Képes 7, 1989. január-április (4. évfolyam, 1-17. szám)
1989-01-07 / 1. szám
Nem történt semmi (!) Apajon nem történt semmi. Apajon nincs neve senki emberfiának az állami gazdaságnál. Apajon senki megszólított nem lakik ott. Mindenki másutt lakik. Még a kocsmáros is, aki ráadásul „nincs is ott, csak azért nyitott ki, mert árut várt”. Apajon a Kiskunsági Állami Gazdaság egyik mellékágazataként üzemelő, veszélyeshulladék-megsemmisítő, illetveújrahasznosító telepén lévő hordók se tartalmaznak semmi veszélyeset. Hulladékot, azt igen. Még hogy veszélyes hulladékot?! Honnan veszem? Egyáltalán, tudom én, hogy mi a veszélyes hulladék? „Veszélyes hulladék a banánhéj, kedves hölgyem, amire ön rálép és elcsúszik rajta. Az a veszélyes. De nem ezek a hordók, amiket itt lát.” Mi tagadás, ennek a szakszerű felvilágosításnak hallatán erős kedvem támadt a meglepetéstől „eldobni magam” a kétoldalt magasodó, feliratuk szerint mérgező anyagokkal teli hordók közt. Az attrakciót azonban inkább átadom a Pest megyei Apajon lévő Kiskunsági Állami Gazdaság nagyon is létező vezetőinek. És okulva Szigeti Géza kerületi igazgatóhelyettes lenyűgöző érvelésén, miszerint 1988. december 28-án délután Apajon semmi nem igaz abból, amiről Pesten délelőtt hivatalos szervek tájékoztattak, arra biztatom a kedves olvasót: amennyiben úgy hiszi, hogy most olvas valamit, téved, ha fotókat vél felfedezni, vizionál. Bizony ám. A tények: A Kiskunsági Állami Gazdaság a Duna-Tisza közén, hazánknak azon a földrajzi részén fekszik, ahol köztudottan rossz minőségű a talaj, ahol csak földművelésből sohasem lehetett megélni. Állattartásra persze nagyon is alkalmas az Apajt körülvevő síkság, ezért a „kis Puszta” már a két világháború közt is nevezetes hely volt, lovasnapokat, pásztorbemutatókat rendeztek. Egyszóval, az itt élők nagyon is leleményesen megtalálták a módját a megélhetésnek. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy felismerték az új idők új igényeit. Már 1981-ben engedélyt kértek és kaptak hulladékfeldolgozásra és -újrahasznosításra. Ugyanebben az évben lépett életbe az a jogszabály - 56/1981. X. 18. -, mely szerint a tevékenységük jogszabályba ütköző lett. Nyomban 3 millió 625 ezer forintra meg is bírságolta őket az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal. Hogy ilyen kezdés után hogyan, és főként milyen ellenőrzés mellett végezhették nyugodtan hulladékmegsemmisítő tevékenységüket 1988 decemberéig? Az ember ugyebár ne akarja megfejteni a „vízióit". Mert könnyen úgy jár, hogy egyszer valaki el találja kottyantani az igazat. És akkor nyomban a földre huppan tőle, így járt az egykori ágazatvezető, Káposztás István is, akinek nevét ma senki ki nem ejtené Apajon, ő a „két éve beteg ember”. De addig mégiscsak ő irányította a munkát. Amikor az engedélyezett területen már nem fért el több hulladék, ami pedig egyre nagyobb mennyiségben érkezett - hisz a valósághoz tartozik, a társadalmi igények szempontjából nagyon fontos tevékenységet vállaltak el -, egyszóval gondolt egyet, ásatott egy gödröt, és oda helyezték teljesen szabálytalanul a hordókat. Amikor pedig a gödör megtelt, lebetonozták. És most jogosan ámulhat az olvasó, ezéöt az a banánhéj, amin az ágazatvezető valóban elcsúszott. Akadt ugyanis, aki emlékezni vélt a betonozás szokatlan műveletére. Hogy m lehet azon szokatlan? Hát a helyszín. Miért pont ott kellett a talajt ,betonozni? És amikor apró bűncselekmények után kezdett nyomozni a rendőrség Apajon, szó került a betonozás esetére is. Követte a fúrás- ennek nyomán előkerült 240 darab elásott hordó. Keresnek még: ki110 darabot, mennyiségét tekintve mintegy 400 tonna veszélyes hulladékot, úgymint szerves oldószert, nehézfémtartalmú „festékiszapot" — ez ugyanis nyomtalanul eltűnt a telepről. A szállítólevelek, a pénzügyi bizonylatk alapján kideríthető a telepen keletkezett hiány. A környéken élő lakosság veszélyeztetését semmilyen számítás nem határozhatja meg. Együtt kell élniük vele - ismeretlenül. A Kiskunsági Állami Gazdaságot a felsőfokú hatóság 1988. december 28-i hatállyal millió 530 ezer forint veszélyeshulladék-bírság megfizetésére kötelezte. A telephelyet így széndrótkerítés veszi körbe, a hordók szabadon tárolva. A felrat a bejáratnál diszkrét: „KAG Festékregeneráló Telep”. A betonozott út túloldalán apró házak sora, hajdan cselédlakások voltak. Ma is lakások, az állami gazdaság munkásai laknak bennük. Jól öltözött, kellemes arcú fiatal asszonyokat láttam itt gyerekkocsit tolni, fiatal férfiak udvariasan köszöntek. Jaj, dehogyis mértet.? volna bárkit is kitenni a veszélynek, hogy szóba álljak velük. Pedig biztosan? többet megtudhattam volna minden hivatalos tájékoztatásnál, hiszen aki ott és csak tudja, látja, mi történik az út túloldalán. Jól tudom én, hogy hazánkbanmegszűnt a cselédföldesúri viszony, több mint negyven éve. Éppen ezért, itt, senkitől nem kérdeztem semmit. LÁSZLÓ I.LONA