Képes 7, 1990. május-július (5. évfolyam, 18-30. szám)

1990-05-26 / 21. szám

A HUNNIÁBAN MINDEN CSENDES... A Lumumba ut­cai filmgyár, (az egykori Hun­nia Filmstúdió) igazgatója, Kéz­di Kovács Zsolt - mint ismere­tes - lemondott. Megbízatása december 31-ig szól. Formáli­san. Valójában már nem jár be munkahelyére, alkotói szabad­ságon van, s a folyó ügyeket a korábbi produkciós igazgató, Vincze László intézi, ideiglenes jelleggel. Sok dolga nem akad, hiszen szemben a korábbi évek­kel, amikor a nyár eleji hóna­pokban tucatnyi játékfilmet for­gattak egyszerre, s a rendezők valósággal közelharcot vívtak a stúdiókért, a népszerű színé­szek pedig az egyik produkció­ból vándoroltak át a másikba, most, 1990 májusában mind­össze egyetlen mű van készülő­ben. Az is valójában vizsga­­film. Címe: Sellő félig a habok­ból, írója-rendezője: Paskovszki József végzős főiskolai hallgató. A napjainkban játszódó történet két főszereplője: Rudolf Teréz főiskolai hallgató és Szervét Ti­bor, aki korábban a Szegedi Nemzeti Színház társulatának tagja volt. A cselekmény kere­te: egy filmforgatás. * ÉLŐ TÖRTÉNELEM. Két újabb, érdekesnek ígérkező ha­zai dokumentumfilm felvételei folynak itthon és külföldön. Maár Gyula Hulló csillagok cí­mű alkotása azt kívánja bemu­tatni, hogy a politikai rendszer­változásoknak, átrendeződések­nek milyen külső jelei tapasztal­hatók a Szovjetunióban és a volt szocialista országokban, a társa­dalom és az egyén életében. Sá­ra Sándor folytatja a második világháború és az azt követő időszak tragikus - mindeddig jószerivel agyonhallgatott - ese­ményeinek feltárását, feldolgo­zását. Ezúttal Asszonyok a láge­rekben címmel azokat a nőket keresi fel és szólaltatja meg, akiket 1945-ben „malenkij ro­bot ”-ra, azaz több évig tartó kényszermunkára hurcoltak szovjetunióbeli táborokba. * JUBILEUM VESZPRÉM­­ BEN. Június 25-én kezdődik a jubileumi, huszadik veszprémi tévéfesztivál. Az egy hétig tartó vetítéssorozat nagyszabásúnak ígérkező gálaesttel zárul, amelyre az ünnepélyes díjkiosz­tást követően az újjáépített veszprémi Petőfi Színházban kerül sor. A műsorban - melyet Csenterics Ágnes rendez - nép­szerű hazai művészek mellett a tervek szerint külföldi sztárven­dég is a közönség elé lép. Hogy ki lesz az, jelenleg még titok... * CYRANO GYŐZÖTT. A mi­nap mutatták be egyszerre tu­catnyi párizsi filmszínházban Rostand Cyrano de Bergerac cí­mű színművének nagyszabású francia filmváltozatát, Gerard Depardieu-vel a címszerepben. A film - mint ismeretes - az el­múlt év nyarán Magyarországon készült, népszerű francia színé­szek mellett - a csatajelenetek­ben - a magyar honvédség több száz tagjának közreműködésé­vel. A Cyrano Franciaország­ban nemcsak kasszasiker, kato­nafiaink bemutatkozását a kriti­ka is egyhangú elismeréssel fo­gadta. A filmet - értesüléseink szerint - a nyáron a hazai mozik is műsorukra tűzik. BEZÁR AZ OPERAHÁZ? Könnyen megtörténhet! Ugyan­is, mint már hírül adtuk, dal­színházunk 106 magánénekese közül 84 máig sem írta alá a jö­vő évadra szóló szerződését. Az indok: az ország színházai kö­zül egyedül ők nem kaptak egy fillér béremelést se. A helyzetet bonyolítja, hogy jú­lius 31-ig - Petrovics Emil fő­igazgató lemondása miatt - vál­tozások lesznek az intézmény élén, és valószínűleg