Képes Európa, 1996. január-március (5. évfolyam, 1-13. szám)
1996-01-10 / 2. szám
Ami egykoron a leghagyományosabb módon, mindenekelőtt idegennyelv-tanulás és -gyakorlás céljából folytatott diáklevelezés volt, az él tovább mostanában a legkorszerűbb, elektronikus úton-módon - országhatárokat, távolságokat és életkort nem ismerve. Itt vannak a gomba módjára szaporodó telefaxklubok, önkéntes szerveződések - mindenekelőtt persze a nálunk tehetősebb országok polgárai számára. Mondják, nem puszta unaloműzésből köttetnek az efféle kapcsolatok. Az ember természetes igénye: a valahová, valakihez való tartozás sarkallja létrejöttüket — írja az egyik németországi faxklubtag, Rainer Reyscher Münsterből. - A miénk is spontán szerveződött: egyikünk találomra fölhívott egy faxszámot, teljesen ismeretlenül fölajánlván a barátságát. És mit tesz a sors? Fogadták, elfogadták a barátkozási szándékát. Ma, hónapok múltán Németország minden részéből hatvanhat tagja van ennek a laza szerveződésű, ám az együvé tartozás, a másik megismerésének, szükség esetén segítésének szándékától vezetett társaságnak. Ideális létszámú közösség. A legfiatalabb, Holger, mindössze tizenkét éves, a számítógép és a tenisz érdekli. A legidősebb az ötvenhárom esztendős Herbert, aki nem restelli bevallani: ő bizony elsősorban a lányokért, asszonyokért, a szexért rajong. - Tagjaink érdeklődési köre szerfölött szerteágazó - írja Joachim Zarr Wolfsburgból -, s ez a jó, mert így mindig van EGHÖKKENTŐ ESEK E heti meghökkentő történeteink arról szólnak, hogy a modern technika milyen észrevétlenül lopózik be életünk legintimebb területeire is. Műholdak segítségével létrehozott elektronikus hálózatok fonják körül a Földet, lehetőséget biztosítva távházasságok, faxbarátságok kötésére, a felszín alatt pedig szuperbiztos bunkerek kínálnak a Kámaszutráénál is izgatóbb élményeket. A gépek már beleszólnak a családalapításba is. Mit tehet ilyenkor egy romantikus lelkületű ember? Aggódva megkérdezheti: „Mi lesz így az érzelmeinkkel tíz-húsz év múlva, hisz már ma is olykor gépiesen szeretünk?..." mivel megtöltenünk rendszeresen megjelenő klubújságunk hasábjait. A legfrissebb kiadásban például a focirajongó , Detlef Juette írta le: kisgyerekkorától kezdve mozdonyvezető szeretett volna lenni, és most, amikor már vagy másfél évtizede robog személy- és tehervonatokkal a háta mögött, őszintén bevallja: borgyasztó nehéz pályát választott. A szép és izgalmas hivatás gyakorlásának vannak a félelmetes és megrázó mozzanatai, amikor életét megunt ember áll a sínek köözött. Petra Hartmann, akit magánember-ként az állatok, a növények, a számítógép érdekelnek leginkább, az amalgámos fogtömés újonnan fölismert veszélyeire hívja föl faxbarátai figyelmét. Nem véletlenül: tizenkilenc év óta fogászati asszisztens. A Foxclub 1995, melynek egyik önkéntes szervezője a harmincegy éves Joachim (foglalkozását tekintve: óvóbácsi), most azon fáradozik, hogy mindenkit mozgósítson Claudia és Willi kandalló melletti partijára. Ha már a gyerekek ágyban vannak, nyugodtan dumcsizhatunk egymással - invitálja ismeretlen ismerőseit, faxon szerzett barátait a házaspár. Németországban egyébként máris legalább ötszáz telefaxklub működik. (GY. K. L.) ■f Díj JUIT EMArSiäS KOMPUTER Scott Grusky és Sandra Wade a közelmúltban nem mindennapi körülmények között esküdtek egymásnak örök hűséget. Különös kapcsolatuk úgy kezdődött, hogy Grusky, aki egy Las Vegas-i könyvkiadó tulajdonosa, egy este lakásának íróasztalánál ülve rádöbbent: elfelejtkezett aznapra betervezett könyvtárlátogatási programjáról. A kellemetlen az volt a dologban, hogy az információk, amelyeket csak a bibliotékában tudott volna beszerezni, másnapra kellettek az egyik sürgősen kiadásra váró könyvhöz. De mert történetesen az Egyesült Államokról volt szó, Scott egy pillanatig sem esett kétségbe, bekapcsolta számítógépét és máris „tárcsázta” egy kaliforniai adatbank, a Palo Alto számát, hogy néhány másodperc múlva már a birtokában lehessen a kért adatoknak. Igen ám, de a fiatalember otthonától körülbelül négyezer kilométerre, Virginia államban Sandra Wade, a Richmondi Egyetem kutatója is éppen ugyanennek a napnak ugyanebben az órájában, sőt percében, de még másodpercében is, ugyanazon témában, ugyanahhoz az adatbankhoz fordult segítségért. A két fiatal árgus szemekkel figyelte a monitort, vajon milyen „infókat” közöl a számítógép a dinoszauruszok tojásaival kapcsolatban, merthogy mindketten e rendkívül érdekfeszítő archeológiai témakörbe ásták bele magukat éppen. A komputer néhány másodperc gondolkodási idő után „kijelentette”, hogy sajnálatos módon egyszerre csak egy érdeklődőnek tud kielégítő választ adni, így kettejük közül valaki szíveskedjék kilépni a hálózatból. Scott volt a gyakorlatiasabb és főleg a kíváncsibb. Mielőtt udvariasan átadta volna a „terepet” a másiknak, leírta annak kódszámát. Még aznap este felhívta Sandrát a számítógépen: „Szia, Scott vagyok, harmincegy éves, miért érdekelnek téged a dinoszauruszok tojásai?” A válasz nem váratott sokáig magára: „Szia, én Sandra vagyok, huszonnyolc éves. Kíváncsi vagyok, miért érdekelnek téged is a dinoszauruszok?” Miután alaposan megtárgyalták az őslények szaporodásának tudományos kérdéseit, a közös érdeklődési kör felfedezésének élményétől felkavarva tértek nyugovóra. Egy héttel később az igazgató úr már rátért a lényegre: „Tudod, azért a dinóknál sokkal jobban érdekelnek engem a szép, szőke és kedves lányok. Te ebbe a kategóriába tartozol?” Ekkora mázlit! Tévedés kizárva, Sandra valóban szép, szőke és mint utóbb kiderült, kedves is... Scott érdeklődését csak fokozta, amikor egy nap a postás a lány fényképeivel állított be. Sandra a fiú heves komputerudvarlását egyáltalán nem találta tolakodónak hiszen egyik szerelmes üzenetére, miszerint: „Aludj jól és ha lehet, gondolj rám”, ezt válaszolta: „Sokat gondolok rád, de nagyon szeretnélek végre személyesen is megismerni...” EURÓPA