Képes Európa, 1998. január-március (7. évfolyam, 1-12. szám)

1998-03-25 / 12. szám

BAJOR ME - Bennem Bajor Imre olyan földön járó, kedves, rokonszenves fickó, aki mellé szívesen odaülök a metrón, a kávéházban, és még a nyaralásomat sem zavarná meg jelenlétével. Ám egyszer megdöbben­tett kijelentésével: „Én egy drága művész vagyok, fizessék meg, ha Bajor Imrét akarnak!” Ez már nem fér bele a baráti portréba.­­ Más a barátság, és más az üzlet. Ha lenne e kis országban kétszáz Bajor Imre, akkor én bizonyára éhen halnék. De könyörgöm, Bajor Imre - szeren­­csére(?) - csak egy van. Egy olimpiai bajnok nyilván többet kap a pénztárnál, mint egy megyei első osz­tályú atléta. Aki a leggyorsabban futja le a száz mé­tert, azt hívják minden versenyre, miatta zsúfoltak a lelátók, kérem szépen. Több mint húsz éve művelem ezt a mesterséget, sokszor tizennyolc órákat dolgo­zom, és ha kell, „csukott szemmel” is hozom a 10,1-et, ami nem országos átlag, ugye? Ha valaki elér bizo­nyos színvonalat, hadd kérje meg az árát. A világ más táján ez így természetes - nálunk abnormálisan felborult az értékítélet. A gázsim nincs arányban a teljesítménnyel. Egy hatfős team műsorában enyém az utolsó húsz perc, a közönség engem vár, azért vá­sárolta meg a jegyét, hogy Bajor Imrét kapja. Sok embert én tartok el a szakmából, amit szívesen te­szek. Szóval, nemcsak kapok - minden szerényte­lenség nélkül állítom -, hanem én többet is adok. JÁTÉK AZ ÉLET - Számít önnek, hogy mit gondolnak Bajor Imréről az emberek? - Egyetlen visszajelzés, értékmérő. Ha belépek a színpadra, meg sem kell szólalnom, a tekintetekből tudom, aznap este enyém lesz-e a közönség. - Nem ijesztő, hogy Bajor Imrénél soha nem ad­hatja alább? - Halálos teher, ezért is félek mindenfajta beteg­ségtől, hogy elbírják a nem szűnő stresszállapottal. Legyen az a Vígszínház vagy Biatorbágyon a műve­lődési ház, az előadás előtt maximálisan félek, mi­ként fogadnak, fogyasztható-e, amit csinálok? Az ösz­­szes kételyem az én magánügyem, a színpadon eb­ből nem mutathatok semmit. Többnyire happy end­­del végződik a fellépésem, és a taps, a siker minden felhasznált energiát, elkoptatott idegrostot pótol-kár­­pótol. - Talán öt éve - a Mikroszkóp Színpad büféjében, fergeteges Bajor-óra után - mondott egy szép mon­datot: „Nekem életem a játék!" - Különben hogyan lehetne elviselni ezt a földi poroszkálást? Életem a játékosság. Azt szeretném, hogy majd a gyermekeim is végigjátsszák az életü­ket, úgy, ahogy az nekik a legjobb - ezért is dolgo­zom. Ha meglátok egy biliárdasztalt, akár a világ­bajnokot is, de kihívom egy partira, ha van a zsebem­ben három aprópénz - elegendő egy is (!) -, már snób­­lizótársat keresek. Velem bármibe lehet fogadni. A játék örömei-pillanatai feloldanak, elfeledtetik a fel­hőket. - Min tud nevetni? - Alfonzó jelenetein egyszerűen „összepisilem” magamat. Ősi, örök emberi humor az övé. Utánoz­hatatlan. Hiába láttam negyvenedszer Csehov-paró­­diáit, mondjuk a Ványadi bácsi kockáit, elájulok a gyönyörűségtől. ÉN NEM VAGYOK VÁGÁNY - Mi keseríti el? - Az, hogy mennyire devalválódott ez a szakma, de talán minden művészeti ág. Számomra teljesen meg­fejthetetlen, hogy miért nem születnek igazán nagy egyéniségek. Hol marad az utánpótlás? Tehetséges ember sok van, de én igazán a zseniális palikat sze­retem, ám alig találok ilyen embert. Meghaltak vagy visszavonultak. Valaki kétszer átvonul a színen, rög­tön kiderítik róla, hogy nemcsak kirakatrendező, ha­nem remek színésznő is. A másik leveszi a zokniját a pódiumon, másnap telt a sajtó, ilyet még nem lát­tunk. Húsz éve dolgozom, de a mai napig nem va­gyok biztos a dolgomban. Mit gondol, miért sikere­sek a nosztalgiakoncertek? Azért, mert még mindig ők a legjobb zenészek. - Mi inspirálja mégis a pályáján? 34 KÉP­ES EURÓPA

Next