Képes 7, 1990. május-július (5. évfolyam, 18-30. szám)

1990-07-07 / 27. szám

Veszprémből Hol van Szinetár Miklós? - kér­dezgették egymástól az idei , veszprémi tévétalálkozó tájéko­z­­zatlanabb vendégei az ünnepélyes megnyitóceremónián és az azt kö­vető nagyszabású fogadáson. A jól értesültek természetesen pon­tosan tudták: Szinetár, a televízió volt elnökhelyettese és főrendező­je, a veszprémi tévétalálkozók „szülőapja”, legfőbb életbentar­­tója és örökös elnöke, aki az idei szakmai zsűri elnökjelöltje is volt, lemondott. Az ok: a televí­zió drámai főosztályának hang­adói bejelentették: ha volt főnö­kük továbbra is fesztiválelnök ma­rad, sőt, zsűrielnök lesz, abban az esetben nem vesznek részt filmjeikkel a seregszemlén. Szi-­­ netár, aki kiváló diplomáciai ér­zékkel rendelkezik, nem akarta, ^•'’''T hogy éppen a jubileumi találkozó­­ fulladjon botrányba, és elegánsan „bedobta a törülközőt”. * Főnökök nélkül? A korábbi veszprémi tévétalálkozókon hiva­talból részt vett a televízió vezér­kara is: az elnök, az alelnökök, a műsorigazgatók­ és a két tévécsa­torna főnökei. Az idén egyik sem tisztelte meg jelenlétével a szem­lét, mivel hogy nem is léteznek. Amire világviszonylatban is alig­ha akad példa: a Magyar Televí­ziónak hosszú hónapok óta nincs vezetősége, pontosabban a nézők kegyeiért vívott mindennapi har­cot nem - ahogy mondani szokás - a „tábornokok”, csupán az „őrmesterek” irányítják. Meg is látszik a műsoron... * Amerikából jöttek. Rég nem lá­tott ismerős vendég Veszprémben­­ Bordán Irén, tucatnyi korábbi magyar film és tévéjáték főszerep­lője, aki évek óta New Yorkban él mint feleség és családanya. „A színészpályától nem mondtam véglegesen búcsút - hallottuk tő­le. - Sőt! Beiratkoztam az egyik legkülönlegesebb, leghíresebb amerikai színésziskolába, ame­lyet Lee Strasberg korábbi tanít­ványa, a zseniális Sandra Seacat vezet. Azt hirdeti, tanítja, hogyan legyünk képesek vissszanyúlni ősi forrásunkhoz, a lelkünkhöz, miképpen fedezzük fel önmagun­kat és hogyan szólaltassuk meg belső hangjainkat. Tanítványai között van Jessica Lange, Isabelle Rosselini, Mickey Rourke és több más híres filmsztár. Velem jött - életében először - Magyarország­ra, és ide, Veszprémbe a mellet­tem ülő Philip Harrer, aki ismert újságíró és lapkiadó volt New Yorkban 54 éves koráig. Akkor új életet kezdett: színészetet kezdett tanulni Sandra Seacatnál, és ma, 62 évesen máris befutott filmen és színpadon. Ebből is látszik, hogy a mi hivatásunkat nem lehet elég későn elkezdeni...” TELEVÍZIÓ Macska-egér hideg-meleg A kislányom Jerrynek drukkol. Az elfogult szolidaritásnak ezen a fokán már eltűnik minden objektivitás, de ha ezt szóvá te­szem, némi gondolkodás után azzal vádol, hogy én meg Tómnak drukkolok. Ez ter­mészetesen egyáltalán nem felel meg a va­lóságnak. Kettejük összecsapásainak te­kintetében - divatos szóval - pártsemleges vagyok. Fogalmazhatnám így is: én a gye­rekem pártján állok. Mindezt azonban nem tudom megmagyarázni neki, mint ahogy azt sem, mi bajom tulajdonképpen Tommal és Jerry­vel. A kislányom ugyanis csak az idén töltötte be a kilencedik évét. Érveim menthetetlenül szubjektívek, látó­szögem a kívülálló felnőtté. Lehet-e így vi­tatkozni? Kérdés, hogy nála érettebb, apányi­­anyányi korú felnőtteknek meg tudom-e in­dokolni fenntartásaimat. Annyit már mindenesetre megértettem: Jerry népszerűségének titka a kicsiségében rejlik. Aki kicsi - gyenge. Aki gyenge, azt védeni kell (vagy legalábbis illik). Van eb­ben logika? Nincs. Vizsgálni kellene azt is, hogyan viselkedik ez a kicsi (gyenge) figu­ra, nem él-e vissza helyzetével, és ha igen, mennyire. Ami pedig Jerryt illeti, kevés olyan komisz, agresszív, kötözködő, csel­vető, bajkeverő, másokat kellemetlen hely­zetbe hozó, a legváltozatosabb