Képes 7, 1990. május-július (5. évfolyam, 18-30. szám)
1990-07-07 / 27. szám
Veszprémből Hol van Szinetár Miklós? - kérdezgették egymástól az idei , veszprémi tévétalálkozó tájékozzatlanabb vendégei az ünnepélyes megnyitóceremónián és az azt követő nagyszabású fogadáson. A jól értesültek természetesen pontosan tudták: Szinetár, a televízió volt elnökhelyettese és főrendezője, a veszprémi tévétalálkozók „szülőapja”, legfőbb életbentartója és örökös elnöke, aki az idei szakmai zsűri elnökjelöltje is volt, lemondott. Az ok: a televízió drámai főosztályának hangadói bejelentették: ha volt főnökük továbbra is fesztiválelnök marad, sőt, zsűrielnök lesz, abban az esetben nem vesznek részt filmjeikkel a seregszemlén. Szi- netár, aki kiváló diplomáciai érzékkel rendelkezik, nem akarta, ^•'’''T hogy éppen a jubileumi találkozó fulladjon botrányba, és elegánsan „bedobta a törülközőt”. * Főnökök nélkül? A korábbi veszprémi tévétalálkozókon hivatalból részt vett a televízió vezérkara is: az elnök, az alelnökök, a műsorigazgatók és a két tévécsatorna főnökei. Az idén egyik sem tisztelte meg jelenlétével a szemlét, mivel hogy nem is léteznek. Amire világviszonylatban is aligha akad példa: a Magyar Televíziónak hosszú hónapok óta nincs vezetősége, pontosabban a nézők kegyeiért vívott mindennapi harcot nem - ahogy mondani szokás - a „tábornokok”, csupán az „őrmesterek” irányítják. Meg is látszik a műsoron... * Amerikából jöttek. Rég nem látott ismerős vendég Veszprémben Bordán Irén, tucatnyi korábbi magyar film és tévéjáték főszereplője, aki évek óta New Yorkban él mint feleség és családanya. „A színészpályától nem mondtam véglegesen búcsút - hallottuk tőle. - Sőt! Beiratkoztam az egyik legkülönlegesebb, leghíresebb amerikai színésziskolába, amelyet Lee Strasberg korábbi tanítványa, a zseniális Sandra Seacat vezet. Azt hirdeti, tanítja, hogyan legyünk képesek vissszanyúlni ősi forrásunkhoz, a lelkünkhöz, miképpen fedezzük fel önmagunkat és hogyan szólaltassuk meg belső hangjainkat. Tanítványai között van Jessica Lange, Isabelle Rosselini, Mickey Rourke és több más híres filmsztár. Velem jött - életében először - Magyarországra, és ide, Veszprémbe a mellettem ülő Philip Harrer, aki ismert újságíró és lapkiadó volt New Yorkban 54 éves koráig. Akkor új életet kezdett: színészetet kezdett tanulni Sandra Seacatnál, és ma, 62 évesen máris befutott filmen és színpadon. Ebből is látszik, hogy a mi hivatásunkat nem lehet elég későn elkezdeni...” TELEVÍZIÓ Macska-egér hideg-meleg A kislányom Jerrynek drukkol. Az elfogult szolidaritásnak ezen a fokán már eltűnik minden objektivitás, de ha ezt szóvá teszem, némi gondolkodás után azzal vádol, hogy én meg Tómnak drukkolok. Ez természetesen egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Kettejük összecsapásainak tekintetében - divatos szóval - pártsemleges vagyok. Fogalmazhatnám így is: én a gyerekem pártján állok. Mindezt azonban nem tudom megmagyarázni neki, mint ahogy azt sem, mi bajom tulajdonképpen Tommal és Jerryvel. A kislányom ugyanis csak az idén töltötte be a kilencedik évét. Érveim menthetetlenül szubjektívek, látószögem a kívülálló felnőtté. Lehet-e így vitatkozni? Kérdés, hogy nála érettebb, apányianyányi korú felnőtteknek meg tudom-e indokolni fenntartásaimat. Annyit már mindenesetre megértettem: Jerry népszerűségének titka a kicsiségében rejlik. Aki kicsi - gyenge. Aki gyenge, azt védeni kell (vagy legalábbis illik). Van ebben logika? Nincs. Vizsgálni kellene azt is, hogyan viselkedik ez a kicsi (gyenge) figura, nem él-e vissza helyzetével, és ha igen, mennyire. Ami pedig Jerryt illeti, kevés olyan komisz, agresszív, kötözködő, cselvető, bajkeverő, másokat kellemetlen helyzetbe hozó, a