Képes 7, 1990. május-július (5. évfolyam, 18-30. szám)
1990-07-14 / 28. szám
5 5 38 SZÖVEG MIÉRT MARADT EL A DUETT? A minapi veszprémi tévétalálkozó - mint ismeretes - nagyszabású gálaesttel ért véget. Valamennyi előre meghirdetett művész megjelent a gyönyörűen újjáépített Petőfi Színházban, hogy részt vegyen a próbákon és az előadáson, egy kivételével. A műsor egyik slágerének ígérkezett Udvaros Dorottya és Cserhalmi György énekes duettje. Jó időben el is készültek a zenei felvételek, felvették az énekszámokat is, hogy majd az est folyamán playbackről szólaljanak meg. A várt produkció azonban elmaradt. „Magánügyből” kifolyólag... Cserhalmi ugyanis valami miatt megorrolt partnernőjére, és az utolsó pillanatban lemondta a közös fellépést. Csenterics Ágnesnek, a gálaest rendezőjének szerencsére sikerült „kitöltenie” a váratlan űrt, Udvaros pedig egy remek magánszámmal feledtette a hűtlen kolléga távollétét. Az ügy nem marad következmények nélkül: Cserhalminak valószínűleg ki kell fizetnie a kárba veszett zenei felvételek költségét. * * * KÖNYVSIKERBŐL FILMSIKER? Szántó Erika, az ismert tévérendező újságolja: „Már majdnem teljesen biztos, hogy filmre vihetem Kardos G. György egyik legismertebb regényét, az Avraham Bogatir hét napját, ráadásul a magyar és az izraeli televízió, valamint egy tel-avivi filmcég közös produkciójában. Még a tavasszal megírtam és kiküldtem a forgatókönyvet, amely elnyerte az ottaniak tetszését. Rövidesen Izraelbe utazom a végleges szerződés megkötésére és a filmfelvételek előkészítésére. A belső jelenetek itt, Budapesten készülnek majd, a külsők pedig az eredeti izraeli helyszíneken. A tervek szerint tavasszal kezdődik a forgatás.” SZASZ-ÓLOMKRISTÁLYOK. A hazai képzőművészet egyik világszerte ismert „fenegyereke", Szász Endre megint valami újat talált ki a maga számára. Táblaképek, grafikák és csempefestmények, porcelán dísztárgyak készítése után most egy új nyersanyaggal, az ólomkristállyal ismerkedik az Ajkai Üveggyárban, amelynek új társtulajdonosa egy magyar származású, amerikai üzletember. Az ő felkérésére már készülnek is Ajkán azok az ólomkristály vázák és kávés-, teáskészletek, amelyeket a művész tervezett. Ha ezeket kedvezően fogadja a „piac” itthon, de főleg külföldön, a következő lépés: Szász Endre saját kezűleg gravírozza majd a mintákat - természetesen saját kreációit - az ólomkristály tárgyakba. Bízunk benne, hogy a kiváló művésznek ez a mostani kezdeményezése nem jut hasonlóan szomorú sorsra, mint a korábbi hollóházai vállalkozása. Azért persze az ecsetnek sem mondott búcsút: decemberben nyílik meg legújabb festményeinek tárlata a Váci utcai Csók Galériában. A4. KÖNYV Atombomba házilag Dohánydózasban elrejthető polóniumkorongból, alkalmas mennyiségű, részben gömb és részben henger formájú urániumból, erős acélból készített vastag falú csőből, elektromos időzítő szerkezetből és még néhány apróságból (a hozzávalók pontos listája a könyv 392. és 393. oldalán olvasható), némi igyekezettel akár kezdők is összeszerelhetik a maguk atombombáját. Az ötlet - bár morbid - nem új vagy legalábbis, nem egyedülálló: egy nemrég bemutatott tévéfim mintha éppen ilyesmiről és persze a bomba felmutatásával végbevihető politikai zsarolásról értekezett volna, enyhén bárgyú stílusban. Frederick Forsyth stílusa ellen kevesebb kifogás emelhető, és úgy-ahogy elmegy az ötlet is, lévén most valamivel fordulatosabb, bár eredetinek nem nevezhető történetbe ágyazva. Klasszikus kémregények klasszikus ellenfelei, „az angolok” és „az oroszok” törnek klasszikusan kérlelhetetlen indulatoktól vezérelve egymás politikai