további személycserék is lesznek. Az igazgatóság emiatt július 31-ig meghoszszabbította az április­ban lejárt aláírási határidőt, hátha addig az együttes tagjait sikerül jobb belátásra bírni. Az új határidőig a két új illetékes miniszternek (pénzügy és mű­velődési) is el kell döntenie, hogy benyúl-e a pénztárcába. És ha senki sem enged? Komlós Juci Mikor és hol született: 1919. február 10-én, Szabadkán, ahol akkoriban szü­leim éltek. Család: többgenerációs színészdi­nasztia tagja vagyok. Anyai dédszüleim és nagyszüleim is színészek voltak - de volt a családunkban még püspök is! Apai ágról viszont mindenkinek tisztes polgári foglalkozása volt, kivéve nagy­apámat, aki beleszeretett színésznő nagyanyámba, és emiatt ő is átpártolt Tháliához. Kisebb szerepeket kapott, később ügyelő lett, majd súgó. Leá­nyuk - az én édesanyám - Pintér Irma néven naiva volt. Egy társulatban ját­szott édesapámmal, Komlós Vilmossal, aki népszerű táncoskomikusként jeles­kedett. Két próba között esküdtek meg, én pedig már a bölcsőben is a kulisszák illatát szívtam magamba... Hárman voltunk testvérek. Lacika, a bátyám ígérkezett közülünk a legtehetsége­sebbnek, de közbejött a háború, s el­tűnt valahol a fronton... Öcsém, a ná­­lamnál három évvel fiatalabb András a Vidám Színpad tagja. Jómagam sem akasztottam meg a dinasztiasort: férj­hez mentem Földessy Gézához, aki ugyancsak színész volt, sőt színigazga­tó is, itthon és egy időben Németor­szágban is. 1945 után ő lett a miskolci színház igazgatója, később a Fővárosi Operettszínház és rövid ideig a Madách Kamaraszínház direktora. 1949-ben, amikor a színházakat államosították, kivándorolt. Azóta is Münchenben él, és bár 85 éves, még mindig színházi vállalkozásokat hoz létre. Lányunk, Margitka is az én hivatásomat válasz­totta. Jelenleg a Szinkronfilmgyár tár­sulatának tagja, és van egy úgynevezett kreativitást fejlesztő gyermektanodája, Színjátékország címmel. Hat eszten­deje vezeti, az apróságok imádják. Annyi a jelentkező, hogy a felét sem tudja elvállalni. Elváltan él, együtt ne­veljük az unokámat, a 13 esztendős Márkot. A család tagjának számít Tikó is, kétesztendős kiskutyánk, Hacser Józsától kaptam ajándékba. Származá­sa felettébb bizonytalan, de imádni­­való. Iskolái: Amikor már hatéves voltam, szüleimmel Pestszentlőrincen laktunk. Ott jártam elemibe, a polgárit pedig Kispesten végeztem el. Színészdiplo­mám nincs, mindössze egy évig jártam Rózsahegyi Kálmán színitanodájába, de már 13 éves koromban megismerked­tem a reflektorfénnyel. Édesapám nyári turnéin én is felléptem, verseket mond­tam, dalocskákat énekeltem. Apu úgy mutatott be a közönségnek: „Most a saját szerzeményem fogja szórakoztatni Önöket!”. 15 esztendős lehettem, ami­kor egy vékony kislányt kerestek a Ki­rály Színház vezetői Ábrahám Pál: Viktória című operettjéhez. Rám esett a választás, és attól kezdve már nem volt megállás. Az első szerződés: Békeffi László hí­vott a legendás hírű Pódium Kabaréba, de az akkori műsornak - „Elő az ok­mányokkal!” volt a címe - akkora sike­re volt, hogy én hiába vártam feladatra, így hát felbontottam a szerződést, és elmentem naivának Szegedre, az 1936-37-es évadra. Onnan átkerültem Miskolcra, majd Nagyváradra és ismét Miskolcra. 