Képes 7, 1989. május-augusztus (4. évfolyam, 18-34. szám)
1989-06-24 / 25. szám
FEHÉR KLÁRA Vér Húsz-harminc évvel ezelőtt a szabálytalankodó autósokat a rendőrség vasárnap délelőtti oktatásra rendelte be. Filmeket vetítettek, karambolt, sebesülteket mutattak. A vér látványa hadd vegye el a kedvüket a gyorshajtástól, a szabálytalan előzéstől. A vasárnapi rémisztgető matinék kora lejárt. Ki az, aki ma megrettenne egy vödörnyi vér látványától? Nincs olyan nap, hogy a magyar televízió képernyőjén ne jelennének meg vérfagyasztónál vérfagyasztóbb krimik, késsel, revolverrel, hullával, koporsókkal. Aki valaha a moziban sikoltva hunyta be a szemét, amikor a vámpír szívni kezdte áldozata vérét, a gengszter széklábhoz kötözte betömött szájú áldozatát - most kényelmesen hátradől a karosszékben és élvezettel bámul. Négyéves gyerekek az óvodában eljátsszák az előző este látott krimit, horrort, akciófilmet. A vér látványára edzeni lehet, a rémségeket meg lehet szokni. Minden orvostanhallgató tudja, hogy érezte magát az első boncolásnál, vagy amikor először halt meg előtte egy beteg. Azután már csak megrendült, sajnálkozott - hozzászokott. Pár hónappal ezelőtt a televízióban láttam egy filmet arról, hogy Kadhafi Líbiájában hogyan edzik a gyerekeket vérengzésre és rettenthetetlenségre. Hét-nyolc éves kis kölyköknek csapkodó, csípő, vergődő, eleven tyúkokat kellett széttépniök. A vér, vérengzés bemutatása, az erőszakos cselekmények újabb és újabb vetítése vad ösztönöket kelt életre, azt az érzést, hogy hát a gyilkolás nem is olyan nagy eset, valakit megfojtani, pisztollyal lelőni, vagy akár gumibottal nyakszirten vágni semmiség, szinte tréfa. Tisztelem (vagy talán nem is olyan nagyon tisztelem) a pszichológusokat, akik váltig hangoztatják, hogy a kegyetlenség bemutatásával le lehet vezetni a nézők agreszszivitását. Vért, bunyót kell látniok, hogy ne legyen frusztrált a finom kis lelkük. Ha valakinek bátor, semmitől vissza nem riadó hajlamai vannak, okosabb, ha olyan pályára irányítjuk, ahol rettenthetetlen és hősi alkatát jó célra használhatja. Lehet autóversenyző, bátor pilóta, hídépítő, bányász, űrhajós, katona, rendőr, kéményépítő, kéményseprő, filmdublőr, állatorvos, könnyűbúvár, akrobata, állatszelídítő, de nincs szükség arra, hogy minden leendő közérteladót, cipőfelsőrész-készítőt, traktorost, tanítót, péket, szelíd lelkű gépíróleánykát szadistákká neveljünk. Persze, mindannyiunkban élnek torz indulatok. És hogy mennyire, azt napjainkban igazán megfigyelhetjük. Éppen ezért kellene inkább tévében, filmen, rádióban, könyvben modellt (is) adni, írni, beszélni olyasmiről is, hogy van gyengédség, szeretet, hűség, hála, önfeláldozás, tisztelet, lovagiasság, hogy nemcsak ütés és rúgás van, de simogatás is, védő átkarolás is. Orvos barátnőmmel hosszan beszélgettünk erről. Ő bólogatott, azután azt mondta: - Persze, ne hidd, hogy ifjaink ilyen közömbösen nézik a vért. Magam láttam húszéves fiatalembert, aki összeesett egyetlen csepp vér látványától. - Ugyan. - Bizony. A sajátjától. Amikor egy pici csepp vért vettem az ujjhegyéből. Egyet értek Nagy baj, ha csak egyet értek: önmagammal egyetértek. * Rádöbbentem: oly mértékben pluralizálódtam, hogy már önmagammal sem értek egyet. * Manapság már az is eredmény, ha egyetértés van abban, hogy nincs egyetértés; egyetértés van abban, hogy legyen egyetértés és egyetértés van abban, hogy nem lesz egyetértés. (v.) Értékvesztés Manapság már szinte semmin sem lepődünk meg. Megszoktuk, hogy ezentúl minden másképpen volt. Még az is, ami úgy volt. Az azért mégis meglepett, mikor a Városligetben sétálva, egy asztalkán, ahol mindenféle régi pénzeket, érméket kínáltak megvételre,felfedeztem a Munka Érdemrend arany fokozatát - nyolcszázért -, a Munkás Paraszt Hatalomért kitüntetést - hatszázért -, továbbá MDP tagkönyveket - négyszázért. Az árus - fiatalember - számára a tagkönyv, az érdemrend éppen olyan áru, mint a Horthyvagy Szent István-ötpengős, a Ferenc Jóska-korona. Álláspontja egyszerű, világos, érthető: mindent megvesz, amit eladásra felkínálnak neki és amiről úgy gondolja, hogy a gyűjtőknek eladható. Inkább az érdekelne, hogy ki és miért kínálta fel ezeket eladásra. Maga a tulajdonos? Esetleg özvegye, vagy gyermeke? Akiknek az érdemrendek, tagkönyvek már nem jelentenek semmit? Vagy talán éppen azért adták el, mert jelentenek számukra valamit? Ki tudja. Dédnagyapám, mint tiszt, katonaorvosként harcolta végig az 1848-as szabadságharcot. Az ezt igazoló emléklapot családunk bekeretezve máig is büszkén őrzi. Eddig még senkinek sem jutott eszébe, hogy eladja. Üzlet az üzlet... (bóc) „Geldwechsel-Change” - olvasom egy körúti Röltex üzlet bejárata fölött. „Videotéka- Édesség" - látom egy másik kirakat fölött. Lassan érdemes lenne újra elővenni a régi, agyoncsépelt, agyoncikizett reklámszöveget. Cipőt a cipőboltból, ruhát a ruhaboltból. décsi A boldog kutyák országa A zebra előtt felsorakoztak az autók, mert pirosat mutat a lámpa. Szabad viszont az út a gazdájukat sétáltató kutyáknak. Idejük van, komótosan ballagnak az Erzsébet híd budai lábánál az egyik zöldterületről a másikra. A gyalogátkelő közepén a kutya megállásra készteti a gazdáját. A kutyának ugyanis dolga van. Mégpedig komoly. A gazda jól öltözött, tisztaságtól sugárzó úr. Türelmesen áll a zebra közepén és mosolyogva néz az autókban ülő közönség felé. Láthatóan büszke a kutyájára. Kettőjüknek annyira tetszik a produkció, hogy néhány lépéssel odébb, a harmatos, zöld fűben is megismétlik. Állítólag a kutyák lelkivilágának árt, ha az ember nem engedi ott végezni a dolgukat, ahol kedvük van. Ha ez igaz, akkor nálunk élnek Európa legboldogabb kutyái. (stefanek) 0757y7y755 JUT ESZEMBE Az emberi jogokról alkotott különféle kódexek nagyon is előkelő helyre sorolják a szólás, a véleményalkotás szabadságát, és azt, hogy ennek a nyilvánosság különféle fórumain hangot lehessen adni. Ahol ennek a lehetősége adott, jelenti-e azt, hogy megvalósult a demokrácia, kiteljesedett a jogállamiság intézménye? Ez az egy tény nagyon sok, de önmagában nem elegendő. Mégis, annyi már elmondható: ez már bizonyíték arra, hogy a diktatúra megszűnt. (Ez a megállapítás nem zárja ki a visszarendeződés lehetőségét, de mennél szélesebb körű a szólás joga, annál inkább szűkül annak valószínűsége.) Ahol mindez nincs meg, ott nem lehet elmondani, kinyomtatni, hogy hiányoznak az emberi jogok; ott, ahol e jog nem létezik, ott ezt nem lehet hirdetni, a sajtó ennek - következmények nélkül is - aligha ad helyet. Ezért is érzem furcsának, legalábbis vitathatónak azokat az érveléseket, amelyek megkérdőjelezik, hogy nálunk kibontakozóban van egy olyan államberendezkedés megteremtése, amelyben nem ingathatók meg az ember jogai, ahol szabadon kifejthetők azok a nézetek is, amelyek - finoman szólva - eltérőek a szocialista fejlődésképtől, de azok is, amelyek azt hirdetik. A kultúrembert, ha a közélet színpadára lép - a többi között - az is megkülönbözteti a tanulatlantól, hogy nem egyéni sérelmei vezérlik, de nemzete iránti elkötelezettsége. Világosan felméri és értékeli a történelmi helyzetek adta különbözéseket és nem az embert tartja feltétlenül legyőzendőnek, de azt a környezetet, azokat a körülményeket, amelyek lehetővé tették, teszik az emberi jogok megsértését, az ember vagy embercsoportok jogfosztottságát. Mindez arról a - a diktatúra elleni diktatórikus - vitáról jutott eszembe, amely a Madách Színház megüresedett igazgatói posztja körül alakult ki. A mai, a meglévő államtól, de bátran mondhatom, bármilyen demokratikus berendezkedésű államtól sem várható el, hogy mindenfajta kötöttség nélkül, egyszerűen belenyúljon az iszákjába és szórja szét, amit benne van. Persze ezzel az állammal és a jövendőben működővel sem kell törődnie annak, aki saját zsebébe nyúl tőkéért és zsebre vághatja a nyereséget - kivéve a törvények adta korlátokat. Mert korlátlan szabadságról még a meseírók sem álmodoztak ... LECTOR a