Képes 7, 1989. szeptember-december (4. évfolyam, 35-52. szám)

1989-10-21 / 42. szám

'S Lukács Sándor Mikor és hol született: 1947. július 21- én, Miskolcon, a Rák megyében. Család: a szüleim már nem élnek. Édesapám gazdasági munkakörben dolgozott, édesanyám pedagógus volt. Testvéreim nincsenek. Nős vagyok 13 éve. A feleségem: Mária kozmetikus. Máté fiunk tízesztendős. Iskolái: két városban jártam középiskolába. Az első két évben a híres miskolci Földes Ferenc, a másik két esztendőben pedig a budapesti Bem József Gimnáziumba. 1965-ben érettségiztem, és még abban az évben jelentkeztem felvételi vizsgára a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de eredménytelenül. Emiatt nem estem kétségbe, sőt megmakacsoltam magam, s jól tettem: a negyedik „nekifutásra" végre sikerült! A közbülső időben egy évig fellépti díjas segédszínész voltam a Thália Színházban, ezt követően pedig a Nemzeti Színház stúdiójában volt alkalmam megismerkedni „belülről" azzal a világgal, amelynek állampolgára akartam lenni. A főiskolán Simon Zsuzsa volt az osztályfőnököm. 1972-ben szereztem meg a diplomát, s azóta a vígszínház társulatának tagja vagyok. Ám ez a tartós kapcsolat már 1970-ben elkezdődött, mert a főiskola utolsó két évfolyamának gyakorlati részét is itt töltöttem. Mi volt - már aktív színészként - a bemutatkozó szerepe: Don Juan, Max Frisch azonos című színművében. De csak két évvel később, David Rabe: Bot és gitár című drámájában éreztem magam igazán „otthonosan” a színpadon. S ha azt kérdezné: melyek voltak - a magam számára legemlékezetesebb alakításaim, elsőként kell megemlítenem Horace-t a Nők iskolájában, majd XIV. Lajost Bulgakov Őfelsége komédiása című színművében és természetesen három találkozásomat Székely Jánossal, a Vak Béla király, a Caligula helytartója és a Protestánsok főszerepeiben. Országos népszerűségét azonban, úgy gondolom, elsősorban nem ezeknek köszönheti: valóban! Hanem a televíziónak. A hetvenes évek közepétől viszonylag hosszabb ideig szinte „le sem jöttem” a képernyőről. A legkülönfélébb műfajú szerepeket alakítottam, drámai hőstől operettbonvivánig, és olyan történelmi alakokat, mint Napóleon, Mátyás király, Petőfi Sándor. Ezeket - talán nem hangzik nagyképűségnek - még ma is büszkén vállalom. Adott-e már vissza szerepet: ebből a szempontból szerencsésnek mondhatom magam, talán ha egyszer-kétszer kerültem olyan helyzetbe, hogy nemet kellett mondanom azoknak a felkínált feladatoknak, amelyeket „övön alulinak” tartottam. Televíziós sikereinek korszakában nemcsak országszerte népszerű színész volt, de - hadd fogalmazzak így - a nők bálványa is: hol van az már... Igaz, akkoriban volt, hogy naponta félszázan is várták előadás után a Vígszínház kiskapujában és halomba gyűltek otthon és a színházi portán a fénykép-, autogram-, sőt randevúkérő levelek. Aki felbélyegzett borítékot is mellékelt, annak elküldtem a fényképemet, aláírásomat, más „kívánságokat" nem teljesítettem ... Önálló estek: több mint 15 esztendeje járom az országot, Hősök és antihősök című, irodalmi művekből össszeállított műsorommal. Már túl vagyok az ezredik fellépésen! Emellett közös előadóestjeim is vannak Szegedi Erikával. Az egyik- ILLÉS SÁNDOR Szív utca Amikor először jártam Budapesten, kedves vendégként fogadtak, sokfelé elvittek, sok mindent megmutattak. Nevezetes épületeket, nagyszerű műalkotásokat, jártam a budai várnegyedet, letekinthettem a Citadelláról, elvittek a cigányzenés Margitszigetre, meg a budai hegyekbe. És este, amikor minden elcsendesedett körülöttem, s vendéglátóim a fáradtságtól meggyötörve elaludtak, kiszöktem az utcára és kezemben egy régi várostérképpel elindultam, hogy megkeressem a Szív utcát. Gyorsuló szívdobogással lépkedtem az éjszakában és megálltam egy ház előtt. Nem volt soha műemlék, kopott, vedlett bérház volt, a Szív utca 66-os számot viselő épület, mégis odaléptem zárt kapujához és megsimogattam a kilincsét. Azóta budapesti lakos lettem, s amikor bánat borzongat, vagy szomorúság szitál rám, mindig elindulok a Szív utcába. Mintha haza mennék: ott keresek vigaszt, megbékélést. Ácsorgok percekig az épület előtt s lassan megnyugszom. Teleszívom magam gyermekkorom aranyporos tündérvilágával. Ilyenkor