Képes Ifjúság, 2002 (58. évfolyam, 2223-2262. szám)
2002-10-02 / 2249. szám
Évfordulók Kossuthjai Kossuth Lajos idén ünnepelt 200. születési évfordulójának forgatókönyve követi az immár évszázados hagyományokat: a hajdani kormányzó életművéből az aktuális politika mindig is pillanatnyi érdekeinek megfelelően mazsolázik. Ki volt Kossuth Lajos? Az egyház és állam következetes szétválasztásáért, a kisebbségek, a másság tiszteletéért, valamint mindenfajta kirekesztés és gyűlöletkeltés ellen küzdő liberális? Vagy inkább a magyarságtudat megteremtésében oroszlánrészt vállaló, ámde a jobbágyfelszabadítás révén a Kárpát-medence minden népe számára a polgári felemelkedés lehetőségét megnyitó, nemzetközileg is nagy hatású államférfi? A mindenféle értelmezési hányattatásai ellenére mitikussá emelkedett történelmi személyiség születésének 200. évfordulójára emlékező magyar polgár nagyjából e két interpretáció között választhatott, ha figyelemmel kísérte a kormánykoalícióba emelkedő SZDSZ, illetve a korábbi koalíciót vezető Fidesz által egymástól függetlenül kezdeményezett, és a más ügyekben folyó politikai csaták zajában jó ideig elsikkadt emlékezések üzeneteit. Kossuth, úgy tűnik, önhibáján kívül ismét futotta szokásos formáját: az egykori kormányzó életművét 1894-es halála óta eltelt bő száz esztendőben sokféle politikai kurzus sokféle módon kívánta a saját szája íze szerint értelmezni. „Kossuth felhasználása tulajdonképpen már budapesti temetése idején megkezdődött" - erősít rá e fő szabályra a HVG kérdésére Reznák Erzsébet, a ceglédi Kossuth Múzeum történész munkatársa is. A Wekede Sándor vezette kormány - bár Ferenc József császár utasítására hivatalosan semmiféle támogatást nem adhatott a gyászszertartás költségeire, sőt részt sem vehetett azon - hozzájárult a Habsburgok trónfosztását annak idején kiharcoló és ezért a bécsi udvarban évtizedeken át emigrációjában is első számú közellenségnek tekintett politikus dísztemetésének terheihez. Ugyanakkor az április 1-jei gyászbeszédet tartó - hajdani harcostársból lojális kormánypárti képviselővé lett - Jókai Mór már akkor a kossuthi eszmék és célok megvalósulásaként próbálta meg eladni a dualizmus akkorra jól bejáratódott rendszerét. Más kérdés, hogy míg a kiegyezés politikusai retorikájukban nem kevés leleménnyel igyekeztek a kialakult rend kompromisszumaihoz közelíteni Kossuth nemzeti függetlenségi és demokráciaeszményét, addig a nem hivatalos szférában szabadon élhetett előbb az élő, utóbb a bolt kormányzó kultusza. Az 1894 és 1914 közötti húsz évben a hatalom (lényegében szó nélkül) tűrte, hogy az országban - gyakorlatilag Budapest kivételével - 75 „nem hivatalos" köztéri Kossuth-emlékmű (köztük 32 egész alakos) állíttassák a „magyarok Mózesének", így, míg az akkori uralkodó politikai kurzus nem győzte távol tartani magát a rebelliót jelképező történelmi alaktól, a civil ünnepnapok szónokai például a születésének centenáriumán Cegléden tartott ünnepségeken és szoboravatáson ekként szóltak róla: „Csak az első keresztényeknek a Jézus Krisztus iránti csodás rajongása, elemezhetetlen önfeláldozó ragaszkodása fogható a magyar nép Kossuth-imádatához." E kettős érzelem örökítődött - ha tompítottan is - a monarchia (és a Habsburg Birodalom) felbomlása után a Magyarországon tartósan berendezkedő Horthy-rendszerre is, mivel az „önmagát ellenforradalomnak tartotta, és általában is élesen elhatárolta magát a forradalmaktól" - írja Gerő András Magyar polgárosodás című tanulmánygyűjteményében. Nem csoda, ha a politikacsinálók jó ideig kínlódtak az 1848-as és a kossuthi hagyományok állami protokollba illesztésével. A kormányzói hatalomban való távlati lehetőségeket csak később észrevételező „királyhelyettes" Horthy Miklós kezdetben nyilván inkább a trónfosztó rebellist látta Kossuthban. Igaz, már 1926-ban „felengedte" a húszpengős bankjegyek hátoldalára. 1927-ben pedig a 125 éves Kossuth-évforduló (és a szabadságharc közelgő 80. jubileuma) kapcsán a parlament - két bővített mondat terjedelemben - törvénybe iktatta Kossuth Lajos örök érdemeit, és ekkor lett nemzeti ünneppé március 15-e is. A kossuthi életműből ekkor - a tanácsköztársaság és Trianon után - „a magyar nemzet újjászületése, egysége, függetlensége, alkotmányos fejlődése, szabadsága és nemzeti jövőjének a nemzet erejéből biztosítása körül szerzett elévülhetetlen érdemeit" látták jónak legfőképpen kiemelni. Ezzel egy időben, több évtizedes vajúdás után, a kormány 1925- ben született kezdeményezésére állították fel Horvay János - a korabeli értékelések szerint is meglehetősen „csüggedt, megtört, szinte bűnbánó", mégis első budapesti egész alakos s mindjárt a Parlament elé kerülő Kossuth-emlékművét. A mind ez ideig hiányos politikai utóélet-kutatás szerint azonban mindeme gesztusok korántsem jelentettek egyértelmű elköteleződést a kossuthi hagyományok mellett. Míg a két világháború