Képes Európa, 1998. július-szeptember (7. évfolyam, 26-38. szám)

1998-09-02 / 35. szám

K É­L­E­S­Ít“» EURÓPA !*'* Bájos ez a Christy Hudleson, az MTV 1 új sorozatának sztárja. Ugye kiváncsiak, mennyire hasonlít a hangját kölcsönző Dudás Eszter amerikai kolléganőjére, Kellie Martinra? Mint látható, hajuk és szemük színe eltérő, ám ami a bájt, kedvességet és határozottságot illeti, már megegyeznek. Az utóbbiról azonban Eszternek más a véleménye. - Ennyire csalna a látszat? - Azért annyira nem, ahogy múlik az idő, ebből a sok­szor hiányzó tulajdonság­ból is fel tudok mutatni va­lamit, de alapjában véve a határozottság még mindig nem jellemző rám. Eszem­be is jutnak hiábavaló főis­kolai felvételi kísérleteim. Sajnos, az a típus vagyok, akit a vizsgán rögtön elfog a lámpaláz, és még a leg­egyszerűbb kérdés megvá­laszolása is gondot okoz. Viszont próbán, vagy elő­adáson sosem volt baj. Sőt, ilyenkor mindig én voltam, akire odafigyeltek. Ha lá­tom, hogy elfogadnak, tu­dom hozni a formámat, ám ha megmérnek, és produ­kálnom kell, végem van... - Nagyon egyéni a hang­színe. Úgy képzelem, szé­pen énekelhet... - A múltkor egy szink­ron kapcsán el kellett kicsit engedni a hangom, meg is leptem a stábot. - Miért éppen ön kapta Miss Hudleston szerepét? - Tavaly augusztusban megcsörrent a telefon, és Lengyel László azt kérdez­te, ráérek-e. Meglepett, mert már régen nem kaptam nagy feladatot, ezért külön jól esett, hogy rám gondoltak. Laci ráérzett arra, hogy be­lülről én vagyok ez a szőke hajú, kék szemű, naivnak tűnő kislány, aki valójában harcos alkat. - Határozottság hiánya­­ és harcosság. Nem ellent­mondás ez? - Pedig ez is én vagyok. Határozatlan is, harcos is, kitartó is, visszahúzódó is. Az erejét kipróbáló, az új feladatokkal ismerkedő, ön­magát önmaga által meg­mérető... - Lássuk az erejét kipró­bálót, és az új feladatokkal ismerkedőt! - Gyerekkoromban na­gyon sok minden szerettem volna lenni, de mindegyik nagyon távol állt a színé­szettől. Egy nap aztán még­is úgy döntöttem, ezt a pá­lyát választom. Anyukám az­zal vigasztalt, majd elmú­lik. Ám amikor a Madách Gimnázium drámai szaká­ra jelentkeztem, már tudta, hogy menthetetlen vagyok. Örülök, hogy nem próbált eltéríteni. - Most mégis olyan te­rületre tévedt, ami távol van a színpadtól. - Talán mégsem, mert egy tanárnak ugyanúgy kell szerepelnie a gyerekek előtt, mint a színésznek a közön­ség előtt. A Waldorf Tanár­képző, ahová járok, nagyon sok új és érdekes tantárgy­­gyal ismertet meg. Vonzó ez a természethez közelítő világ. Az itt óvodát és isko­lát végzett gyerekek élet­­szemlélete merőben más, mint a hagyományos tanin­tézményekből kikerülőké. Azért is írattam be ide a kisfiamat, mert nagyon gye­rekközpontú a szemlélete, másrészt, mert itt arra össz­pontosítanak, hogy tartal­mas életre neveljék a diá­kokat. Itt megtanulják, hogy milyen sok szép része is van az életnek. - Ezek szerint Daniból már egészen biztosan nem lesz színész? - Soha nem lehet azt mondani, hogy soha. Elég, ha az én példámat említem. Amikor kicsi voltam, és a szüleimmel riportot készí­tettek, engem is megkérdez­tek, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Ekkor én nagyon ha­tározottan azt válaszoltam: „Bármi, csak az nem, ami a szüleim, mert akkor sosem lesz időm a gyerekemmel foglalkozni.” És lám, én is ugyanolyan elfoglalt szak­mát választottam, mint ők. Ezért, amint időm engedi, igyekszem közös progra­mot szervezni Danival. - Miért? A szülei mivel foglalkoznak? - Anyukám, Vén Edit ke­ramikus - Vén Emil festő­művész lánya -, apukám, Dudás László ipari forma­­tervező, akinek sok-sok gyö­nyörű bélyeg dicséri a keze munkáját. - Semmi vonzalmat nem érzett e két szép mesterség iránt? - Annak idején sokat raj­­zolgattam, festegettem, sőt, gyerekkoromban rajzver­senyeket is nyertem, de az­tán leszoktam róla... Nem­régen anyósommal egy Ba­ranya megyei kis falucská­ban jártunk, ahol ez a szin­te érintetlen környezet raj­zolásra ihletett. Egészen jól sikerült megörökítenem a templomot és a csűrt. Azt hiszem, ezentúl ismét hó­dolni fogok e hasznos, lé­leküdítő tevékenységnek. - Kanyarodjunk vissza egy kis időre a szinkron­hoz. Hogyan is kezdődött? - A szinkronban mindig keresnek fiatal hangokat. Amikor stúdiós voltam az Arany János Színházban, ak­kor kezdtem én is az egy­kéz mondatokkal, ami majd­nem olyan nehéz, mint egy nagyobb szerep vagy fő­szerep, merthogy néhány mondatban kell egy figurát megformálni. Aztán később, amikor olyan szerepet osz­tottak rám, hogy hasonlí­tottam a főszereplőre, azt pró­bálták ki, hogyan birkó­zom meg a nagy feladatok­kal. Most ismétlik a Twin Peaks című amerikai soro­zatot, amelybe Vajda Ist­ván hívott Lucy szerepére. Itt is a hasonlóság döntött. Utána sorra jöttek a nagyobb szerepek. Mint kiderült, száj­­hagyomány útján terjedt a nevem. Jó érzéssel mondom, hogy eddig még bárkivel dol­goztam, mindig nagy örö­met jelentett a számomra. - A fentiek azt sugallják, szinte megállás nélkül szink­ronizál. - Sajnos, nem. Voltak ki­hagyások. Érdekes azonban, hogy amikor a kisfiamat vártam, sok rajzfilmfigurát is kaptam. A szülés után rövid visszavonulás követ­kezett, de mostanában is­mét megkeresnek, amit na­gyon köszönök a szakmá­nak. Azért meg külön hálás vagyok, amiért még arra is odafigyelnek, hogy az is­kola miatt kettő, esetleg hat óra után érek csak rá. Ám az iskola is ugyanilyen to­leráns. - Miközben hallgattam, arra a következtetésre ju­tottam, hogy azok közé tar­tozik, akik egy halvány mo­solyból is harsány nevetést csiholnak. - Szerintem a legnagyobb szomorúságban is lehet na­gyokat nevetni. Másképp hogyan is tudnánk elvisel­ni, ha bánatunk van? De al­katomból eredően is kere­sem a nevetésre ingerlő hely­zeteket, s ezért is szeretem a vidám emberek társaságát. RÓZSA KATALIN A ELFOGADNAK HOZOM A FORMAM­wtEEEEEmimhmimm­HMHHIrnBHMaBaHi1

Next