Képes Európa, 1998. július-szeptember (7. évfolyam, 26-38. szám)
1998-09-23 / 38. szám
Volt bandavezér, durcás kisfiú, volt kincskereső, bemutatkozott, mint Pöcök, az ezermester Az öreg bánya titkában, s mint Pocok, az ördögmotoros, de vállalta önmagát a mozivásznon is. Újabban egy sörreklámban tűnik fel vízisíelőként. Neve: Jelisztratov Szergej. Ismertetőjele: sportos öltözék, és feltűnően nyomában poroszkáló tigriscsíkos angol bulldog kutyája. Ahol felbukkanhat: vízisípályák és környéke, szórakozóhelyek DJ-pultja. Egy snowboard-versenyző és vízisíoktató barlangjában, úgy képzeltem, sportkellékek hevernek szanaszét. Szergej legénylakásában azonban minden a helyén van. A polcon serlegek, érmek és szőrmókok, a könyvespolcon és a földön borítékban, katonásan sorakozik kétezer lemez. Az előszobából Fáni, a négyéves angol bulldog néz befelé mélabús szemekkel. - Nem jöhet be? - kérdezem. - A szobába nem. Amúgy mindenhová elkísér, a külföldi versenyekre, nyáron a vízisípályára, télen a hófödte csúcsokra. Fáni három kört tesz előszobái helyén, lekuporodik takarójára, és hangos horkolással mély álomba zuhan. - A kutya dolga az, hogy egyen, horkoljon, és főként szeresse a gazdáját, s nem az, hogy az ágyban aludjon. Nem lenne higiénikus. - Ön határozott egyéniségnek tűnik. - Határozottan eldöntöttem, hogy határozatlanul akarom élni az életem. Három dolgot kívántam magamnak kisgyerekként: saját lakást, saját kocsit és kötetlen munkaidővel járó munkát. Mind a három teljesült, mégis hiányérzetem van. - Mi hiányzik? - Erről inkább később. - Akkor kezdjük az elején! - Szerintem megelőzöm, ha egyből a válasszal nyitok. Édesapám, akit egyáltalán nem ismertem, orosz származású volt, édesanyám magyar. Részben a történelem viharának köszönhetjük, hogy Magyarországra jöttünk édesanyámmal, egészen kicsi koromban. - Milyen viszonyban van az orosz nyelvvel? - Csak néhány szót tudok. Hároméves lehettem, amikor az óvodából hazatérve édesanyám oroszul beszélt hozzám, mire én mérgesen visszavágtam, ne ezen a nyelven beszéljen velem, hanem úgy, ahogyan az oviban. Ez aztán olyannyira megtette a hatását, hogy nem is tudok oroszul. - Rengeteg ifjúsági filmben szerepelt... - Közel harmincban. Kilencéves voltam, amikor kilátogatott az iskolába Katkics Ilona a Magyar Televíziótól. Fényképeztek, verset mondtunk, majd a sok száz gyerek közül kiválasztott engem és még egy fiút. Voltam bandavezér az Utánam, srácok! című sorozatban, játszottam a Kincskereső kisködmönben, sorra jöttek a filmek: Az öreg bánya titka, Pocok, az örödögmotoros, Keménykalap és krumpliorr, valamint a Vállald önmagad című mozifilm. - Volt a gyerekszínészek között szakmai féltékenység, versengés egy-egy szerepért? - Inkább a szülők veszekedtek a stábbal a gyerekek gázsijának ügyében: ki, mennyit, miért. - Annyi filmszerep után a színészi pálya helyett mégis a vízisípályán látjuk. - Ennek több oka is van. Negyedik év végén rám szakadt az érettségi, s későn döbbentem rá, hogy menynyi mindent kellene tudnom, ha felvételizni szeretnék a színművészetire. Az előírt versek, prózák mennyisége még csak megtanulható lett volna, de szerintem ahhoz, hogy egy vers megérjen valakiben, ahhoz évek kellenek. Kérdeztem Katkics Hana rendezőt: érdemes-e beadnom a felvételi lapomat a színművészetire? Felesleges - mondta -, most nem a tehetséges embereket keresik, hanem olyanokat, akik még kiforratlanok és alakíthatóak. Újabb összetevő: a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban, ahová jártam, kaptam egy olyan magyartanárnőt, aki úgy utált, ahogy csak lehet. Tőle vártam segítséget, hogy a színészet felé tereljen, ha már otthonról ezt nem kaptam meg. Igaza van Moldovának, amikor azt írja: „Nem mindegy, mi esik az embernek gyerekkorában a fejére, egy vájdling, vagy egy Hegel-kötet." Jó, ha megvan az intellektuális késztetés, én azonban nem kaptam ilyet sem otthon, sem a tanáraimtól. - Vége szakadt a filmforgatásoknak... Nem maradt űr utána? - A tudatalattim talán kereste a kapaszkodót a sikerhez, a népszerűséghez. Középiskola után kitanultam a technikusi szakmát, s emellett már bőszen dolgoztam, mint lemezlovas. - Úgy hallom, nemcsak a DJ-pult mögül szórakoztat, hanem vízen és havon is... - Nagy szerelmem a vízisí. A vízi sportok iránti rajongásom tizenhét éve kezdődött a jet-skivel, ezt váltotta fel a vízisíversenyzés. Télen snowboardozom, néha előfordul egy-egy ejtőernyős ugrás - de első a vízisí! - A sport szerelmese. És a magánéletben? - Keresem az igazit, de egyelőre még nem találom. - Miről ismerszik meg az igazi? - Nemcsak akkor telefonál, ha szüksége van rám, hanem néha csak úgy, hogy megkérdezze: mi van veled, Szergej? - Vagy felajánlja, hogy készít egy finom vacsorát? - Nem, itt nem a hasamról van szó, mert istentelenül jól főzök. Ha a haverokkal elutazunk snowboardozni, mindig én szakácskodom. - Hát akkor mi hibádzik a hölgyeknél? - Furcsa szerzetek mostanság a nők - természetesen tisztelet a kivételnek! Csak a látszatra adnak. Ha tetszem egy hölgynek, ez sok esetben a vízisíelésnek tudható be, mert látványos; vagy, mert... az az a pali, akitől kérhetjük kedvenc dalunkat a szórakozóhelyen. A másik nőtípus: fázom, éhes vagyok, pisilnem kell, kispolszkiba nem ülök, nincs egy ruhám se, és különben is, a Gizinek már „zonója” van, így hogyan beszéljünk nősülésről? Maga a beszélgetés elején azt kérdezte, mi hiányzik. A válaszom: egy társ. De ha megházasodik az ember, akkor olyan nőt akar elvenni, aki jóbanrosszban... - és aki elfogadja a rigolyáit. Fáni mocorog, befejezi a horkolást, feltápászkodik, álmos szemekkel néz ránk, majd lassan üres tányérjához baktat. Hát igen - a házasság még csak várhat, de Fáni vacsorája?! Az nem. KARDOS GENOVÉVA Pocok és a vízisí KÉ P. E S EURÓPA 1^*1