Képes 7, 1989. május-augusztus (4. évfolyam, 18-34. szám)

1989-06-24 / 25. szám

FEHÉR KLÁRA Vér Húsz-harminc évvel ezelőtt a szabálytalankodó autósokat a rendőrség vasárnap délelőtti oktatásra rendelte be. Filme­ket vetítettek, karambolt, se­besülteket mutattak. A vér lát­ványa hadd vegye el a kedvü­ket a gyorshajtástól, a szabálytalan előzéstől. A vasárnapi rémisztgető matinék kora lejárt. Ki az, aki ma megrettenne egy vödörnyi vér látványától? Nincs olyan nap, hogy a magyar televízió képernyőjén ne jelen­nének meg vérfagyasztónál vérfagyasztóbb krimik, kés­sel, revolverrel, hullával, koporsókkal. Aki valaha a mozi­ban sikoltva hunyta be a szemét, amikor a vámpír szívni kezdte áldozata vérét, a gengszter széklábhoz kötözte be­tömött szájú áldozatát - most kényelmesen hátradől a ka­rosszékben és élvezettel bámul. Négyéves gyerekek az óvodában eljátsszák az előző este látott krimit, horrort, akciófilmet. A vér látványára edzeni lehet, a rémségeket meg lehet szokni. Minden orvostanhallgató tudja, hogy érezte ma­gát az első boncolásnál, vagy amikor először halt meg előtte egy beteg. Azután már csak megrendült, sajnálko­zott - hozzászokott. Pár hónappal ezelőtt a televízióban láttam egy filmet arról, hogy Kadhafi Líbiájában hogyan edzik a gyereke­ket vérengzésre és rettenthetetlenségre. Hét-nyolc éves kis kölyköknek csapkodó, csípő, vergődő, eleven tyúko­kat kellett széttépniök. A vér, vérengzés bemutatása, az erőszakos cselekmé­nyek újabb és újabb vetítése vad ösztönöket kelt életre, azt az érzést, hogy hát a gyilkolás nem is olyan nagy eset, valakit megfojtani, pisztollyal lelőni, vagy akár gumibot­tal nyakszirten vágni semmiség, szinte tréfa. Tisztelem (vagy talán nem is olyan nagyon tisztelem) a pszichológusokat, akik váltig hangoztatják, hogy a ke­gyetlenség bemutatásával le lehet vezetni a nézők agresz­­szivitását. Vért, bunyót kell látniok, hogy ne legyen frusztrált a finom kis lelkük. Ha valakinek bátor, semmi­től vissza nem riadó hajlamai vannak, okosabb, ha olyan pályára irányítjuk, ahol rettenthetetlen és hősi alkatát jó célra használhatja. Lehet autóversenyző, bátor pilóta, hídépítő, bányász, űrhajós, katona, rendőr, kéményépítő, kéményseprő, filmdublőr, állatorvos, könnyűbúvár, akro­bata, állatszelídítő, de nincs szükség arra, hogy minden leendő közérteladót, cipőfelsőrész-készítőt, traktorost, ta­nítót, péket, szelíd lelkű gépíróleánykát szadistákká ne­veljünk. Persze, mindannyiunkban élnek torz indulatok. És hogy mennyire, azt napjainkban igazán megfigyelhetjük. Éppen ezért kellene inkább tévében, filmen, rádióban, könyvben modellt (is) adni, írni, beszélni olyasmiről is, hogy van gyengédség, szeretet, hűség, hála, önfeláldozás, tisztelet, lovagiasság, hogy nemcsak ütés és rúgás van, de simogatás is, védő átkarolás is. Orvos barátnőmmel hosszan beszélgettünk erről. Ő bó­logatott, azután azt mondta: - Persze, ne hidd, hogy ifjaink ilyen közömbösen nézik a vért. Magam láttam húszéves fiatalembert, aki össze­esett egyetlen csepp vér látványától. - Ugyan. - Bizony. A sajátjától. Amikor egy pici csepp vért vet­tem az ujjhegyéből. Egyet értek Nagy baj, ha csak egyet értek: önmagammal egyetértek. * Rádöbbentem: oly mértékben pluralizálódtam, hogy már ön­magammal sem értek egyet. * Manapság már az is ered­mény, ha egyetértés van ab­ban, hogy nincs egyetértés; egyetértés van abban, hogy legyen egyetértés és egyetér­tés van abban, hogy nem lesz egyetértés. (v.) Értékvesztés Manapság már szinte semmin sem lepődünk meg. Megszok­tuk, hogy ezentúl minden másképpen volt. Még az is, ami úgy volt. Az azért mégis meglepett, mikor a Városligetben sétálva, egy asztalkán, ahol mindenfé­le régi pénzeket, érméket kí­náltak megvételre,­­felfedez­tem a Munka Érdemrend arany fokozatát - nyolcszázért -, a Munkás Paraszt Hatalo­mért kitüntetést - hatszázért -, továbbá MDP tagkönyve­ket - négyszázért. Az árus - fiatalember - számára a tag­könyv, az érdemrend éppen olyan áru, mint a Horthy­vagy Szent István-ötpengős, a Ferenc