Képes 7, 1990. január-április (5. évfolyam, 1-17. szám)

1990-03-24 / 12. szám

■Ifojr*) w 2 Avar István Hogy van: voltam már jobban is... Nem akarok panaszkodni, de egy kissé pesszimista lettem. Aggo­dalmaim vannak. Merthogy az emberek gondolatai manapság túlságosan szét vannak cincálva. Sok olyan ismerőssel beszélgetek, aki teljesen bizonytalannak érzi­­l£tja a jövőjét. A magáét és az or­szágét. Jól tudom, hogy ezek a jelenlegi viharos változásokkal együtt járó „tünetek”, s elviselé­sükhöz nagy türelemre van szük­ség. De hogyan nyugtassuk önmagunkat és másokat, amikor látjuk ezeket a pártajánló televí­ziós programbeszédeket, ame­lyekre - nem akarok senkit sem megbántani - nincs semmi szük­ség, mert többet ártanak, mint használnak. Magyarán: manipu­lálják az embereket, és ez azért is veszélyes, mert a televízió sok millió nézője az „áldozat”. Ez Avar Istvánnak, a színész­nek vagy a képviselőnek a véle­ménye: mindkettőnek. 1973 óta vagyok „honatya”, három és fél ciklust ültem végig a Parlament­ben. Már a legutóbbi választáson sem akartam indulni, de hagytam magam meggyőzni. Még csak azt sem mondhatnám, hogy megbán­tam, hiszen az elmúlt néhány év­ben az országgyűlés kezdett már hasonlítani ahhoz az intézmény­hez, ahol az ember úgy érezhette, hogy dolga, feladata van. De ezzel együtt végleg búcsút mondtam ilyesfajta politikai pályafutá­somnak... Nem bízik az új összetételű par­lamentben: sokkal inkább az azt követőben. Mert - mint már em­lítettem - a jelenlegi zűrzavar, sőt káosz nem sok jóval biztat. Kell idő, hogy kiforrjanak az ügyek, és megérlelődjenek, kiválasztódja­nak az arra alkalmas emberek. Volt-e az elmúlt években előnye vagy hátránya a képviselőségből: inkább hátrány. Merthogy az évek folyamán kialakult rólam egy olyan vélemény, miszerint könnyű nekem, hiszen közel állok a hatalomhoz, parolázok vele. Nos, ennek éppen az ellenkezője igaz. Mindig igyekeztem távol tartani magam a hatalomtól és a hatalmasoktól. S ha az utóbbiak között voltak-vannak is baráta­im, a kapcsolatok jóval korábbról származnak. Ezek az emberek ké­sőbb bekerültek a hatalomba, majd kikerültek belőle, de ez nem befolyásolta barátságunkat. Azt viszont szeretném nyomatékosan kijelenteni: sohasem tartoztam a vadászgató, kártyázható hatalmi körökhöz. Még az öszödi pártüdü­lőbe se jártam nyaralni, pedig megtehettem volna. Képviselő­ként is éltem-élem a magam puri­tán hétköznapjait. Még akkor is, ha egyesek megkérdőjelezik szí­nészi „jogosítványomat”. Volt amikor csak legyintettem rá, de előfordult, hogy keményen visz­­szautasítottam az ilyesfajta váda­kat. Ám akadtak előnyei is ennek a megbízatásomnak. Közelebb ke­rültem a hatalmi szférához, na­gyobb rátekintésem, kitekinté­sem származott belőle. Ezek az új ismeretek gazdagították gondol­kodásomat, tágították világképe­met. Bizonyára nem véletlen, hogy képviselői pályafutása alatt - fő­leg az utóbbi években - sorra kapta színpadon, filmen és tele­vízióban az úgynevezett negatív szerepeket: valóban. És nem is bántam, hiszen az előbb említett tapasztalataim segítettek a figu­rák megformálásában. De ez sem volt egyértelmű öröm, mert épp ezekkel a szerepeimmel meglehe­tősen méltatlanul bántak a kri­tikusok. ÚJRANÉZO Macskák, Madách Színház, 1990. február 17., 526. előadás Változó világunkban egyetlen biztos pont van, a Macskák. Legföljebb a szereplők cse­rélődnek