Képes Európa, 1995. július-szeptember (4. évfolyam, 27-36. szám)
1995-07-12 / 28. szám
SPORT4--------------------------4 A SZTÁRFOTÓS MAJDNEM AZ ÉLETÉVEL FIZETETT A maják Krisztus előtt ezerötszáz évvel már öröknaptárt használtak és kiszámították a Mars holdjainak a pályáját anélkül, hogy fogalmuk lett volna arról, hogy mi a látcső. Ehhez képest a skót Ian Chapman, a Camel Trophy leleményes főszervezője Krisztus után majd kétezer évvel, az idén képtelen volt eltalálni, hogy a maják földjén mikor érkezik meg az esős évszak. Ami önmagában még nem volna baj, hiszen legalább nem kellett elővennie az esernyőjét, de ha hozzávesszük, hogy az egész idei Trophyt, a Mundo Maját, erre a bizonyos esős évszakra tervezte, akkor már egészen más megvilágításba kerül a dolog. Bár összehasonlítás hiányában igen nehéz lenne megmondani, hogy mi lett volna jobb a fiúknak, az, ha tényleg leszakad az ég és sárban másznak előre méterenként, vagy mégis így volt jó, hogy az eső elmaradt és a gutaütés kerülgette őket három héten át. Merthogy sütött a nap. Az indulás körül úgy ötven fok volt árnyékban, persze Celsiusra átszámítva, mert az arrafelé divatos Fahrenheitben messze száz fok fölött járt a mutató. No már most, ezt az ötven fokot elmesélni kissé nehézkes. Mert nincs mit mondani róla. Az embernek egyszerűen fölforr az agya és kész. Álldogál és fürdik a saját levében. Ha hagyják. A fiúkat persze nem hagyták. A már említett skót férfiú ugyanis, ha már az esős évszak kezdetét nem találta el, hát legalább ragaszkodott egyéb elképzeléseihez, és ebben a rohadt melegben végigcsináltatta mindazt a fiúkkal (meg lányokkal, mivelhogy az idén már szép számmal voltak hölgyek is a Trophy csapataiban), amit a pocsolyákra tervezett. Hogy kicsit melegebbre sikerült a dolog, az őt nemigen zavarta. Az indulás legnagyobb lelki megrázkódtatását mégsem a döglesztő meleg (képzeljék azért el, az ötven fokot a sátorban kuporogva, fölhúzott cipzárak mellett a moszkitók miatt), hanem a bőgőmajmok okozták, leginkább azért, mert amikor istentelen hangjukon megszólaltak, senki nem tudta még, hogy bőgőmajmokról van szó. Vélték ezért támadó leopárdnak, pumának, sőt akár ororszlánnak is (ne mondják, hogy Belize-ben nincsenek oroszlánok!), de ártatlan majomnak semmiképpen. De visszatérve az oroszlánokra: a trophy egyik előőrse talált is kettőt a dzsungelben, Belize határán, csak az volt a furcsa, hogy a jeles vadak ketrecben voltak és igen-igen leromlott egészségi állapotban. Egy cirkusz hagyta el őket, mivel nem voltak rendben a papírjaik, és nem tudták magukkal vinni őket vándorútjukon. A fiúk persze azonnal tudták, mit kell tenni. Vettek egy ökröt, levágatták és megetették a szerencsétlen állatokat, majd felhívták rájuk az állatvédők figyelmét. (Az ökör véleményét senki sem kérdezte a nemes cselekedetről.) Érdekes módon a maják sok mindent tudtak, viszont nem építettek utakat. Utakat a spanyol hódítók, Cortez emberei építettek errefelé, csakhogy ennek már vagy hatszáz éve és azóta kissé benőtte őket a gyom. Talán ez adta a már említett skót férfiúnak azt az ötletet, hogy ezekkel a kalandvágyó fiúkkal egy ilyen elfeledett utat tetessen rendbe. Tíz kilométer körül volt a táv, s a legegyszerűbb munka az volt, hogy mivel egy kidőlt, méteres vastagságú fa eltávolítására nem kínálkozott lehetőség, hát inkább alatta vájták ki annyira az utat, a medret, hogy átférjenek az autók. És mindehhez a fotósok Roverje volt a mérvadó, mert az volt a legmagasabb. És ez lett a veszte. No, nem a konkvisztádorok útjain, hanem az utolsó menetben töltött nap utolsó kilométerein, akkor, amikor már tulajdonképpen csak a szép találkozás, a hepiend kedvéért ment még a karaván vagy tíz kilométert, hogy a Mopan folyó vizében állva vehessék át a versenyzők a részvételi plakettet a „You made it”, a „Megcsináltad” felirat alatt. Szinte szó szerint az utolsó nagy emelkedőn felfelé kaptatva esett hanyatt és fordult a szakadékba a svájci sztárfotós Land Roverje, éppen a túlterhelés, a magasra pakolt málha miatt. A rokonszenves művészfotós, aki már nem először hagyta ott a műtermét és világszép manökenjeit, s fotózta végig a Trophyt (egymillió dollárért), most kis híján életével fizetett kalandvágyáért. Kómában volt, amikor Miamiba szállították, de a sors kegyes volt hozzá. És hozzánk is. Mert nem kellett aggódó, nehéz szívvel búcsúznunk a Trophytól, hanem jót nevethettünk, amikor a díjkiosztóra érkezve megbotlott és hason csúszva érkezett a színpadra. Mert ilyen az élet. Xmantunich, a Kőasszony is mosolygott talán valahol legbelül. Régen láthatott vendégül egy ilyen kemény, de vidám és bohókás társaságot, mint a miénk. A miénk, mondom, pedig inkább csak a fiúkról beszélhetek, hiszen értük szól a harang, a versenyzőkért. Akik idegenlégiós kiképzést megszégyenítő keménységű megpróbáltatásokon estek át, zokszó nélkül. És ez a Trophy legnagyobb csodája. Nincs parancs, nincs üvöltés és nincsen kényszer. Csak önként vállalt munka, teljesítmény van. Az idei verseny kissé kegyetlenebbre sikerült, mint az eddigiek voltak, ezt érezte mindenki. A Nagy Kaland vége felé egyre több volt a sérült, egyre több az olyan résztvevő, aki már-már teljesen elkészült az erejével. De olyan, aki feladta volna - most sem akadt. Nekem, míg élek megmarad a mi kétméteres „Toldink”, Nagy B. Jóskánk képe az utolsó harminc órás különleges hajtás után, amikor már enni és inni sem tudott, mert a szervezete már alig működött, de szerencsére futni azért még bírt, s futott, futott... Aztán beesett szemekkel, csontsovány, aszott arccal egy mosolyt kényszerített vonásaira: - Holnap még nem..., de holnapután biztosan újrakezdeném. Ám a Camel Trophyban ez az egyetlen, amit nem lehet. Kétszer végigcsinálni. D. S.