Jóska-korona. Állás­pontja egyszerű, világos, ért­hető: mindent megvesz, amit eladásra felkínálnak neki és amiről úgy gondolja, hogy a gyűjtőknek eladható. Inkább az érdekelne, hogy ki és miért kínálta fel ezeket eladásra. Maga a tulajdonos? Esetleg özvegye, vagy gyermeke? Akiknek az érdemrendek, tag­könyvek már nem jelentenek semmit? Vagy talán éppen azért adták el, mert jelentenek számukra valamit? Ki tudja. Dédnagyapám, mint tiszt, katonaorvosként harcolta vé­gig az 1848-as szabadsághar­cot. Az ezt igazoló emléklapot családunk bekeretezve máig is büszkén őrzi. Eddig még senkinek sem jutott eszébe, hogy eladja. Üzlet az üzlet... (bóc) „Geldwechsel-Change” - ol­vasom egy körúti Röltex üzlet bejárata fölött. „Videotéka- Édesség" - látom egy másik kirakat fölött. Lassan érdemes lenne újra elővenni a régi, agyoncsépelt, agyoncikizett reklámszöveget. Cipőt a cipőboltból, ruhát a ruhaboltból. décsi A boldog kutyák országa A zebra előtt felsorakoztak az autók, mert pirosat mutat a lámpa. Szabad viszont az út a gazdájukat sétáltató kutyák­nak. Idejük van, komótosan ballagnak az Erzsébet híd bu­dai lábánál az egyik zöldterü­letről a másikra. A gyalogát­kelő közepén a kutya megál­lásra készteti a gazdáját. A ku­tyának ugyanis dolga van. Mégpedig komoly. A gazda jól öltözött, tisztaságtól sugárzó úr. Türelmesen áll a zebra kö­zepén és mosolyogva néz az autókban ülő közönség felé. Láthatóan büszke a kutyájára. Kettőjüknek annyira tetszik a produkció, hogy néhány lé­péssel odébb, a harmatos, zöld fűben is megismétlik. Állító­lag a kutyák lelkivilágának árt, ha az ember nem engedi ott végezni a dolgukat, ahol kedvük van. Ha ez igaz, akkor nálunk élnek Európa legbol­dogabb kutyái. (stefanek) 0757y7y75­5 JUT ESZEMBE Az emberi jogokról alkotott kü­lönféle kódexek nagyon is előke­lő helyre sorolják a szólás, a véle­ményalkotás szabadságát, és azt, hogy ennek a nyilvánosság kü­lönféle fórumain hangot lehessen adni. Ahol ennek a lehetősége adott, jelenti-e azt, hogy megva­lósult a demokrácia, kiteljesedett a jogállamiság intézménye? Ez az egy tény nagyon sok, de ön­magában nem elegendő. Mégis, annyi már elmondható: ez már bizonyíték arra, hogy a diktatú­ra megszűnt. (Ez a megállapítás nem zárja ki a visszarendeződés lehetőségét, de mennél szélesebb körű a szólás joga, annál inkább szűkül annak valószínűsége.) Ahol mindez nincs meg, ott nem lehet elmondani, kinyomtatni, hogy hiányoznak az emberi jo­gok; ott, ahol e jog nem létezik, ott ezt nem lehet hirdetni, a sajtó ennek - következmények nélkül is - aligha ad helyet. Ezért is érzem furcsának, leg­alábbis vitathatónak azokat az érveléseket, amelyek megkérdője­lezik, hogy nálunk kibontako­zóban van egy olyan állambe­rendezkedés megteremtése, amelyben nem ingathatók meg az ember jogai, ahol szabadon kifejthetők azok a nézetek is, amelyek - finoman szólva - elté­rőek a szocialista fejlődésképtől, de azok is, amelyek azt hirdetik. A kultúrembert, ha a közélet színpadára lép - a többi között - az is megkülönbözteti a tanulat­lantól, hogy nem egyéni sérelmei vezérlik, de nemzete iránti elkö­telezettsége. Világosan felméri és értékeli a történelmi helyzetek adta különbözéseket és nem az embert tartja feltétlenül legyő­zendőnek, de azt a környezetet, azokat a körülményeket, ame­lyek lehetővé tették, teszik az em­beri jogok megsértését, az ember vagy embercsoportok jogfosztott­­ságát. Mindez arról a - a diktatúra elleni diktatórikus - vitáról ju­tott eszembe, amely a Madách Színház megüresedett igazgatói posztja körül alakult ki. A mai, a meglévő államtól, de bátran mondhatom, bármilyen demok­ratikus berendezkedésű államtól sem várható el, hogy mindenfaj­ta kötöttség nélkül, egyszerűen belenyúljon az iszákjába és szór­ja szét, amit benne van. Persze ezzel az állammal és a jövendő­ben működővel sem kell törődnie annak, aki saját zsebébe nyúl tő­kéért és zsebre vághatja a nyere­séget - kivéve a törvények adta korlátokat. Mert korlátlan szabadságról még a meseírók sem álmodoz­tak ... LECTOR a

Next