Képes Európa, 1995. július-szeptember (4. évfolyam, 27-36. szám)
1995-07-12 / 28. szám
LÁTTUK, AJÁNLJUK ... LÁTTUK, AJÁNLJUK ... LÁTTUK, AJÁNLJUK ... Hová FILM Fergeteges paródia zenével, animációval, egy mindenre képes punk amazon csavaros történeteivel a jövő században játszódó Tank Girl. Nemcsak jól szórakozunk a meghökkentő kalandokon, vaskos beszólásokon, de elmorfondírozhatunk közben azon is, mi van akkor, ha nincs víz? Grandiózus mozifilmet kreáltak a kissé unalmasra nyúlt Enterprise űrhajó történéseiből. Akció akció hátán, a jól ismert kapitányok és legénységük kitesznek magukért, s a gonosz méltón bűnhődik. Sci-fi a javából, a Star Trek: Nemzedékek. SZÍNHÁZ Margitszigeti Szabadtéri Színpad Víg özvegy (VII. 14., 15.) Lehár Ferenc örökzöld operettjét Szinetár Miklós tette színpadra. Kalocsai Zsuzsa, Zsadon Andrea, Antal Imre, Oszvald Marika és sokan mások játszanak benne. Budai Parkszínpad Kovács Kati koncertje (VII. 14.) Városmajori Szabadtéri Színpad A hölgy vetkőzik (VII. 14., 15.) Hilton udvar A Budapesti Tomkins Énekegyüttes műsorán Schubert-, Rossini-, Strauss-művek, néger spirituálék és örökzöld dalok (VII. 14.) Népszerű kórusmuzsika a Choir off the Sound előadásában (VII. 15.) A Muzsikás együttes és Sebestyén Márta koncertje (VII. 17.) Benkő László szintetizátorozik (VII. 19.) Gyulai Várszínház Hubay Miklós: A cethal hátán (VII. 13-án bemutató, előadások: 14., 15., 16., 18., 19.) A neves drámaíró legújabb színpadi művét Iglódi István rendezte, Gáspár Sándor, Avar István, Ráczkevei Anna alakítják a főbb szerepeket. A történelmi dráma a XVI. században, a Balassiak, Thurzó Anna, Bornemissza Péter világában játszódik. Vallási ellentétek, szerelmi és politikai konfliktusoktól, indulatoktól és véres összecsapásoktól sem mentes, forgatagos cselekmény részese a néző. Egy amerikai nagyváros slumos peremvidékén tinibandák állnak egymásal szemben, késsel, lánccal, doronggal, puszta ököllel csépelik véresre egymást. A bunyó szent, a bunyó kötelező, a bunyó ideológia, a bunyó minden. Aki nem bunyózik, az senki a főverő pedig a minden, így születnek a külvárosi mítoszok, így lesznek a nagy balhésokból héroszok. Voltaképp a Rablóhal erről szól, s szövedékében felsejlik két fiútestvér menősen belőtt, voltaképp egy sima bekattanásról szóló konfliktusa. Francis Ford Coppola reménytelenül vonzódik a homályhoz. Kivétel talán az Oscar-özönös Keresztapa 1. és 2., de már a Magánbeszélgetésben és az Apokalipszis mostban nagyvonalúan elreppen a misztika felé. Naná, a Rablóhalban is. S.E. Hinton szociografikus töltésű ifjúsági regénye meglehetősen sovány cselekményével keveset kínál, s ez méginkább fokozza Coppola elszállási vágyát. Csapong és a zűrös egyvelegből kiszösszen egyfajta politikai közhely a társadalom szélére sodródott fiatal generáció kilátástalan jövőjéről, valamint átalmosodik sajátos költőiséggel, jelesül a kiutat kereső és végül találó öcs, Rusty James (Matt Dillon) és a csak motorbiciklisnek nevezett báty (Mickey Rourke) kapcsolatának olykor kétségkívül szép jeleneteiben. A motorbiciklis, a volt külvárosi félisten, egyszerűen kívül kerül a reális világból, bedilizik, nincs köze semmihez és senkihez, színvak és időnként süket. Ebből a helyzetből csak a halál a kiút. A Rablóhalban nem a történet a fontos, hanem ahogyan a buggyant fiú játszik a halakkal, és ahogyan úsznak a felhők... Az operatőri munka mellett a film erőssége a zene. Steward Copeland, a Police dobosa szirénavijjogást, motordübörgést, utcai zajokat komponált össze. Nem lehet kihagyni a felsorolásból Dennis Hoppert, a Szelíd motorosok jeles figuráját, aki itt mint alkoholista apa, nagyon alkoholista és nagyon apa. A film fekete-fehér, csupán az egymást felzabáló rablóhalak kékek és vörösek. Na, tessék, ez megint egy fimnyákos metafora akar lenni - amúgy Coppola módra. Képzeljünk el rengeteg erdőt, mesékben lévőt, aztán képzeljük el, amint a kósza nap fényeit meg átjárja a sűrű sötétet és csinál belőle eltévedésre való csodát. Ez még semmi, meg kell erőltetnünk képzeletünket, meg kell még fejelnünk a belső látványt vízzel, ezüstösen vibráló patakokkal, csintalan csobolyokkal, sebtiben előtörő vízerekkel, szertelen csermelyekkel, aztán meg elegánsan hömpölygő golyókkal, és még egy hatalmas eséssel, ahol is a csillámló víz nekiindul, és lezúdul. És persze megint fény és árnyék, a rejtőzködő napsugár beleóvakodik a víznek játszásába. Ha mindez előttünk van, akkor elfog minket valami örökérvényű béke, valami nagyszerű megtérés-érzés: na, tessék, ettől indultunk, ettől tértünk el és ehhez kell visszanyugodnunk. Gráf Ildikó fotóművész mindezt nem elképzelte, hanem fogta magát, és lefényképezte Ausztráliában jártában. Ott még a természet, a maga érintetlenségében leledzik, ott még van valami jövőre utaló, ott még eljátszhat a fényképezőgép objektívje a szubjektív lelkiséggel. Mint tenyerek az éltető közeg felé, úgy nyúlnak, terpeszkednek levélujjak, páfrányok karmai, fauna-ízületek és végtagjaik. És amikor ezt teszik, épp csak egy pillanatra, megvillan a víznek egy cseppje, a legmívesebben csiszolt gyémánt. Bizony akkor csillagok gyúlnak, rengeteg sziporka születik, és már sutty, vége is: a pillanat játéka megmaradt. Lenyúlnak, bensőséges, mondhatni erotikus kapcsolatba kerülnek a gyökerüket éltető televénnyel a hatalmasra nőtt ágak, megfogják, belekarmolnak a vágyott bőr nedves bársonyába, s eközben ring a fa, a fény és a víz találkozásában egy ottfelejtett, árva csónak. A kiállított tizennégy fekete-fehér fotóetüdből közvetetten talán egyedül ez a kép jelzi az ember jelenlétét. Ez a fotósorozat nemcsak attól fontos, hogy Gráf Ildikó odament, meglátta és elkapta a pillanatot, hanem azért is, mert hétköznapjainktól pont ez került iszonyatos messzeségbe. A mi eszement világunkban nem akar elférni a természet eme lágy gesztusa, a találkozás hitele. Ezeket a kártékonyan elfeledett pillanatokat idézik a fotók, s ehhez a nagyszerű békéhez vezetnek el. Gráf Ildikó kiállítása a Fiatal Művészek Klubjában látható V. A. (Az ifjú fotóművész képeiből állítottuk össze a 28-29. oldalon bédekkerünket.) V. A. Homály és poétika Víz, fák, fény