Képes 7, 1989. május-augusztus (4. évfolyam, 18-34. szám)

1989-08-19 / 33. szám

ZÁSZLÓVIVŐ? már nem vagy a régi. Rózsadomb, csa­lád, feleség, gyerek... - Ennek története van - kezdi Bródy Já­nos -, egyszerű történet, meg fogsz érte­ni. Évekkel ezelőtt a jogi kari klub egy kiadványt szerkesztett, ami első ízben foglalta össze a szövegeim egy részét. Ez a kötet, azt hiszem, igen bonyolult mó­don és nehezen jelent meg, mert azok még nem voltak könnyű idők. A klubvezető máig a barátom maradt, az évek során többször találkoztunk, el­végezte az egyetemet, csinált mindenfé­lét. Pár héttel ezelőtt a Vörösmarty téren megint összefutottunk. Kérdezte, mi van velem. Csinálok egy új lemezt, mondom, a könyvet írják rólam. Mondom, rémes ez a popszakma, mert úgy érzem, hogy ez a lemez nagyon jó, meg a képessége­im kibontakoztatására tényleg jók a kö­rülmények, de hát manapság az érték,­ könnyen elvész. És most azzal kell fog­lalkoznom, hogy legyen egy kis reklám, hogy plakát legyen, és így tovább­­ ecseteltem a foglalkozás borzalmait... amikor a Béla azt mondta: én segítek ne­ked. És akkor ő szólt egy barátjának, ez a barátja szólt a te barátodnak... tehát mindazokat a dolgokat, amiket nekem olyan borzasztó nehéz elmondani, hogy hát van egy új lemezem, hogy szóval, én azt hiszem, megfelel a színvonalnak... Ők mondják el, nem nekem kell. Egyéb­ként nagyon korrekt és tisztességes volt: eljött először és meghallgatta, mielőtt kí­nálta. Azt mondta, tényleg jó. - Mitől jó? Mi az, ami öt év hallgatás után rábírt arra: újra megméresd ma­gad. - Huszonöt év után - nem öt után - még mindig azt szeretném bizonyítani, hogy ez a muzsika iparművészetté vált. Felsőfokon. Képes arra, hogy az életün­ket tükrözze és ne legyen az élettől való elszakadás és kábítás eszköze. A szólóle­mez előnye: az ember lehetőséget kap arra, hogy a saját életét, személyiségét, lelki életét dolgozza bele a nótákba. A cí­me: Hang nélkül. Elsősorban azoknak a hangját próbálja megfogalmazni, azok­nak az életét megjeleníteni, akik most se, ezekben az időkben se hangoskod­nak. Abban a korban, amikor már min­dent ki lehet mondani, amikor ott állnak elszorult torokkal, kicsit berekedve, nem találják a hangjukat és nem tudják, mos­tanában hogyan mondják ki azokat a dolgokat, amik nem azért kimondhatat­lanok, mert nem engedélyezik kimonda­ni őket, hanem, mert nem férnek bele pártprogramokba és ideológiákba. Mondhatjuk, sokan vagyunk egyedül, és az emberi kapcsolatok kötőelemeként még mindig hiányzik valami etikai nor­ma, etikai közmegegyezés, ami mégis­csak közös a magyar kultúrkörben, és még sincs megfogalmazva. Nagyon felü­letes dolog, hogy szabadság, független­ség. De ha szabadok vagyunk és függet­lenek, akkor ezen kívül még mi a közös bennünk? Mindenki szabad akar lenni. A szabadságot borzasztó fontosnak tar­tom, főképpen azért, mert az egyéni lét szabadságában derülhet ki igazán, mi az, amiben közösek vagyunk. Mert ameddig a személyes szabadságunkban, képességeink kibontakozásában korlá­tozva vagyunk, akár valamilyen központ által, vagy akármi által, addig nem isme­rünk egymásra. Addig csak azt látjuk, a másik is korlátozott. Nem látjuk, mire menne, ha valóban szabad lenne. -Nem félsz, hogy a képedbe vágják. -... inkább