Képes Európa, 1997. április-június (6. évfolyam, 12-24. szám)
1997-05-07 / 17. szám
j'll-MyAltj'A UTÁN KALAPEMELÉS Zöld-fehér rémálom! Gyanítom, sokunk emlékezetében így marad majd meg az április 14-e és 21 -e közötti bő egy hét. Volt ott minden: csendes fúrás-faragás, az ármánykodás hangos beteljesülése, a labdarúgó-szakosztály elnökségének ülésezgetése, titkolózás - mondván, addig nem döntés a döntés, amíg dr. Szívós ügyvezető elnök nem tud róla -, aztán volt ultimátum a magyar labdarúgás történetének legdilettánsabb határozatába foglalva. Volt „ugye, megmondtuk" hangulat, amikor Varga Zoltán csapata már az első mérkőzésen, a Videoton ellen nem tudta hozni az ultimátumban rögzített három pontot, s volt nagy szembesülés a nézők véleményével, amikor kiderült, hogy a szurkolók egyáltalán nem Varga Zoltán edzőben látják a Fradi legfőbb ellenségét. S volt hátra arc, vagy stílusosan rafinált svédcsavar az egykori vízilabdás, Szívós István részéről, aki - mint hírlik - eleinte azt követelte, hogy a szakosztály elnöksége páros lábbal rúgja ki Varga Zoltánt, aztán a népharagot látva ő tetszelgett az edző megmentőjének szerepében. Végül voltak nagy lemondások, mondván: egy „alapos szakmai döntést” nem lehet olyan durván semmibe venni, ahogy Szívós doktor, no és a szurkolók tették. Itt azért álljunk meg egy szóra! Amikor először hallottam, hogy Varga Zoltán edző további alkalmazását attól teszi függővé a szakosztály elnöksége, hogy a csapat képes lesz-e egymást követő két mérkőzésen nyerni, arra gondoltam, hogy ekkora marhaság biztosan nem szakembertől származik. Aztán, mint Furulyás János szakosztályelnök elárulta, ezt bizony az a Novák Dezső javasolta, aki Varga Zoltán előtt volt a Fradi edzője. Miért volt ez a döntés csacskaság? Mert nem szabad felesleges feszültséget teremteni, mert nem lehet egy talált góltól, egy meg nem adott tizenegyestől - mint a Videoton ellen - függővé tenni az edző, a csapat sorsát, s mert legfőképpen bűn a játékosokat ilyen helyzetbe hozni. Mert aki véletlenül elhibáz egy helyzetet, mint szegény Nicsenko, arra nyomban ráfogják, hogy persze, meg akarja buktatni az edzőt, aki pedig hajt, mint az őrült - mert ez a hivatása! -, arra az edző ellentáborából rögtön ferde szemmel néznek. Szóval, az ilyen döntés semmiképpen sem szolgálhatja a csapat érdekét, mert az amúgy is feszült helyzetben felesleges terheket rak a játékosokra, s közben ellentáborokba is kényszeríti őket. Mindezt a hozzá nem értőnek tartott közönség persze jól tudta, a „szakértő” elnökség azonban nem. De térjünk vissza Varga Zoltánhoz! Vajon mi az ő bűne? Amikor az Aranycsapat utáni korszak legtehetségesebb magyar labdarúgója hazatért Németországból, tárt kaprokkal, széles mosollyal fogadták. (Igaz, ezek a mosolyok kezdtek lehervadni az arcokról, amikor Varga - ahogy az a fejlett Nyugaton szokásos - a fontos tárgyalásokra az ügyvédjével együtt érkezett. Ekkor azonban a játékosok még kitörő lelkesedéssel ünnepelték, sőt egyikük, aki ma Varga egyik legnagyobb ellenzője, kijelentette, hogy soha ilyen nagyszerű edzője nem volt. Aztán történt valami, ami törést okozott néhány játékos és az edző kapcsolatában. Mi történt? Varga Zoltán profi szellemet akart becsempészni az edzésmunkába is. Megpróbálta a nyugati focistákkal összehasonlítva nem túl jó kondícióban levő játékosokat rábírni a több edzésmunkára. (Miből gondolom, hogy nem lehettek kifogástalan állapotban a