1945 tavaszán Budapest kö­vetkezett, méghozzá a Magyar Szín­ház, ahol egy virágáruslányt alakítot­tam a Csodabár című revüműsorban olyan partnerekkel, mint Honthy Han­na, Fejes Teri, Jávor Pál. Palika csodá­latos ember volt! A premieren végig­járta az öltözőket, és aki nem kapott senkitől virágot, annak nyomban hoza­tott egy hatalmas kosarat, így nekem is. A Csodabár után jött a Koldusope­ra. A Városligetben játszottuk 45 nya­rán, s én voltam Polly. Röviddel később harmadszor is visszatértem Miskolcra, ahol rövid ideig még igazgatóként is működtem, nem éppen a legnagyobb örömömre. Az államosítások előtt a Várkonyi-féle Művész Színházban is felléptem, majd 1949-ben a Vidám Színház szerződtetett. Ezt követően a Magyar Néphadsereg Színháza, 1957-től 64-ig a József Attila Színház, 1978-ig pedig a Thália volt a második otthonom, innen mentem nyugdíjba is. Azóta már csak ritkán vállalok vendég­­szereplést. Legutoljára a Játékszínben, Szakonyi Károly Adáshiba című szín­művében léptem színpadra. Feledhetet­len barátom, Márkus Lacika volt a partnerem. Mostanában második „vi­rágkoromat” élem a Szomszédok című tévésorozatban, mint Zent­he Ferenc élete párja. Azóta amerre csak járok, utcán, piacon, autóbuszon, megszólíta­nak az emberek. Gratulálnak, tanácso­kat kérnek, sőt még tippeket is adnak, hogy erről vagy arról a témáról is be­széljek a sorozatban. Már előfordult, hogy fel is használtunk az így kapott ötletekből. Nem hiányzik a színpad, legyek őszinte? Nagyon! Esténként még min­dig eszembe jut, hogy tulajdonképpen az öltözőben lenne a helyem, várva az ügyelő hangját: „Komlós művésznőt kérjük a színpadra!’’. De sajnos már nem vagyok fizikailag alkalmas a rend­szeres színházi munkára. Persze, ha egy csábító szerepet kínálnának, lehet hogy meggondolnám magam. Hiszen akárcsak édesapám, én is alapvetően optimista természetű vagyok. Nem bánta-e meg, hogy színésznő lett, sohasem! Mindig is az akartam lenni! Pedig szüleim kezdetben ellenez­ték, féltettek attól az élettől, amitől ők sem kaptak mindig túl sok jót. Tanul­tam gép- és gyorsírást, ügyesen kézi­munkáztam is, de komolyan semmi más nem érdekelt, mint a színpad. Kedvenc szerepei, elsősorban azok, amelyekhez személyes élmények is fű­ződnek, így a Nyilas Misi, amelyet a miskolci társulattal én játszottam Óz­­don. Aznap vonultak be a németek Ma­gyarországra, így döbbenetesen aktuá­lissá vált Móricz Zsigmond minden mondata. Ezt megelőzően Miskolcon léptem fel a Hadik huszárok című ope­rettben. Akkor vonult be Hitler Auszt­riába, s emiatt egyetlen jegy sem talált gazdára. Mégis meg kellett tartani az előadást. Hárman ültek a nézőtéren: az ügyeletes rendőr, a detektív és a tűzol­tó... Szerencsére hasonlóan megrázó élmény nem fűz ahhoz a szerephez, amely igencsak a szívemhez nőtt. Ro­­xán a Cyranóban, Szabó Sándor olda­lán. De sorolhatnám tovább, hiszen több mint fél évszázadon át alig volt szabad estém. Talán csak egy szerepet nem játszottam el, örök álmomat, a Szent Johannát. Mivel tölti szabadidejét: olvasással, televíziózással és olykor-olykor ke­zembe veszem azokat a kis tárgyacská­­kat, amelyekhez valamilyen szép emlé­kem kötődik. Ars poeticája: szeretem az embere­ket, ezért határtalan örömöt okoz, ha velem sírnak, velem nevetnek a nézőté­ren vagy a képernyő előtt. GARAI TAMÁS 39

Next