Képes Európa, 1996. április-június (5. évfolyam, 14-26. szám)
1996-06-05 / 23. szám
VÁCZY ANDRÁS :'ttte't Mi most itt honfoglalást ünneplünk, meg is számoljuk: 1100, holott amióta idejöttünk, azóta megyünk is el innen. Amíg a folyamatos emigráció kezdeti nagy hullámait köd takarja, addig az újkoriakat megszámozhatjuk: 20-as, 30-as, 40-es, 50-es évek, és a többi szordínóban. Aki itt van, millecentenáriumot ül, aki kint van - az egyszerűen: ott él. Pali bácsi 1956 egyik őszi délutánján - éppen pont a forradalom időszakára esőn - azon vacillált, hogy kimenjen vagy maradjon. Itt maradt. Ezt a döntését később többször is felülbírálta, de akkor már, a szituációt tekintve, ez tökéletesen elméleti síkon játszódott. Mikor azonban a hatvanas években, a vasfüggönyön kis számban megnyíló apró vascsipkék lehetővé tették, Pali bácsi hivatalosan Bécsbe utazott. És nem hivatalosan a császárvárosban maradt. Tengett-lengett a Graben és a Grinzing között, nem lelte helyét, azon morfondírozott, hogy ha már eddig kijutott, miért ne menne tovább. Keresett egy angoltanárnőt, tanulta a nyelvet, össze is jöttek. Egy nap azt mondta a lány: „Ugye tudja, hogy tartozik nekem két óra díjával?” „Hogyne!” - válaszolta Pali bácsi, és megkérte a lány kezét. Angliába vágytak. Nem annyira rájuk az angolok. Na de Bécs nagyváros, megfordulnak ott sokan, s ha az ember eleget meséli a baját, az csak megfogan. Még egy proccos estélyen is kipanaszkodta magát Pali bácsi úrhölgyek társaságában, a segítség legkisebb reménye nélkül. Úgy tűnt neki, levegőnek tekintik. Telt-múlt az idő, karácsonyra készülődött a város, ajándékokkal cuccoztak a népek, Pali bácsiék is nézelődtek a tömegben, amikor lassított, majd megállt mellettük egy Rolls-Royce, elegáns hölgy tekerte le az ablakot: „Ünnep után menjenek be a követségre! Minden rendben...” Ez már elvasz, mondta Pali bácsi Londonra. Szerényen kezdte, szerényen, de jól folytatta, csinált, amit tudott, ezenközben szálltak az évek. Pali bácsi hetvenéves, brit állampolgár, lakása van, nyugdíja van, jól élnek, s az orvos a kezelés után nem fogad el pénzt. - Áruld el - mondom neki séta közben -, van-e honvágyad? - Nincs. Akkor megyek, amikor akarok. Az eső az arcába szitál, előbb felnéz az égre, aztán rám a hetvenéves bölcs szemével: - Tudod, engem nem a klíma hozott ki... Márta salátát majszol és teát iszik, mélázgat a londoni kocsmában. Öt éve kint élő. Mint radikális ifjú nő, frissen végzett egyetemista pályázott, s vágott neki a kitartást, leleményt kívánó munkának. Meg akart felelni és meg is felelt. Belevette magát a munkába, ki sem látszott belőle, s ahogy dolgozott, nagy vehemenciával, úgy jutott fokról fokra előre. Magával rántotta az évszázados piaci tempó. Elismerték, megfizették: biztonság és jövő. Néha hazajött, aztán alig várta, hogy kint lehessen újra. Hát persze: pénze volt, lakása, munkája... És szerelme is volt. Összebútorozva éltek együtt. Három évig, mert egyik nap a fiú azt mondta, hogy ő valahogy tovább nem bírja vele, ez a munkaőrület neki sok. Összepakolt, és elment Párizsba. Néha ír, néha telefonál, néha még jön is. Maradt Márta egyedül a munkával. Úgy össze tudta szorítani a fogát, hogy nem csikorgott. Nehogy meghallják. Egyszer egy esős londoni reggelen (más alig van) Márta nem kelt föl az ágyából. És másnap sem, és harmadnap sem. Amikor pedig fölkelt, csupán azért, hogy bemenjen a járandóságáért és bejelentse: többet nem jön. Feladta repi belvárosi lakását, szerényebbet bérel ott, ahová még jár a metró. Egyedül van, akár az ujjam. Négyen lakják a házat, ahol most él. Az alsó szomszéd följött hozzá, tudakolta, nem tőle ázik-e. Akkor beszélt emberrel utoljára. Négy hónapja ennek. Gondolkodik, magába száll, egészen vissza az anyaméhbe, aztán gyereklétbe, kamaszlétbe, felnőttlétbe. Kintlétbe. Majszolja a salátát. Kicsi, kecsesen sovány, vérszegény, fiatal nő. Kinn hűvös szél, benn decensen mulatós angolok; kinn a kihalt külvárosi utca szorítja Mártát, benn a neki idegen akolmeleg. Nincs otthon egyikben sem. Londonban sem, Budapesten sem. Magában sem. És akkor nagy dérrel-durral magyarok vetődnek be. Számolják, mennyi a money, mennyi pinzre futja. Futja. Melletünk zuhannak le. Beindul a vidám turistatrécsing, hogy múzeumok meg kocsmák, zene és kiállítás, drágaság és eső... Márta, akár a sün, összegömbölyödik, keskeny vállai közé szorítja fejét, lefelé, bele a salátába néz. - Kérlek - suttogjak, ne beszéljünk magyarul! MOTTÓ: „Londonban, sej, van számos utca, és minden utcán sok sarok ”