azt szokták a képembe vágni, hogy te, aki lázadó voltál, aki ál­landóan kihívtad magad ellen a hatal­mat, amikor mindent meg lehet monda­ni, akkor most miért nem mondod? Ak­kor miért nem vagy te is radikális? Egy­szerű a válasz: éppen ezért. Egyébként: nem vagyok biztos abban, hogy nem ez az utolsó lemezem. Lehet, hogy minden jó szándékom és tisztességes iparkodá­som ellenére ez a lemez eltűnik, és így kiderül: amit csinálok, annak már nincs jelentősége. Egy idő után, egy bizonyos példányszám alatt a hanglemezgyár már nem ad ki lemezt. De nemcsak a hangle­mezgyár, más cég sem. Ha nem műkö­dik az iparszerű termelés, ha nem mű­ködtethető, akkor az ember írhat dalo­kat magának, a barátainak, de az már egy másik műfaj. - Van Fonográf együttes is. Vagy nincs? - Azt szoktam erre mondani, hogy a Fonográf is olyan szervezet, amely léte­zik, de nem nagyon működik. Akárcsak sok más. Jóban vagyunk. Ezen a leme­zen a Fonográf is játszik, meg Dés Laci is játszik... Különben minden fonográ­­fosnak akad külön útja. Lacival a Dok­tor Herzet írtuk együtt, Oszinak van egy hanglemezboltja, Szabolcs zenei rende­zőként dolgozik, Misi pedig, aki nagyon jó gitáros, sokat jár stúdióba. Koncz Zsuzsa­­ énekesnő. A színpadról nincs hova visszajönni. -A többiek miért vannak visszavo­nulóban? - Ez a szakma, amit rockműfajnak vagy popműfajnak neveznek, a jelenlegi struktúrájában nehezen elfogadható. Mindenki, aki valaha úgy indult, hogy a rockzene a modern huszadik századi művészetnek lehet a csírája, a kiinduló­pontja, és elsősorban újszerű művészi önkifejezési formának tekintette mind­ezt, és egész tevékenységével arra töre­kedett, hogy kifejezési eszközét gazda­gítsa és valóban művészi fokra emelje - meglehetősen elkeseredett. Mert ami eb­ben a műfajban igazán tömegesen van jelen és népszerű, az mindennek nevez­hető, csak éppen művészetnek nem. És az ember nyilvánvalóan némi bánattal és melankóliával veszi tudomásul, hogy nemcsak az, amit ő csinál, hanem az ál­tala megméretett értékek sem szerepel­nek az élen, mert a műfaj belső érték­rendje elsősorban reklám- és kereske­delmi szempontú. Ennek megfelelően az a jobb zenekar, amelyiknek többen né­zik meg az előadását és többen veszik meg a lemezét. És nem az, amelyik kul­turális szempontból magasabb szinten teljesít. - Mégis politizálsz? - Politizálok. De nem vagyok tagja semmilyen pártnak. Nem vagyok benne biztos, hogy olyasfajta fegyelemhez, mint a pártfegyelem­­ alkalmazkodni tudnék. De hát a rokonszenvem nem egyenlően oszlik meg. Leginkább a sza­bad demokratákhoz vonzódom. Azt hi­szem, született szabad demokrata va­gyok. Legalábbis attól kezdve, mióta rá­eszméltem a világra, tehát a hatvanas évektől. És úgy gondolom, hogy nagyon sok idea, eszme, ami akkor megfogalma­zódott - most borult világba. De igazá­ból arra vagyok kíváncsi, hogy azok, akik nem nyilvánítottak idáig véle­ményt, akik valószínűleg ugyanúgy bi­zonytalanok, mint én, csak bizonyos dol­gokhoz vonzódnak, de elképzeléseikben határozottak - vajon hogyan élik meg mindazt, ami a világban történik. -Kikre gondolsz? - A csendes többségre. -Azokra, akiknek kimondtad a véle­ményét - huszonöt éve? - Lehet, hogy bizonyos társadalmi megmozdulások a zászlóvivőjüknek te­kintettek - akkor sem éreztem, hogy én vezetem a mozgalmukat. Akkor is úgy éreztem, úgy gondolkoztam, hogy csak alkalmas reprezentánsuk vagyok. Oly­kor esetleg­­ katalizátoruk. Most is sze­retnék katalizátorként működni. Előse­gíteni olyan társadalmi folyamatokat, amiket helyesnek tartok, de arra például nem érzem magam képesnek, hogy eze­ket vezessem, meghatározzzam. 1980- ban, amikor a magyar szakszervezeti mozgalom - nyilván a lengyel esemé­nyek hatására - hirtelen kaput nyitott a nekifeszülő erőknek, lehetőség nyílott szabadfoglalkozású zenei szakszervezet létrehozására. Rendesen részt vettem a szervezésben, elnök lettem. Aztán na­gyon hamar kiderült a számomra, hogy borzasztó kínosan működöm egy olyan funkcióban, ami ráadásul nem is funk­cionál. Lemondtam. - Lehetséges, hogy a mi generációnk jóformán csak az ellenzéki magatartást tudja? - Magában az ellenzéki magatartást szokta meg és azt, hogy a legfontosabb: a hatalom kontrollja. A hatalom kritiká­ja. Ezeket szokta meg - és ezekben az összetűzésekben van élettapasztalata. Hiszen nekem is 1969 óta állandóan rendőrségi balhéim voltak... De hát új generációk jönnek, és azért a történelem mindig kiforgatja magából a megfelelő embert. Látom, hogy milyen fantaszti­kus, milyen kész, tehetséges politikus al­katok jelennek meg egymás után példá­ul a Napzárta műsorában. Emberek, akik tudnak beszélni, akiknek átfogóak az ismereteik, az elképzeléseik. Egy új tí­pusú vezetőréteget látok - nem feltétle­nül az én generációmból -, főleg a jogá­szok közül. Kiderült, mostanában az em­beri együttélés törvényeinek kidolgozá­sában sokkal fontosabb a bölcsészeké­nél az elmélet, amivel a jogászok rendel­keznek. Nagyon jók ellenőrzésre is. Van-e a jobboldalnak, vagy a baloldalnak valamiféle jelentősége? Azt mondom, a hatalom mindig jobboldali jellegű szer­vezet, mindent magában foglal, ami sta­bilitásra törekszik, rendre, és ha másért nem, önmagában megtagadja az élet alapvető változás természetét. Azt hiszi, ugyanabba a folyóba kétszer bele lehet lépni. - Lehetséges, hogy te még mindig a régi vagy? - Inkább azt mondanám, hogy nem úgy gondolok az élet művészetére vagy értelmére, mint valami célpontra, ahova el kell jutni, mint a hegymászó, aki meg akarja mászni a csúcsokat; az élsportoló, aki el akarja érni az első helyezést - szá­momra az életet jobban értelmezi a kö­téltáncos képe, akinél nem az a produk­ció, hogy átjutott, hogy odaért a kötél másik oldalára, hanem az, hogy közben nem veszíti el az egyensúlyát. Hogy tud végigmenni a kötélen, hogy látszólag egészen könnyed - és mégsem zuhan le. Az egyensúlyozást, a kötéltáncot tartom a legfontosabbnak, és próbálkozom az­zal, hogy ne veszítsem el a képessége­met, amellyel sok emberhez tudok szól­ni. Sokat megérinteni és érzékennyé ten­ni. Annak idején valószínűleg még ösz­tönösen és tudatlanul írtunk dalokat, amiket még ma is szívesen hallgatnak. De ha van bennem valami titok és ehhez van valamilyen készségem, akkor sze­retnék, most is olyan dalokat írni, ami­ket húsz év múlva is meg lehet hallgat­ni, és akkor valamiképpen megértik, ho­gyan éltük meg a nyolcvanas évek vé­gét. Még annyi: ha azt mondjuk, ez ifjú­sági kultúra, akkor mint ifjúsági kultúra.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék