Képes Ifjúság, 2000. (55. évfolyam, 2185-2201. szám)

2000-06-07 / 2194. szám

FEHÉRVÁRI CSATA (1456) Ulászló mellé állt, és Újlaki Miklóssal együtt verték meg Erzsébet hadait. Ezután kapta az erdélyi vajda, temesi ispán és nándorfehérvári főkapitány tisztségeket, amelyek már jelentős vagyoni gyarapodást is hoztak. A későbbiek során megkapta a besztercei gróf címet is. Ezidőtájt kezdődtek sorozatos törökelle­nes harcai, amelyek európai hírnevet hoz­tak neki. Portyázók szétverésével kezdte harcait, s egészen a nagyobb offenzívákig jutott el. Az 1443 nyarán indult és 1444 januárjában befejeződött, úgynevezett hosszú hadjáratban Bulgáriába benyo­mulva mért vereségeket a törökökre. Hu­nyadi ezzel felrázta a letargiába esett euró­pai és magyar közvéleményt. 1444-ben visszaállította a Szerb Despotaságot, ugyanebben az évben indult újabb hadjá­ratra, amely a várnai csatavesztéssel vég­ződött (a legalább kétszeres túlerőben levő törököket megszorította ugyan Hunyadi, de I. Ulászló felelőtlenül az elitet képező ja­­nicsárságba vezette seregrészét és életével fizetett hibájáért, s a király halála miatt a sereg vesztésre állt). A király nélkül maradt, zűrzavar útjá­ra lépet országban a belső béke fenntartá­sáért felelős hét főkapitány egyike Hunyadi János lett. A külföldi, törökök ellen irányuló összefogást sürgetve, de nem bevárva azt, 1448-ban új balkáni hadjáratra indult, azonban a rigómezei összecsapást nagy veszteségek árán a törökök nyerték meg. A kisebb-nagyobb sikeres vállalkozáso­kat bezáró két nagyobb vereség (Várna, Ri­gómező) láttán Hunyadi inkább a védelem erősítésére, a déli határ mentén levő álla­mok magyar védelem alatt való tartására helyezte a fő hangsúlyt. A Török Birodalom katonai tekintetben kimeríthetetlen tarta­lékokkal rendelkezett, csakis nagyobb össz­európai anyagi-katonai ráfordítással lehe­tett volna őket a Balkánról kiszorítani. V. László (1440-1457) kiskorúsága ide­jén Hunyadit kormányzóvá választották. Korlátozottan rendelkezett a királyi jöve­delmek felett. Pozícióját magánvagyoná­nak növelésére, családja befolyásának ki­­terjesztésére használta fel és e tekintetben nem volt különb a többi hatalmasságtól. Mentségéül szolgáljon az, hogy a megszer­zett összegekből messzemenően többet for­dított a törökök elleni harcra, mint a több főnemes. Amikor 1452-ben a király haza­tért, Hunyadi lemondott a kormányzóság­ról, de főkapitányként és a királyi jövedelmek kezelőjeként ő rendelkezett az ország had­erejével és a királyi várak nagy részével. Magánvagyona a királyét is meghaladta. Az 1450-es években Hunyadi János ál­dozatvállalására, hadvezéri képességére nagyobb szükség volt, mint bármikor. Gon­dolkodásával és széles látókörével messze meghaladta kortársait, felismerte, hogy a törökök az addigi támadások legnagyobbi­kára készülnek. II. Mehmed szultán 1453- ban elfoglalta Konstantinápolyt és pontot tett a bizánci történelem végére. Megnöve­kedett önbizalmával egyenesen a legna­gyobb ellenfele ellen készült 1456-ban. A hatalmas méretű török támadás Ma­gyarország déli védelmi rendszerében kulcsszerepet játszó Nándorfehérvár (a mai Belgrád) ellen irányult. A szultánnak európai kereszteshadtól nem kellett tarta­nia. III. Callixtus pápa pénzsegélyt szedett és elrendelte, hogy Európa-szerte imával könyörögjenek Magyarországért, az imád­kozásra pedig délben harangszó figyelmez­tette a hívőket... Kapisztrán János olasz ferences Magyarországra érve a paraszti lakosságot szólította keresztes táborba. A