Képes Európa, 1997. július-szeptember (6. évfolyam, 25-37. szám)

1997-07-16 / 27. szám

ANDRESZ KATI Keveset tudunk róla, pedig elvégezte a főiskolát, évekig játszott is, mára azonban már „csak" a szinkron és a reklám világában hallható izgalmas hangja. Okos, érző, esendő nők életét tolmácsolja olyan hően, hogy kétség sem merül fel: jobb, mint az eredeti. De ki is Andresz Kati? - Színészgyerek vagyok. A szüleim Rózsahegyi Kálmán iskolájába jártak. Anyám, Lejtényi Éva a Nemzeti Színházhoz került, apám, Andresz Vilmos pe­dig a Madáchba. Ő 1968 óta külföldön él. Anyám még ma is rendkívül aktív, hol­ott már nyugdíjas. Most ép­pen a székesfehérvári szín­házban dolgozik. Szabad­úszó. Különben a Karinthy Színház súgója. Nyugdíj­ba a Katona József Szín­háztól ment, ahol nagyon szép éveket töltött. Bejár­ta velük Amerikát. Anyám mindig is perpetuum mo­bile volt. Csodálatos nő! Annak idején még Gobbi Hildának is segített a szí­nészmúzeum születésénél. Ja, és mellesleg írt három remek szakácskönyvet... Jelentős személyiségek tar­toztak szüleim baráti kö­réhez. Pécsi Sándor, Jé­­kely Zoltán, Mészöly De­zső, Raksányi Gellért, aki­nek nemrégen megjelent könyvében négyéves kis­lányként én is látható va­gyok. A hozzá tartozó tör­ténet humoros leírása is ol­vasható. - Úgy tűnik, szívesen emlékszik gyermekkorára. - Nemcsak arra, hanem a főiskolás időkre is. Egy évig ugyan stúdiós voltam, mert nem vettek fel rögtön a főiskolára, de ez az idő­szak is nagyon kellemesen telt. A főiskola meg... Mar­ton Endre volt az osztály­­főnököm! A szomszéd osz­tályban Várkonyi Zoltán, a másikban pedig Vámos László tanított. Színháztör­ténelmet éltünk meg! Fi­scher Sándor, Nádasdi Kál­mán, Montagh Imre, Ka­zimir Károly, Ádám Ottó, Szinetár Miklós, Major Ta­más, Békés András. Ha er­re az időre visszagondo­lok, mindig megállapítom: érdemes volt! Pedig mesz­­sze vagyok már a pályától, hiszen színpadon nem ját­szom, de ezeknek a nagy­szerű embereknek, taná­roknak a közelében olyan jelentős éveket éltem, él­tünk, hogy kivételezettnek érzem magam, s azt mon­dom, a mi korosztályunk igazán szerencsés volt, mi­vel ismerhette ezeket az elméket. Különben Várko­nyi Zoltántól kaptam a dip­lomámat. - Emlékszik a vizsga­­darabjára? - Varsói melódia. Ez­zel szerződtetett Beke Sán­dor Kecskemétre. Három év, szenzációs társulattal. Blaskó Péter, Reviczky Gá­bor, és Kézdy György is lejött még egy szerepre. - Mivel debütált? - Molnár Ferenc Ördög című darabjának Eörsi Ist­­ván-féle átiratával. Vidé­ken nagyon jó szerepeket, főszerepeket játszottam. A Tartuffe-ben Elmirát, az Úri muriban Rozikát, a La Mancha lovagjában Aldon­­zát, Szomory Dezső Sza­­bóky Zsigmond Rafaeljé­ben Diánt, a Mesél a bé­csi erdőben Mariannt, de szerepet kaptam Gyurko­­vics Tibor Magyar meny­asszonyában is, Marit. - Kecskemét után mi következett? - Pécs három év, Győr két év­­ papíron, de való­jában csak egy évet dolgoz­tam, mert ekkor született az első gyerekem. Bár visz­­szavártak, mégis Szolnok­ra szerződtem, amikor Éva lányom nagyobb lett. Itt a Szomorú vasárnapban ját­szottam. Közben Budapes­ten megalakult a Jurta Szín­ház, csakhogy innen is „ki­szültem” magam, András fiammal. S mivel ekkor már kétgyermekes anya vol­tam... - Végleg otthagyta a színházat, - így igaz, bár nemré­giben hívtak Szekszárdra a német színházhoz, de köz­ben háromgyerekes anya lettem. Bözsi most ötéves, tüneményes, tehetséges. Ma már csak szinkronizá­lok és reklámozok. A szink­ront harmadéves korom óta csinálom. Első igazi nagy szerepemet a háromrészes Bovarynéban kaptam. Szinkronszerepeimet egy csodálatos nőnek, Falkas Nellinek köszönhetem, aki akkor a színészegyeztető vezetője volt. Imádta a fő­iskolásokat, s ezért minden­kit bemutatott a szinkron­rendezőknek, így jelölt ki Mezei Éva a Bovarynéra. Aztán már magától jött a többi felkérés. Nagyon sze­retek szinkronizálni. Ked­venc színésznőim: Susan Sarandon, Jacqueline Bis­set, Connie Selecca és Gol­die Hawn... - Eszébe jut néhány jó kis történet? - Egyszer, amikor édes­anyámmal voltam, meglát­tunk egy autót, amin a kö­vetkező felirat állt: And­resz személyszállító kisipa­ros. Meghatottan néztük, amikor a közeli boltból ki­rontott egy férfi és igen go­rombán felelősségre vont, mit keresünk az autója kö­rül. Elrebegtem, hogy csak azon mélázunk, ugyanaz a ritka név olvasható a jár­művén, mint a miénk. Bor­zasztóan elszégyellte ma­gát és rettentő zavarban el­mesélte, hogy ősidők óta építkezik és már teljesen kikészültek az idegei, s emiatt van üldözési mániá­ja. Aztán bocsánatot kért és örömét fejezte ki, amiért találkozhatott velem, mert­hogy nagyon szereti a han­gomat. Goldoni Két úr szolgá­ja című darabjával tajoltunk Szabadkán, amikor eszem­be jutott, hogy mindjárt no­vember elseje, és milyen régen nem vitt senki virá­got az apapámék sírjára. Lementem Apatinba, de a sírt többszöri keresgélés után sem találtam. Megkér­deztem ugyan két, padon üldögélő anyókát, de ők sem tudtak semmit. Már legalább egy órája bóklász­tam a hantok között, ami­kor a két tánti megsajnált. - Ugyan, mondja mán, lel­­kecském, mégis kit tecsik keresni? - Még mindig az én apapámat, az Andresz Antalt­­ mondtam elgyö­törten. Ekkor végre felde­rült az arcuk. - A, az And­­rész Tóni? Há’ mér’ nem így kezdte, lelkecském? Az Andrész Tóni és a Katica - Windischmann Katica, az ómamám - ehmn van­nak ii! S a tőlem alig pár méterre levő sírra mutat­tak, amely előtt legalább ötször elmentem... RÓZSA KATALIN -- KISZÜLTE A MAGÁT A SZÍNHÁZBÓL

Next