legváltozatosabb gonoszkodásra mindig kész mesealakot ismerek, mint ő. Hozzá képest Puck, a Szentivánéji álom csintalan manója, de még a leghorrorisztikusabb Grimm-mesék boszorkányai is - ártatlan lányregények melegszívű hősnői. Igaz viszont, hogy Tom hajszálnyival sem marad el Jerry mögött. Kétségtelenül X Ljubisa Samardzic Mikor és hol született: 1936. november 19-én, Szerbiában, a Nis melletti Niskabana nevű népszerű jugoszláviai fürdőhelyen. Család: szüleim már régen elhunytak. Apám egész életében bányász volt, anyám meg háztartásbeli. Volt egy nővérem, sajnos már ő is itthagyott bennünket. Az öcsém is kulturális területen dolgozik, a belgrádi Jugokoncert igazgatója. Nős vagyok, feleségem, Mira, teljesen „civil”, de ragyogóan vezeti a háztartást. Két gyermekünk van: a 24 esztendős Drágán, aki sikeres vállalkozó Belgrádban és a 17 éves Jovanna, ő még iskolába jár. És van egy pudlink is, aki naponta alaposan megsétáltat... Miért választotta a színészi hivatást, teljesen véletlenül! Már egy évet lenyomtam a belgrádi jogi egyetemen, amikor legjobb barátom tréfából felvetette az ötletet: mivel szeretek tréfálkozni, adomázni, s kitűnően utánzok másokat, próbálkozzam meg a színészfelvételi vizsgával. Fogadtunk, hogy kirúgnak, de vesztemre felvettek, sőt négy évvel később én lettem az osztályelső! Már az első évben ösztöndíjat kaptam a belgrádi Drámai Színháztól, ahol ennek fejében statisztáltam, kisebb szerepeket alakítottam. Harmadéves koromban osztották rám az első filmszerepet, és ez eldöntötte a további sorsomat. Úgy éreztem, választanom kell a színpad és a filmstúdió között, mert szerintem a kettőt nem lehet egyszerre, egyformán igényesen művelni. Vettem magamnak a bátorságot, és a filmezést választottam. Ezzel egyidejűleg „szabadúszó” lettem, mert Jugoszláviában nincsenek „státuszos” filmszínészek, mint önöknél, Magyarországon. Igaz, csak kevesen vagyunk, akik meg tudunk élni - nem is rosszul - csupán a filmezésből. Legtöbb kollégánk emellett kénytelen minden munkát elvállalni, hogy megteremtse a mindennapira valót. Nekem, hála Istennek, nem kell megalkudnom és agyonhajtani magam. Igaz, nem volt mindig így! Kezdetben szükségem volt - rutinszerzés okából is - színpadi szerepek eljátszására, de ez a munka valahogy nem feküdt nekem. Talán egyetlenegy alakításomra emlékszem szívesen, sőt büszkén: az Othello Jágójára. Elsősorban azért, mert a hagyományoktól eltérően formáltam meg. Hogy úgy mondjam: charme-osan. Olyan férfiként, aki nem eleve gonosz, nem megátalkodott cselszövő, csupán az élet és a helyzetek kényszerítik a rosszra. Hány filmben játszott eddig, pontosan százhúszban. Túlnyomóan jugoszláv produkciókban, de szerepeltem egy amerikai akciófilmben, és - Smoki Samaras néven - jó néhányszor Olaszországban is. Olyan világhírű partnerekkel, mint Rosanna Schiaffino, Nino Manfredi és Erich-Maria Brandauer, és olyan rendezőkkel, mint Francesco Rosi, akinek Romlás című filmjében alakítottam az egyik főszerepet. Emellett öt hosszabb tévésorozatban is láthatott a közönség itthon és külföldön. Úgy tudom, hogy a Magyar Televízió bemutatta a Forró szél című sorozatot, amelyben Surdát, ezt a kissé ügyefogyott fiatalembert formáltam meg. Említhetném egy másik hasonló jellegű munkámat, ez volt a címe: Amerre a vaddisznók járnak. Ezek a filmek persze az utóbbi egy-két évtizedben készültek, mert 1945-től vagy tizenöt esztendőn keresztül le sem jött rólam a partizánegyenruha. Akkoriban ugyanis csak ilyesfajta filmeket lehetett-kellett forgatni. Az életben is hasonlít valamelyest Surdára, mármint hogy félénk, félszeg ember vagyok-e? Épp ellenkezőleg! Nagyon is tudom, hogy mikor mit kell tennem, illetve hogy mit nem szabad elkövetnem. ■B 40