készülődő török fergeteggel szemben Hu­nyadi János otthon is magára maradt, el­lenfelei az ujjukat sem mozdították. A mintegy 10 000 főt számláló magánhadse­regére, birtokai nemesi fegyvereseire és 18 000 keresztesre számíthatott. Ezen utóbbiak harci értéke kétes volt. A déli vár­megyék lakossága Kapisztrán hívó szavá­ra táborba szállt, tudván, hogy vagyonká­juk, puszta létük a vár megmaradásán áll vagy bukik. Silány fegyverzetüket és kép­zetlenségüket (kasza, fejsze, dorong, pa­rittya mellett alig akadt rendes fegyver) lel­kesedésük pótolta. Hunyadi nem tudhatta, hova is csap­nak a törökök, akik esetleg megkerülhetik Nándorfehérvárat. Ezért mintegy 5000 kitűnően felszerelt és jó fegyverforgató ka­tonát küldött sógora (Szilágyi Mihály) pa­rancsnoksága alatt Nándorfehérvárba, a többiekkel pedig várakozott. Mire kitudó­dott, hova is mennek a törökök, a váron kívül rekedt. II. Mehmed 100 000 emberrel és jelentős tüzérséggel körülfogta Nándorfehérvárat a Szávától Dunáig húzódó síkságon a város­tól délre (északon félkörben a folyók képez­tek természetes védelmet a várnak). Hogy a védők ne kaphassanak segítséget észak felől, arról a Dunán parttól partig egymás­hoz láncolt török hajók gondoskodtak, így körülzárva a várat, 1456. július 4-én a tö­rökök heves ágyúzásba kezdtek. A város dél felől volt a legsebezhetőbb, hiszen a terep dél felé enyhén lejtett. A kortársak szerint az ágyúszó Szegeden is hallatszott. Hunyadi 10 000 katonával és az össze­gyűlt keresztesek Kapisztrán vezetésével a Duna partján ereszkedtek dél felé, hogy a maroknyi védőnek segítséget vigyenek. Legelőször Hunyadinak a hajózárral kellett elbánnia, ha be akart jutni a várba. Az úgynevezett vízi csatára július 14-én került sor. Hunyadi mindenféle úszóalkalmatos­ságot összeszedett és ráúsztatta a törökök összeláncolt gályáira. A várból is hajók ron­tottak a törökök hátába. Hogy a támadás eredményesebb legyen, Hunyadi a partról nehézlovassággal fedezte azt. Elkeseredett harc bontakozott ki, ahol szemtől szembe harcoltak, tusakodtak a katonák. Mintegy öt óra hosszat tartott a küzdelem és­ a törö­kök teljes vereségével végződött, így Hu­nyadi bejuthatott sajátjaival a várba és lelket öntött a már csüggedő védőkbe. Mi­vel Kapisztránék harci erejét nem tartotta nagyra, a Száva túloldalán, az északi par­ton táboroztatta le őket. Időről időre szük­ség szerint a folyón át csoportokat szállított be a várba soraikból, ahol gyorsan kiképez­ték őket. Azonkívül Kapisztrán csapatai a lőszer- és élelmiszerellátásban is szerepet játszottak. A törökök tovább lőtték a falakat és szo­rították az ostromzárat, a falak egyre romo­sabbak lettek. A védők kemény munkával, de egyre kevesebb sikerrel próbálták a fa­lakat kijavítani és a réseket betömni. Július 21-én hajnalban a törökök dön­tő rohamra indultak Nándorfehérvár ellen. A trombitaszórű, dobpergésre nekilendült emberáradat özönlött a szinte földig rom­bolt külső vár felé. Az omladékok közt a védők próbálták megállítani őket, de a ha­talmas nyomástól lassan hátrálni kezdtek. A harc áttevődött a külső vár utcáira. A szűk várutcákban a törökök hatalmas emberfölénye nem volt annyira nyomasz­tó, azonban elesetteik helyére rögtön új harcosok léptek. Az estébe nyúló küzdelmet a lángoló épületek világították be, egyes támadó hullámok a belső vár faláig nyom­ták a védőket. Itt azonban a legrátermet­tebbek álltak ellen, a falakról és bástyákról lövedékekkel, kövekkel, nyílzáporral és szurokba, kénbe mártott rőzsekötegekkel

Next