benne, de állandó a siker és a telt ház. Az előadás nem fárad el, ami részint a formaingadozást elkerülő play backnek, ré­szint a pazarló szereposztásnak köszönhető. Itt van például a tudathasadásos Mefisztu­­lész, akit Karinthy már akkor kitalált, ami­kor Lloyd Webber még meg sem született. Ő az a bizonyos, aki álmában két macska volt és játszott egymással. Mefisztulész I. ezen az 526. előadáson mintha nem is a Lenin kőrút­ról, hanem a Brodwayről érkezett volna: a pompás stílusban, remek hangkondícióban éneklő Túri Lajos egészen különleges musi­calminőséget képviselt. Mefisztulész II., azaz Bakó Gábor hasonló könnyedséggel táncolt. Ha Túri Lajos - énektudása megtartásával - úgy táncolna, ahogy Bakó Gábor, s Bakó Gábor - táncművészeiének változatlan bir­tokában - úgy énekelne, ahogy Túri Lajos, akkor csak egyetlen Mefisztulészra volna szükség. Tartok azonban tőle, hogy ebben az esetben egyetlen Mefisztulészünk sem ma­radna, mert az az egy - aki úgy táncol, mint önmaga és úgy énekel, mint a másik és vi­szont - a Lenin körút helyett csakugyan a Brodwayn lépne föl. Először alakította ezen az estén Tust, a ki­­vénhedt színházi macskát a vendég Hirtling István. Megfigyeltem, hogy ez a szerep, bárki játssza is, korra, tapasztalatra, színházi ho­vatartozásra való tekintet,nélkül, közel áll mindenkori alakítójához. Úgy látszik, mint­ha személyes ambíció volna bebújni a régi, nagy sztármacska - illetve sztárszínész - bő­rébe, fájdalmas nosztalgiával emlegetni a kort, amikor még egyáltalán szükség volt sztárokra. Hirtling is mélyen átéli az egyko­ri, most már reszketeg bonviván keservét, aki élete nagy szerepére, A vasmacska fan­tomjára emlékezve kitöröl egy könnycsep­pet a szeme sarkából. Az igazi, pityeregtető melodráma a darab­ban Grizabelláé, a szintén jobb időket látott „úriasszonyé” (angórának képzelem el), aki­nek vedlett előkelőségét, sérült lelkét, této­­vaságát Bencze Ilona a megőrzött, de már romlásnak indult szépség finom külsőségei­vel ábrázolta. Paudits Béla hangban-mozgásban hajléko­nyabb, mint valaha: elkényeztetetten cicás, és úgy búg, mintha dorombolna. Kökényes­­sy Ági és Für Anikó kettőse az elődökhöz hasonlóan sikerre viszi a darab egyik siker­számát. Elvisz Trén, amióta legutóbb láttam, szédítő expresszből puhán rugózó, pullman­­kocsis gyorssá változott Laklóth Aladár üzembiztos vasúti felügyelete alatt. Ketten vannak, akik tökéletesen „belakták” az elő­adást, s őmacskaságuk nélkülözhetetlen: Hűvösvölgyi Ildikó és Szerednyey Béla. Az előbbi pajkos, játékos, fékezhetetlen kedé­lyű örök kiscica, az utóbbi izgékony, hiú, rá­tarti kandúrkamasz. A produkció szakított az Operaház balett­karával, és független táncosokból szervezett szabadcsapatot. Munkájukon meglátszik a kemény tréning és a lelkesedés; tánctudásuk különböző, de ezt kiegyenlíti, hogy Seregi László nemcsak a mozdulataikat, hanem a lelkűket is koreografálja. Nézve az előadást, rájöttem, hogy van ben­ne valami jelképes. Végül is egy átépítés alatt álló színházban játszódik. Az elhagyott színpadon pókháló revügirlandja és ottfelej­tett munkagép. A kivitelező bizonyára ké­sik, nincs pénz vagy nincs építőipari kapacitás. A bezárt színházat birtokukba vették a macskák - a Macskák? -, és amíg nem történik semmi, játszanak. Most már hét éve. dPÜJLC^ tíLJ

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék