Képes Európa, 1998. január-március (7. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-07 / 1. szám
MINDENRE KÉPES EURÓPA Ismerősöm feleségének van egy rossz szokása: folyamatosan cenzúrázza azokat a lapokat, amelyeket a gyerekei olvasnak. Ennek nagyon ötletes módját választotta: először ő lapozza végig az újságokat, s ha valamelyik oldalon serdülő gyerekeknek nem való cikket talál, azt az oldalt összeragasztja a szemköztivel. Soha nem vetemedne olyan barbárságra, hogy hatalmas ollóval kivágja az inkriminált cikket, s eszébe nem jutna összefirkálni a gyermekszemnek nem való mondatokat, képeket. Ő a legelegánsabb megoldást választja: nyugodt, egyenletes mozdulatokkal végighúzza a papíron a Stiftes ragasztót, aztán gondosan összenyomja a lapokat. Soha nem használna folyékony ragasztót, mert az átüthet az oldalon, és akkor elcsúfítja, összeragasztózza a nem cenzúrázott oldalakat is. Márpedig ez nem célja, ő csak azoktól a mondatoktól akarja megóvni gyermekeit, amelyeket a jó ízlés szerkesztéskor nem cenzúrázott ki a lapból. Hogy mit szóltak mindehhez a gyerekei? A nagyobb hamar beletörődött, a kicsi azonban eleinte megpróbálta széthúzni az összeragasztott oldalakat - mondván: a tiltott gyümölcs a legédesebb, de hamar rájött, hogy ebben az esetben a reklám nem túlzott, s amit egyszer a stift összeragasztott, azt ember szét nem választhatja, legalábbis anélkül, hogy a nem cenzúrázott oldalakat ne roncsolná. Állítólag kontinenseket megrázó természeti katasztrófánál, milliókat elpusztító járványnál szörnyűbb hatást gyakorolt rá, amikor egyik ilyen cenzúrázott oldalakat szétválasztó manőverénél az imádott DJ Bobo fejéből kiszakadt az orra. Ez a vég volt a kislány számára, ettől kezdve soha nem próbált hadakozni az édesanyja, no, és a sziftes ragasztó ellen. Beletörődött abba, hogy bizonyos témák, mondatok, kifejezések egy ideig még nem jutnak el hozzá. Legalábbis az újságokon keresztül. Mert a kábelen érkező tévéfilmek bőven „kárpótolták” minden kicenzúrázott szóért. S nem a késő éjszakai filmek, hanem azok, amelyekről azt hihette a naiv szülő, hogy gyerekeknek (is) szólnak, merthogy abban a műsorsávban vetítették őket. Azokból aztán pontosan megtudta a kislány, hogy ha valaki keresztbe tesz a másiknak, akkor annak pontosan hova is kell mennie, hogy az emberi fajfenntartást kifejező szavaknak milyen gazdag a tárháza, s hogy tulajdonképpen a trágár szavak oly természetes hozzátartozói mai életünknek, hogy nem is érti az anyukáját, miért csinál ebből olyan nagy ügyet. Amikor ismerősöm felesége is rájött minderre, akkor elhatározta, hogy változtatni fog az addigi gyakorlaton. Belátta, nincs értelme folytatni a cenzúrázgatást, ha a gyerekei a tévéből hamatosan megkapják azt, amitől az újságok olvasásakor megfosztotta őket. Úgy érezte, taktikát kell változtatnia. „Nincs több cenzúra, kényszerintézkedés. Hidat verünk!” - jelentette ki határozottan. Eldöntötte, hogy hidat ver maga, a mai valóság és a gyerekei közé. „Ha nem tudom megvédeni őket a világ támadásaitól, akkor legalább mindig, mindent megbeszélek velük. Azt is, hogy ki, kit és miért éppen »oda« küldött el, s hogy miért beszélnek a felnőttek manapság olyan sűrűn «Mocskolódia» hivatalos nyelvén.” Elhatározását közölte férjével is, hozzátéve, hogy az új év első napja alkalmas lesz az új gyakorlat bevezetésére. Férje csendesen csak annyit jegyzett meg: ne úgy csinálja a hídverést, ahogy az a közelmúltban a sportújságírók tisztújító közgyűlésén történt. Ott ugyanis felállt az egyetlen sportnapilapot kiadó káefté ügyvezető igazgatója, s hosszan fejtegette, milyen nagy szükség lenne hidat verni lapja és a szövetség, illetve a többi sportújságíró közé. „Békejobbot kell nyújtanunk egymásnak!” - mondta. Aztán, amikor a sportnapilap főszerkesztője helyett a közgyűlés teljesen demokratikus választáson mást, egy sokkal tapasztaltabb újságírót ültetett a szövetség alelnöki székébe, akkor a sportnapilap munkatársai úgy kivonultak a teremből, mint egykoron Zrínyi híveivel az ostromlott várból. Nesze neked, hídverés! - gondolták más lapok munkatársai, akik ottmaradtak a közgyűlésen, és őszintén várták a túlpartról érkezőket. De térjünk vissza ismerősöm feleségéhez, aki szilveszter estéjén a gyerekeinek is megfogadta, hogy hidat vernek, nincs több cenzúra, nincs több kényszer, csak baráti beszélgetés! Aztán január elején közösen megvették a szokásos újságokat. A gyerekek persze egyből azokat az oldalakat lapozták fel, amelyektől korábban el voltak tiltva. Már éppen bővebb ismereteket szereztek volna az orgazmus, annak elmaradása és az elmaradás megakadályozásának titkairól, amikor anyjuk egy sziftes ragasztóval megjelent a hátuk mögött. A gyerekek egymásra néztek és egyszerre elkezdték fütyülni a Híd a Kwai folyón legismertebb nótáját... KRESZ LÁSZLÓ MOTTÓ: „Nincs édesebb a tiltott gyümölcsnél!”