal is elérhető. Itt van az ország két - nevezzük így: - ötcsillagos látványosságának egyike. A Menderes folyó völgyében pihenőidejüket töltő vulkánok utóhatásaként meleg vizű források fakadnak itt, s mésztartalmukat olyan káprázatos formagazdagságban rakják le egy domboldalon, hogy a bülbülszavú prospektusok csábításának lehetetlen ellenállni. Magam is ide indulok Efes városából, amelyet tulajdonképpen Selcuknak hívnak, de a világ csak ókori nevén, Efezosznak ismeri. És itt érdemes kissé elidőzni. Az Égei-partvidék romvárosai különleges csemegét kínálnak az antik kultúra kedvelőinek és korunk sznobjainak egyaránt. Itt van mindjárt Trója, mely a hely szellemén, néhány kődarabon és a tengernyi szuveníráruson kívül csak egy mű falovat ajánlhat. Ezt kihagytam. Jön Pergamon, amelyet német régészek a múlt század végétől folyamatosan feltártak, majd kifosztottak (az eredményt lásd Berlinben). Meghagyták viszont a fellegvárból nyíló panorámát, több száz tonnányi szanaszét heverő, gazban lapuló követ és fél tucat dór oszlopot, melyen ma is pepecselnek. Efezosz mindenért kárpótol. Itt készül ugyanis az egyetlen török sörfajta, az Efes bira, de itt látható az Artemisz-templom és a Celsus könyvtár maradványa, aztán a 24 ezer személyes színház és a Márvány út. S aki bizonyságot akar szerezni afelől is, hogy a Föld arculata nem egyszer s mindenkorra befejezett képet mutat, elsétálhat a 3 kmre fekvő Kusadasiba. Ma ott van a tenger, amely jó két és fél ezer éve még Efezosz partjait mosta. De térjünk vissza Pamukkaléhoz. Késő este érkezünk a kis faluba, mely valóságos világvárosi fényözönnel vár. Csak külföldiek vagyunk a buszon, ezért kalauzunk - olyasfajta németséggel, mint a Danubius rádió meteorológusai - útközben kis idegenvezetéssel próbálkozik. Nem baksisra várva, egyszerűen csak büszke hazájára meg a némettudására. Pénzt valóban nem adunk, viszont megtapsoljuk. A törökök egyébként sem várják el a borravalót. Ha pénzt akarnak kiszedni a külföldiből, ezerféle egyéb módot is találnak rá. Valahogy sosem tudtam haragudni, ha pár száz lírával itt-ott átvágtak. Az ilyesmi itt benne van a játékszabályokban. Korántsem alamizsnára számítanak azok a felhajtók, akik szállodai szobát kínálva azon melegében megrohanják az érkező utasokat. Rögtön második hullámban jönnek a farmer- és bőrkereskedők előretolt ügynökei. Nem fér a fejembe, hogyan gondolhatják, hogy a negyven utasból akár egyetlen őrült is akad, aki pont este fél tizenegykor látja elérkezettnek az időt, hogy bőrdzsekit vásároljon. S most lássuk a csodát! A több száz négyzetmétert beborító mésztufa lépcsők kialakulásának magyarázatától megkímélem az olvasót. Pamukkale egyszerűen világszám. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy összehasonlítási alapul vehetem az amerikai Yellowstone nem kevésbé látványos mészkő teraszait. Ott lévén nemzeti park -felügyelők vigyázzák a turista lépteit, s amit nem szabad, azt nem szabad. Tilos például hozzányúlni a langyos vízlepellel borított kőzetekhez, lábbal illetni pedig valóságos szentségtörés volna. Pamukkaléban egy amerikai parkfelügyelő fél órán belül gutaütést kapna. Itt ugyanis mindent szabad. A táblák csupán arra figyelmeztetnek, hogy a falubeli szállodák úszómedencéibe vizet vezető csatornákat hagyjuk békén, egyébként mindenki mehet, amerre lát. Megy is. Százával lepik el a tufateraszokat, fürdenek, egymás hátát kenegetik a medencékben felgyűlt finom mésziszappal. Mit sem tudnak arról, hogy mekkora kárt okoz a több ezer turistaláb, amelyet gazdája éppen itt akar megtisztítani az út porától. Kalapáccsal szerencsére még nem verik szét a köveket. Ismerőseim mesélik, jó tíz éve még alig járt itt idegen. Szomorúan jöttem el Pamukkaléból. Ha Alanya kétezer kilométerrel nyugatabbra volna, környékét valószínűleg francia Riviérának hívnák. TÖRÖKORSZÁGBÓL