gonoszko­dásra mindig kész mesealakot ismerek, mint ő. Hozzá képest Puck, a Szentivánéji álom csintalan manója, de még a leghorro­­risztikusabb Grimm-mesék boszorkányai is - ártatlan lányregények melegszívű hősnői. Igaz viszont, hogy Tom hajszálnyival sem marad el Jerry mögött. Kétségtelenül X Ljubisa Samardzic Mikor és hol született: 1936. november 19-én, Szerbiában, a Nis melletti Niskaba­­na nevű népszerű jugoszláviai fürdőhe­lyen. Család: szüleim már régen elhunytak. Apám egész életében bányász volt, anyám meg háztartásbeli. Volt egy nővérem, saj­nos már ő is itthagyott bennünket. Az öcsém is kulturális területen dolgozik, a belgrádi Jugokoncert igazgatója. Nős va­gyok, feleségem, Mira, teljesen „civil”, de ragyogóan vezeti a háztartást. Két gyerme­künk van: a 24 esztendős Drágán, aki sike­res vállalkozó Belgrádban és a 17 éves Jo­­vanna, ő még iskolába jár. És van egy pud­­link is, aki naponta alaposan megsétáltat... Miért választotta a színészi hivatást, tel­jesen véletlenül! Már egy évet lenyomtam a belgrádi jogi egyetemen, amikor legjobb barátom tréfából felvetette az ötletet: mivel szeretek tréfálkozni, adomázni, s kitűnően utánzok másokat, próbálkozzam meg a szí­nészfelvételi vizsgával. Fogadtunk, hogy kirúgnak, de vesztemre felvettek, sőt négy évvel később én lettem az osztályelső! Már az első évben ösztöndíjat kaptam a belgrá­di Drámai Színháztól, ahol ennek fejében statisztáltam, kisebb szerepeket alakítot­tam. Harmadéves koromban osztották rám az első filmszerepet, és ez eldöntötte a to­vábbi sorsomat. Úgy éreztem, választa­nom kell a színpad és a filmstúdió között, mert szerintem a kettőt nem lehet egyszer­re, egyformán igényesen művelni. Vettem magamnak a bátorságot, és a filmezést vá­lasztottam. Ezzel egyidejűleg „szabad­úszó” lettem, mert Jugoszláviában nincse­nek „státuszos” filmszínészek, mint önök­nél, Magyarországon. Igaz, csak kevesen vagyunk, akik meg tudunk élni - nem is rosszul - csupán a filmezésből. Legtöbb kollégánk emellett kénytelen minden mun­kát elvállalni, hogy megteremtse a min­dennapira valót. Nekem, hála Istennek, nem kell megalkudnom és agyonhajtani magam. Igaz, nem volt mindig így! Kez­detben szükségem volt - rutinszerzés oká­ból is - színpadi szerepek eljátszására, de ez a munka valahogy nem feküdt nekem. Talán egyetlenegy alakításomra emlék­szem szívesen, sőt büszkén: az Othello Já­gójára. Elsősorban azért, mert a hagyomá­nyoktól eltérően formáltam meg. Hogy úgy mondjam: charme-osan. Olyan férfi­ként, aki nem eleve gonosz, nem megátal­kodott cselszövő, csupán az élet és a hely­zetek kényszerítik a rosszra. Hány filmben játszott eddig, pontosan százhúszban. Túlnyomóan jugoszláv pro­dukciókban, de szerepeltem egy amerikai akciófilmben, és - Smoki Samaras néven - jó néhányszor Olaszországban is. Olyan vi­lághírű partnerekkel, mint­­ Rosanna Schiaffino, Nino Manfredi és Erich-Maria Brandauer, és olyan rendezőkkel, mint Francesco Rosi, akinek Romlás című film­jében alakítottam az egyik főszerepet. Emellett öt hosszabb tévésorozatban is lát­hatott a közönség itthon és külföldön. Úgy tudom, hogy a Magyar Televízió bemutatta a Forró szél című sorozatot, amelyben Surdát, ezt a kissé ügyefogyott fiatalem­bert formáltam meg. Említhetném egy má­sik hasonló jellegű munkámat, ez volt a cí­me: Amerre a vaddisznók járnak. Ezek a filmek persze az utóbbi egy-két évtizedben készültek, mert 1945-től vagy tizenöt esz­tendőn keresztül le sem jött rólam a partizánegyenruha. Akkoriban ugyanis csak ilyesfajta filmeket lehetett-kellett for­gatni. Az­ életben is hasonlít valamelyest Sur­­dára, mármint hogy félénk, félszeg ember vagyok-e? Épp ellenkezőleg! Nagyon is tu­dom, hogy mikor mit kell tennem, illetve hogy mit nem szabad elkövetnem. ■B 40

Next