Képes 7, 1989. szeptember-december (4. évfolyam, 35-52. szám)

1989-09-02 / 35. szám

. Nézem a fényképeket. Az egyiken a homokos tengerparton állunk. Barátnőm, Gabi átöleli a hullámokat, én pedig önfeledten vigyorgok és fekete, feszes úszódresszben pózolok. A kép hátlapján ceruzával írt elmosódott folt: 1968. augusztus 21. Az első, igazán független nyaralásom - szüleim kissé megkésett érettségi ajándéka - időpontja és helyszíne. Rémlik, csuda boldog és felszabadult voltam ott. Élveztem a napot, a tengert, az esti sétákat, a fiúk udvarlását, azt, hogy szépnek, fiatalnak és szabadnak éreztem magam. Másnap éjfélig. Mert mint minden éjjel, akkor is megtaláltam a rádió recsegő hangzavarában a Kossuth rádió hullámhosszát. Nem értettem én még akkor a politikához, csak félni kezdtem. Féltem attól, hogy Prágában megismétlődik mindaz, ami 1956 október-novemberében a szemem láttára történt Féltettem Gábort Budapesten, ott a Bródy Sándor utcában. A lakásunkat szétlőtték, a pince, ahol a szénkupacon aludtam, sötét volt és piszkos. Éjszakánként édesapámmal tolvajok módjára könyveket cipeltünk ki a Múzeum kávéházból. Ami bent maradt, azt másnap elégették. Nem értettem az ismeretlen nyelven beszélő katonákat és felriadtam a tankok dübörgésétől. Féltem, mert mindenki félt körülöttem a hisztériától, az akasztottak, az agyonlőttek látványától, a váratlan látogatóktól, akikről nem lehetett tudni, mellettünk vagy ellenünk vannak? Aztán erről sokáig nem beszéltünk. Sem az iskolában, sem otthon. S akkor ott Várnában, megint féltem. Másnap korán kiértünk a pályaudvarra. Mozdulni sem lehetett az emberektől. Szlovákul, csehül, magyarul szitkozódtak. Félig lezárt bőröndöket húzkodtak maguk után, s ki hol érte - ajtón, ablakon keresztül - nyomakodott be a vagonba. Soha nem felejtem el azt a pánikot, azt, hogy a 26 órás utat, a megnyomorított álom és a gyötrelmes ébrenlét határán, fent a rácsos csomagtartón elnyúlva tettem meg. Hazaértünk. Aztán erről sokáig nem beszéltünk. Sem az egyetemen, sem otthon. Huszonegy év telt el és most 1989. augusztus 22-én megint féltem. Pontosabban féltettem valakit, valakiket s valamit. Fotóriporterünket: Pataki Gábort. Az első hírek szerint eltűnt, nem tért vissza a szállására. (Pedig nem is Bukarestbe utazott.) Délben már tudtuk: előzetes letartóztatásban van a prágai rendőrségen. Miért? Mit tett, mit tehetett? Bár rövid ideje ismerem, tudtam: semmi mást, csak dolgozott. Szeméhez emelte a masináját, és ha úgy ítélte meg, hogy témára lelt, megnyomta az expozíciós gombot. (Mint az a televíziós operatőr, aki a chilei katonai hatalomátvételkor lefilmezte saját halálát. Tüdőlövést kapott, de amíg erő volt a kezében, fogta a kamerát, és nyomta a gombját. Ez volt a hivatása.) Gábor szerencsésebb. Nem bántották, legalábbis fizikailag nem. De, hogy közben mit érzett, azt csak sejtettük - most már olvashatjuk lapunk 4-6. oldalán -, meg azt is: előbb vagy utóbb viszontlátjuk. Csakhogy másként, mint ahogyan útnak eresztettük. (Tudni kell: nem hőzöngeni, balhézni, provokálni ment, hanem „csak” dolgozni.) S amikor megjött, nem a szeme színe, a járása változott meg, a mosolya lett szomorkásabb. Kiszámítottam, nyolcéves volt a Varsói Szerződés csapatainak prágai bevonulásakor. Most, elutazása előtt volt benne szemernyi szorongás. De igazában sem ő, sem mi nem gondoltuk, hogy megtörténik, amiről úgy hittük, már a múlté. Hogy egy hazánkkal szövetséges ország fővárosában civil ruhás nyomozók követik a magyar sajtó munkatársait, és ha úgy látják jónak, az adott pillanatban egyenruhás kollégáik közreműködésével őrizetbe vétetik őket. Akkor is, ha nem követtek el semmit, a mi mércénk szerint, legalábbis... Illetve, dehogynem, gépükkel, kamerájukkal, tollakkal rögzítettek valamit, a valóság egy-egy pillanatát. Nem hittem, nem hihettem, hogy ez bűn lehet ott, ahol a demokráciától, az emberi szabadságjogok kiteljesítésétől visszhangzik a politikai porond. Még akkor sem, ha a hatalom félelme ideig-óráig a félelem hatalmába csap át. Nem, én azt akarom hinni: az idő kereke nem fordítható vissza, nem lehetünk még egyszer megszállók és megszállottak és nem kell éveket várni ahhoz, hogy élni, dolgozni, utazni, szeretni, politizálni hagyjuk egymást - félelem nélkül. LEVÉLVÁLTÁS 1906 Budapest Pf 223 Vihart kavart Petőfi (vagy Morvai?) „Tisztelt szerkesztőség! Vágó Ágnesnek Morvaihoz, a Petőfi-kutatóhoz írt levelével és annak közlésével mélységesen egyetértek. Szívemből szólt Vágó Ágnes és remekül fogalmaz. Sokunk gondolatait tükrözi levele. Nagyon örülök a közlésnek: Novák Gabriella, Budapest.” * „Igen tisztelt Vágó Ágnes! Szívből gratulálok Önnek és Fehér Klárának Petőfi csontvázával kapcsolatos írásukhoz. Rettenetes, hogy mire képesek egyesek feltűnési viszketegségből, de sajnos tehetik. De kik engedik ezeket a blődségeket? Krasznay Márta, Sátoraljaújhely.” * „Tisztelt szerkesztőség! Szegény Petőfi bizonyára forogna a sírjában - az igaziban és nem a pléhdobozban! - ha tudná, hogy hetek óta még a »csapból is folyik«. Szeretném tudni, mi szükség volt őt hajánál fogva előráncigálni éppen most, amikor bajunk és problémánk van éppen elég. Ráadásul érthetetlen számomra, hogy Kiszely professzor hogyan adhatta a nevét ehhez a kalandorsághoz, s egyáltalán a kazánkirállyal való társuláshoz. Véleményem szerint ez a Petőfi-ügy többet ártott a jó hírének előttünk, egyszerű emberek előtt, mintha egy negroid koponyát kaukázusinak nézett volna. Én senkitől sem irigylem a pénzét, aki megdolgozik érte, s nem az én feladatom az, hogy Morvai gazdasági tevékenységét megítéljem. Viszont azt igencsak kikérem magamnak, hogy az én pénzemből is finanszírozza az agyrémeit, hiszen - ha értesüléseim nem csalnak - akkor a „kutatásra” fordított 10 milliót az adójából akarja letudni. Ő, aki - az illetékes APEH-vezető nyilatkozata szerint - másfél éve egy fillér adót nem fizetett. Más kérdés, hogy ezt ő megteheti, tőlem viszont keményen levonják minden hónapban. Kutasson ezek után is, ha a kedve úgy tartja, de Petőfit hagyja békén! Korpási Árpád, Budapest.” * „Igazat adok az önök újságírójának, amikor azt írta, hogy Morvai illemórákat vehetett volna a millióiból, ahelyett hogy Barguánban kaparászik. Megdöbbentővet látni a televízióban azt a szerencsésen tévéoperatőrt, akit megvert. Az ilyen ember, aki csak fröcskölni tud az „elvtársakra” meg másokat ütni-vágni, az azt sem érdemli meg, hogy a múzeumban őrzött Petőfi-hajtincshez egyáltalán hozzáérjen! Sajnálom - most előzől életemben - hogy elmúltam ötvenéves és nálunk nem divatos a önbíráskodás. Ugyanis a megvert tivés helyett szívesen megruházná Morvait. (De remélem lesz helyette' más, aki ezt meg tudja tenni.) Me' nem ám az a legény, aki a pofont adja, hanem az, aki visszaadja! Fric Ádám, Budapest.” * „Kérem Önöket, hassanak már oda végre, hogy szerencsétlen Petőfit békén hagyják nyugodni! Nem érdekel, hogy a megtalált csontváz hány ponton egyezik Petőfivel. Kapaszkodjon meg az összes antropológus: nekem is van farkasfogam (bármilyen ritk is), sőt hegyes az állam. Ne akarjálitthon eltemetni gyalogos körmenettel, mert rajtunk nevetne az egész vlág. Azonkívül elegünk van már a temetésekből, a szövegekből, inkább dolgozni kellene. A Morvai csinálja a kazánokat, az legalább hasznot hoz gondolom nemcsak neki, hanem országnak is. Ha meg reklámot aka magának, azt ne Petőfi koponyájával tegye. Takács Józsefné, Kaposvár.” * „Minden ember gyarló és csendígy hajlamos vagyok elhinni, hogy ott Szibériában Petőfi maradványai, találták meg. Mert ne? Elképzelhető, hogy Petőfi a bukott szabadságharcot követően inkább a cár »vendégeként« kívánt élni, mint itthon. Még azt kívánom, hogy ne Petőfi legyen abban a sírban, hogy ennek bebizonyításával kapjon egy nagy pofon Morvai, akinek idegeket borzoló a demagógiája, és ellenszenvet kelt a stílusa. Alantas érzés lehet ez tőlem, vállalom. De nagyon szeretném látn amikor a nagyszájú fenékre huppan. Gazsó Julianna, Szombathely.’ Krisna Bende Vilma Veszprém, Tóth Ágota Budapest, Kalács Egonné Miskolc kérdi szerkesztőségünktől, hogy Krisna iránt érdeklődve hogyan juthatnának magyar nyelvű könyvekhez, irodalomhoz. Forduljanak levélben a Krisna tudatú felekezet központjához: Budapest XII., Dániel u 23/F IV. 18. Utánvéttel postázva minden bizonnyal szívesen állnak rendelkezésre. Hibaigazítás Lapunk 29. számában, az Értsétek meg nagyok... című írásunkban az APAM című vers alatt tévesen jelent meg a versíró neve. A verset Kövessy Róbert írta. Elnézését kérjük. Gratulálunk Pongrácz Zsuzsát, a Képes 7 munkatársát, több évtizedes kiemelkedő újságírói munkássága, életútja elismeréseként az Elnöki Tanács az Április 4. Érdemrenddel tüntette ki.