Képes Európa, 1996. január-március (5. évfolyam, 1-13. szám)

1996-01-10 / 2. szám

Ami egykoron a leghagyományosabb módon, mindenekelőtt idegennyelv-tanu­­lás és -gyakorlás céljából folytatott diák­levelezés volt, az él tovább mostanában a legkorszerűbb, elektronikus úton-módon - országhatárokat, távolságokat és élet­kort nem ismerve. Itt vannak a gomba módjára szaporodó telefaxklubok, önkén­tes szerveződések - mindenekelőtt persze a nálunk tehetősebb országok polgárai számára. Mondják, nem puszta unaloműzésből köttetnek az efféle kapcsolatok.­­ Az ember természetes igénye: a vala­hová, valakihez való tartozás sarkallja létrejöttüket — írja az egyik németországi faxklubtag, Rainer Reyscher Münsterből. - A miénk is spontán szerveződött: egyi­künk találomra fölhívott egy faxszámot, teljesen ismeretlenül fölajánlván a barát­ságát. És mit tesz a sors? Fogadták, elfo­gadták a barátkozási szándékát. Ma, hónapok múltán Németország minden részéből hatvanhat tagja van en­nek a laza szerveződésű, ám az együvé tartozás, a másik megismerésének, szük­ség esetén segítésének szándékától veze­tett társaságnak. Ideális létszámú közös­ség. A legfiatalabb, Holger, mindössze ti­zenkét éves, a számítógép és a tenisz ér­dekli. A legidősebb az ötvenhárom esz­tendős Herbert, aki nem restelli bevalla­ni: ő bizony elsősorban a lányokért, asszonyokért, a szexért rajong. - Tagjaink érdeklődési köre szerfölött szerteágazó - írja Joachim Zarr Wolfs­­burgból -, s ez a jó, mert így mindig van EGHÖKKENTŐ ESEK E heti meghökkentő történeteink arról szólnak, hogy a modern technika milyen észrevétlenül lopózik be életünk legintimebb területeire is. Műholdak segítségével létrehozott elektronikus hálózatok fonják körül a Földet, lehetőséget biztosítva távházasságok, faxbarátságok kötésére, a felszín alatt pedig szuperbiztos bunkerek kínálnak a Kámaszutráénál is izgatóbb élményeket. A gépek már beleszólnak a családalapításba is. Mit tehet ilyenkor egy romantikus lelkületű ember? Aggódva megkérdezheti: „Mi lesz így az érzelmeinkkel tíz-húsz év múlva, hisz már ma is olykor gépiesen szeretünk?..." mivel megtöltenünk rendszeresen megje­lenő klubújságunk hasábjait. A legfris­sebb kiadásban például a focirajongó , Detlef Juette írta le: kisgyerekkorától­­ kezdve mozdonyvezető szeretett volna­­ lenni, és most, amikor már vagy másfél­­ évtizede robog személy- és tehervonatok­­­­kal a háta mögött, őszintén bevallja: bor­­g­yasztó nehéz pályát választott. A szép és­­ izgalmas hivatás gyakorlásának vannak a félelmetes és megrázó mozzanatai, ami­­­­kor életét megunt ember áll a sínek kö­­ö­zött. Petra Hartmann, akit magánember-­­­ként az állatok, a növények, a számítógép érdekelnek leginkább, az amalgámos fog­tömés újonnan fölismert veszélyeire hív­ja föl faxbarátai figyelmét. Nem véletle­nül: tizenkilenc év óta fogászati asszisz­tens. A Foxclub 1995, melynek egyik ön­kéntes szervezője a harmincegy éves Joachim (foglalkozását tekintve: óvóbá­csi), most azon fáradozik, hogy minden­kit mozgósítson Claudia és Willi kan­dalló melletti partijára. Ha már a gyere­kek ágyban vannak, nyugodtan dum­­csizhatunk egymással - invitálja isme­retlen ismerőseit, faxon szerzett barátait a házaspár. Németországban egyébként máris legalább ötszáz telefaxklub mű­ködik. (GY. K. L.) ■f Díj JUIT EMArSiäS KOMPUTER Scott Grusky és Sandra Wade a közelmúltban nem mindennapi körülmények között esküdtek egymásnak örök hűséget. Különös kapcsolatuk úgy kezdődött, hogy Grusky, aki egy Las Vegas-i könyvkiadó tulaj­donosa, egy este lakásának íróasztalánál ülve rádöbbent: elfelejtkezett aznapra betervezett könyvtárlátogatási programjáról. A kellemet­len az volt a dologban, hogy az információk, amelyeket csak a bibliotékában tudott volna beszerezni, másnapra kellettek az egyik sürgő­sen kiadásra váró könyvhöz. De mert története­sen az Egyesült Államokról volt szó, Scott egy pillanatig sem esett kétségbe, bekapcsolta szá­mítógépét és máris „tárcsázta” egy kaliforniai adatbank, a Palo Alto számát, hogy néhány má­sodperc múlva már a birtokában lehessen a kért adatoknak. Igen ám, de a fiatalember otthonától körül­belül négyezer kilométerre, Virginia államban Sandra Wade, a Richmondi Egyetem kutatója is éppen ugyanennek a napnak ugyanebben az órájában, sőt percében, de még másodpercében is, ugyanazon témában, ugyanahhoz az adat­bankhoz fordult segítségért. A két fiatal árgus szemekkel figyelte a moni­tort, vajon milyen „infókat” közöl a számító­gép a dinoszauruszok tojásaival kapcsolatban, merthogy mindketten e rendkívül érdekfeszítő archeológiai témakörbe ásták bele magukat ép­pen. A komputer néhány másodperc gondolko­dási idő után „kijelentette”, hogy sajnálatos módon egyszerre csak egy érdeklődőnek tud kielégítő választ adni, így kettejük közül valaki szíveskedjék kilépni a hálózatból. Scott volt a gyakorlatiasabb és főleg a kíváncsibb. Mielőtt udvariasan átadta volna a „terepet” a másiknak, leírta annak kódszámát. Még aznap este felhív­ta Sandrát a számítógépen: „Szia, Scott va­gyok, harmincegy éves, miért érdekelnek téged a dinoszauruszok tojásai?” A válasz nem vára­tott sokáig magára: „Szia, én Sandra vagyok, huszonnyolc éves. Kíváncsi vagyok, miért ér­dekelnek téged is a dinoszauruszok?” Miután alaposan megtárgyalták az őslények szaporo­dásának tudományos kérdéseit, a közös érdek­lődési kör felfedezésének élményétől felkavar­va tértek nyugovóra. Egy héttel később az igazgató úr már rátért a lényegre: „Tudod, azért a dinóknál sokkal job­ban érdekelnek engem a szép, szőke és kedves lányok. Te ebbe a kategóriába tartozol?” Ekkora mázlit! Tévedés kizárva, Sandra va­lóban szép, szőke és mint utóbb kiderült, ked­ves is... Scott érdeklődését csak fokozta, ami­kor egy nap a postás a lány fényképeivel állított be. Sandra a fiú heves komputerudvarlását egyáltalán nem találta tolakodónak hiszen egyik szerelmes üzenetére, miszerint: „Aludj jól és ha lehet, gondolj rám”, ezt válaszolta: „Sokat gondolok rád, de nagyon szeretnélek végre személyesen is megismerni...” EURÓPA

Next