úgy érzem, mintha otthon állnék azon a régi udvaron a körtefa alatt. Mi közöm nekem ehhez a kopott budapesti bérházhoz, amelynek még sosem léptem át a küszöbét? Elmesélem. Apám súlyosan megsebesült az első világháborúban. Egy ideig a pólai kórházban ápolták, onnan utókezelésre Budapestre küldték. Onnan írta haza leveleit a családnak. Panaszkodott, hogy nincs senkije az égvilágon, s ha néha kimegy az utcára, csak ténfereg céltalanul. Egyszer, amikor a postás ismét meghozta kesergő üzenetét, a nagyapa így szólt: „Csomagolj fel, menjem, s indulj hozzá nyomban...” Nagy áldozat volt ez, hiszen éppen aratás idején érkezett a tábori levelezőlap. A mama meg az első marokszedő volt. Talán várni kellene aratás végéig. De a nagyapa csak sürgette, hogy induljon, majd csak meglesznek ők valahogy addig a mama nélkül. Menjen fel, vigyen a fonott nagy kosárban mindenféle jót. És ha már ott van, akkor ne siessen vissza, drága a vasút. Vegyen ki valahol albérleti szobát egy-két hétre, s apám majd oda ki-ki jár a kórházból. Legalább felhízik egy kicsit a sok jó hazaitól. Eleinte úgy volt, hogy a mama engem is visz magával, hároméves voltam akkor. De a Szülő nem engedett, a nagymama nagyon féltett és szeretett. „Hová vinnéd ezt a csöppséget? Majd mi vigyázunk rá itthon.” És útra kelt a mama sokráncú parasztszoknyájában, cipelte a nagy fonott kosarat, amely tele volt bácskai finomságokkal, pulykával, kacsával, szalonnával, kolbásszal. A szívében meg vitte a család tagjainak jókívánságát, meg nagyapa üzenetét, hogy bőven termett az idén a gabona. Meg hogy várják már nagyon haza, s testvérei is jól vannak, valahol a frontokon. A mama a Szív utca 66-ban talált magának kvártélyt, egy vasutas özvegyénél. A idős asszony egy kis kóstolóért megengedte a konyhahasználatot, a mama mindjárt hozzálátott a főzéshez, apám meg délután már kibicegett botjával a kórházból. Aztán mindennap kapott kimenőt, olykor este sem kellett visszamennie. Járkált a mamával a városban, megcsodálta forgatagát, fényes kirakatait, együtt mentek az akkori angolparkba. Közben a mama mesélt neki a faluról, a házról, az állatokról, elmondta, hogy az öreg Riska megborjadzott, hogy újabb csapat süldőt fogtak hizlalásra, hogy ökröket vett a nagyapa, meg hogy jó a termés. Aztán rólam újságolta könynyes szemmel, hogy már beszélek és azt is tisztán kimondom: „Apa!" Mutatta is, hogyan járok, futok az udvaron, s hogy belekapaszkodok a nagy, bozontos kutya szőrébe. Apám meg nevetett, csapkodta a térdét boldogságában. Valahogy így képzelem. S látom őket, ahogy ballagnak kéz a kézben a budapesti alkonyatban, valahol a Duna partján, miközben otthonról, a bácskai szülőházról beszélgetnek, meg a kisborjakról, rólam, a családról, az otthonról. Miközben iszonnyal gondolnak arra a napra, amikor apámnak gyógyultan ismét viszsza kell majd mennie a frontra. Talán a halálba. De hazajött, rokkantan, sántítva, hazaért mégis a háború végén, s hallottam gyakran gyermekkoromban, amikor ültünk otthon a kis szobában, lámpagyújtás előtt, amint megkérdezte a mamát: „Emlékszel? Amikor Budapesten éltünk? A Szív utcában? Még mindig érzem a számban annak a szilvásgombócnak az ízét..A mama nevetett: „Nem isszilvásgombóc volt, hanem barackos..." Apám boldog volt: „Látod, barackos. Pedig a számban van az íze. Nem főznél egyszer?" S a mama másnap már főzött neki. A kékesen borongó estében, amikor lefektettek, hunyott szemmel is láttam azt a budapesti házat, képzeletemben én is ott jártam velük, gyerekként később is. S amikor a fővárosba jutottam, nem mulaszthattam el a sárga, nagy bérházzal való igazi találkozást. Ezért mentem akkor este a Szív utcába és kerestem meg és járok azóta is oda, ha nyugtalanná válok és szomorúság lopakodik a szívembe. Olykor úgy érzem, talán valamilyen régi, el nem mondott üzenetet is tartogat számomra ez a ház. Gondolatban visszarepülök abba a régi világba, elképzelem, hogy 1917-et írunk, Európában még lobog a háború tüze, a Margitszigeten esténként katonabanda szól, az angolparkban szabadságos bakák kurjongatnak, én meg állok a Szív utca sarkán, s várok valakit. Várom, hogy feltűnjön egy parasztasszony, a mama! Közeledik karján a nehéz szatyorral, fiatal, vidám, mosolyog a szeme.