egzisztenciájára. A módszer (mint már életben és regényben annyiszor) a tömegek jól bevált megtévesztése. Az egyikük (juszt sem árulom el, hogy melyikük) által számos szállítási bonyodalom után a másik országában összeszerelt minibomba felrobbantása volna hivatva bizonyítani azt, hogy „amazok” (hiszen ilyesmit mindig csak „ők” csinálnak), lám, megsér- Raksányi Gellért Mikor és hol született: 1925. július 19-én, Szigetváron. Családapám tiszti főorvos volt Rimaszombaton, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, majd Szabadkán. Az első világháború után letelepedett Szigetváron - az ottani kórházat még az édesapja alapította. Rákkutatással is foglalkozott. Édesanyám tehetséges „háztartásbeliként” szerzett hírnevet magának már tizenhat éves korában, amikor százhúsz vendégre főzött-sütött vadászvacsorát. Bátyám 1945 előtt a parlament titkára volt, majd a hadifogolytáborban szerzett betegségében fiatalon elhunyt. Elvált vagyok, és az is maradok, mert elvem, az nősüljön újra, akinek rossz a memóriája... Gyerekem nincs. Iskolái: Pécsett, a jezsuitáknál kezdtem a gimnáziumot. Nagyon kemény, de jó intézmény volt. A két párhuzamos osztályból mindössze ketten nem voltunk mágnások. Később elkerültem Sepsiszentgyörgyre, majd Szabadkára, ahol végül is érettségiztem, így három helyről is kapok évről évre meghívót középiskolai osztálytalálkozókra. És az érettségi után, minthogy nem voltam éppenséggel kitűnő tanuló, apám azt javasolta, hogy válasszak szabad pályát, így lettem hordómosó Szabadkán, az ottani Vas-féle szeszgyárban. Röviddel később előléptettek állítómesternek, majd ellenőrnek, vigyáznom kellett arra, hogy a munkások ne igyanak. Jól őrködtem, csak úgy tíz óra felé lett mindenki részeg... Közben felvételire jelentkeztem a színiakadémiára. Bátyám, aki nem helyeselte színészi terveimet, közbenjárt Lehotay Árpádnál, a vizsgabizottság elnökénél, hogy ha lehet, ne forszírozza a dolgot. Hiába. Mint utóbb Makai Margittól megtudtam, éppen az ő szavazata alapján vettek fel. 1944 novemberéig folyt a tanítás az akadémián, utána nyomban behívtak katonának. Szó, ami szó, olyan alkohol mámorosán vonultam be, hogy elaludtam a táskámon, nem tudtak felébreszteni, így nélkülem ment el a vonat. Katonaszökevény lettem, és megbújtam a bátyámnál, aki akkoriban bent lakott a Parlamentben. Január másodikán a Batthyány tér környékén felrobbant egy lőszerraktár, megsebesültem, azóta „sántikálok”. 1945. január 14-én hadifogoly lettem, de három nap múlva megszöktem, és amilyen hamar csak lehetett, visszamentem tanulni az akadémiára. 1947-ben szereztem meg a diplomát, és azóta megszakítás nélkül a Nemzeti Színház tagja vagyok. Ilyen hosszú „szolgálati idővel” rajtam kívül csak Horkay János kollégám dicsekedhet. Miért lett hordómosóból színész: már gyermekkoromtól kezdve vonzott ez a pálya. Emlékszem: Tihanyban - ahol apám akkoriban a biológiai kutató intézetben dolgozott - a Kopaszhegy alatt, vízmostó kövekből színpadot építettünk és előadásokat is tartottunk. Játszottam és rendeztem is. Egy pillanatra sem bántam meg, hogy erre a hivatásra adtam a fejem. Annak ellenére, hogy a mi pályánkon egyre több a „becsúszó szerelés”, s azt tapasztalom, hogy a kapcsolatok fontosabbak, hasznosabbak, mint a tettek. Nemrég összeírtam eddigi szerepeimet. Feketén-fehéren kiderült belőle, amikor jó kapcsolataim voltak, jobbnál jobb feladatokat kaptam, amikor meg „kiestem a pikszisből”, egyik napról a másikra elfelejtett a direkció. Egyébként is pályám során jóval több beugrásom volt - amelyekkel megmentettem az előadásokat mint eredetileg is rám osztott szerep. Pedig ezek a betig-