fradisták? Például abból, hogy a legjobb FTC-labdarúgó, Lisztes Krisztián alig kap bizonyítási lehetőséget a Bundesligában, s nem azért, mert a tehetségével, a technikájával van probléma.) Aztán Varga megpróbálta az „egyérintős” játékot is játszatni a zöldfehérekkel, ahogy az a legjobbaknál szokásos, hiszen ma már egyetlen nyugati védő sem engedi, hogy a csatár csak úgy tologassa a labdát. Nos, ez a játék sokaknak nem ment, s ha van igazi bűne Vargának, akkor az éppen az, hogy erről a tervéről fokozatosan letett. Mi volt Varga Zoltán másik bűne? Mondják, nincs kellő pedagógiai érzéke, amit Varga önkritikusan úgy fogalmazott meg, hogy nem tudott eléggé diplomata lenni. Például, amikor Telek András a játékosok előtt a fejéhez vágta, hogy nincs taktikája a csapatnak, meg különben is Varga - ez volt mondandójának a lényege - tök hülye az edzősködéshez. Mit tehetett volna ekkor egy szakvezető, aki amúgy sohasem volt „lekvár”? Vannak, akik azt mondják, hogy meg kellett volna büntetnie a játékost, de nem lett volna szabad elküldeni a csapattól. Lehet, hogy ezt kellett volna tennie, bár eszembe jut a német Schuster, akit pályája csúcsán szemrebbenés nélkül partvonalon kívülre tettek egy időre a renitenskedése miatt. Erre persze az lehet a válasz, hogy ott a helyébe léphetett egy másik Schuster, vagy az olasz Baggio helyébe egy másik Baggio, a Fradiban viszont egyetlen ilyen formátumú labdarúgó sem helyettesíthette a kiesőket. No de azok sem voltak Schusterek, Baggiók, akiket Varga ilyen-olyan okokból mellőzött. Az említett Telek például kínkeservesen tudott csak elszerződni a nem éppen a labdarúgóvilág élvonalába tartozó Kassához, s a többiek neve hallatán sem kezd el eszelősen cidrizni mondjuk az Ajax edzője. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egyik-másik mellőzött helyére Varga mind a mai napig nem tudott megfelelő játékost találni, s miközben a legjobb megoldásokat kereste az egyes posztokra, bizony elkövetett szakmai hibákat. Ehhez kapcsolódik azonban az a kérdés is, hogy vajon mi lett azzal a rengeteg pénzzel, amit a Fradi a Bajnokcsapatok Ligájában játszott mérkőzésekért kapott, s amiből színvonalas focistákat lehetett volna vásárolni? Már sok mindenről írtam, önök azonban még mindig nem tudják, hogy miért szerepel a címben a kalapemelés. Kik előtt kell levenni azt a bizonyos fejfedőt? A Fradi-játékosok előtt, függetlenül attól, hogy mi történik az idény hátralevő mérkőzésein. Azok előtt a játékosok előtt, akik szívvel-lélekkel hajtottak a pályán a zöld-fehér rémálom hetében a Videoton és a Vasas ellen. Kicsit talán a legendás Varga Zoliért, de legfőképpen a Fradiért. Mert kinek lett volna az jó, ha látványosan, szándékos rossz játékkal leégetik, megbuktatják az edzőjüket? Még azoknak sem, akik most Vargánál nem kapnak lehetőséget, mert hiába állítanák vissza őket a csapatba az első adandó alkalommal, az már egy önmagával meghasonlott, táborokra szakadt, lélek nélküli társaság lenne. S leveszem a kalapomat azok előtt a játékosok előtt, akik nem ugrottak be provokatív kérdéseknek, s amikor a Videoton elleni döntetlen után úgy tűnt, hogy Vargának mennie kell, akkor sem kezdték ócsárolni az edzőt, s nem keresték az ellentáborban levők kegyeit, hanem arról beszéltek, hogy ők hivatásos labdarúgók, akiknek az a kötelességük, hogy bármilyen feszült, képtelen helyzetben is tiszta szívvel hajtsanak. Tudják, a legendás Fradi-szívvel... K. L.