közti Magyarországon legalább fél tucat ellenzéki párt hivatkozott programjában Kossuth Lajosra (köztük a kisgazdapárt különböző formációi kifejezetten emblematikus figuraként használták), addig az 1930-as évek immár hivatalos nemzeti ünnepein „a történelmi nevek amnézia áldozatai lettek, és a kormány miniszterének ünnepnapi cikkeiben Petőfi és Kossuth mellé azonos súllyal állíttatott az áprilisi törvényeket elfogadó V. Ferdinánd" - mondja Gyarmati György, a Március hatalma - a hatalom márciusa című, négy éve megjelent monográfia szerzője. S ha már „kiemelés": Horthy, kormányzói beiktatásának tízéves évfordulójára, négy portréval vette körül magát a Parlament elnöki nagytermében: Hunyady Jánoséval, Szilágyi Mihályéval (1458-ban Magyarország kormányzója), Kossuth Lajoséval és a sajátjával - amivel leginkább a kormányzói szerep és hatalom jogfolytonosságára irányította a figyelmet. Nem kevés leleménnyel szemezgettek később az életműben a kommunista éra vezetői. Mint kiderült, a cél a közszeretet és a köztisztelet transzformálása volt. Bemelegítésként még az 1945 utáni rövid demokratikus periódusban nem gördítettek akadályt az elé, hogy az 1946-ban bevezetett forint fém- és papírváltozatának legnagyobb címletét egyaránt Kossuth Lajos képmása díszítse, sőt két évvel később, a forradalom centenáriumán - immár szinte teljhatalomban - Kossuthdíjat is alapítottak. A rendszer számára forradalmi előképeket kereső kommunista ideológusok, elsősorban Révai József akkori népművelési miniszter - írja Gerő András Az államosított forradalom című munkájában - végül totálisan kisajátították 1848 örökségét, Kossuth, Petőfi és Táncsics alakját. Mi több, üzenetükben egyre inkább arra utaltak, hogy maga Rákosi Mátyás testesíti meg Kossuth Lajost. Az új keletű Kossuth-kultusz lendületében 1952. szeptember 19-én még a Parlament előtti Horvay-féle „pesszimista" Kossuth-szobrot is leváltották, és egy, a megrendelés szerint forradalmibb szemléletű, Kisfalu és Strobl Zsigmond által tervezett emlékművet állítottak fel. Révai József ekkor tartott beszédében - nyilván nem minden célzat nélkül - azt hangsúlyozta, hogy Kossuth volt az az államférfi, akiben az ellenség „belső szövetségeseinek kérlelhetetlen üldözőjét" kell tisztelnünk, „aki kész volt arra, hogy a hazaárulókat törvényen kívül helyezze, aki elrendelte birtokaik elkobzását, aki útját állta a megalkuvóknak". Nem maradhatott el persze a kötelező bírálat sem, így tudni illett: az 1848-1849 magyar forradalmában és szabadságharcában is megnyilvánuló osztályharcban Kossuth korántsem lehetett „a forradalom haladó törekvéseinek" egyedüli letéteményese, hiszen „a magyar parasztoknak Táncsics Mihály volt a vezére. A magyar polgári átalakulás demokratikus népi radikalizmusának, következetességének pedig Petőfi Sándor volt a megszemélyesítője" - hangsúlyozta legalábbis Révai a szabadságharc centenáriumára írt tanulmányában. Volt a korszak kezdetének még egy érdekes „kossuthi" vonatkozása is: az életmű egyik fontos eleme, a Duna-konföderáció terve egy rövid ideig széles körben felmerült - még a kommunisták retorikájában is. A trianoni országcsonkítás fájdalmait némileg enyhítő lehetőséget ráadásul nem csupán Magyarországon szorgalmazták, hanem - egyes kommunista vezetők révén - Jugoszláviában, Bulgáriában, Romániában is, így aztán könnyű szívvel érvelhetett azzal Rákosi Mátyás már az 1946-os pártkongresszuson, hogy „mi egy demokratikus dunai konföderációt nemcsak lehetségesnek, de kívánatosnak is tartunk". E kijelentés kampánycélú komolytalanságát jelzi azonban - mint az Gyarmati György már említett munkájából tudható -, hogy amikor a jugoszlávokkal való szakításra készülő Sztálin ez ügyben összevonta szemöldökét, és a Pravda 1948 januárjában „kiagyalt konstrukciónak" minősítette a tervezetet, Rákosi minden különösebb magyarázkodás nélkül levette az ötletet a napirendről, és soha többé nem is tért vissza rá. A Kádár-korszakban azután jelentős mértékben visszavettek a Kossuth-kultuszból. Ez feltehetően „a puritán, a személyikultusz-teremtéstől idegenkedő Kádár János karakteréből is fakadt" - vélekedik a már idézett Reznák Erzsébet. Ezt támasztja alá az erre az időszakra eső 175. évforduló - a korabeli sajtótudósítások alapján - meglehetősen „leadottnak" tűnő megünneplése. Az újságok címoldalán leginkább az e napokban Budapestre látogató csehszlovák pártküldöttséggel kapcsolatos politikai érdekességek szerepeltek, míg az évfordulóról csak a lapok belső oldalain lehetett olvasni. Arról nem is beszélve, hogy a szokásos országos megemlékezéseken (tehát az obligát budapesti, ceglédi, monoki és hasonló koszorúzásokon) kívül csak az Újvárosházán került sor szordínés állami ünnepségre. Itt a Hazafias Népfront elnöke, Kállai Gyula lapos közhelyek szintjén mozgó beszédén kívül Szabad György történészprofesszor (az 1990 utáni első házelnök) tartott a Népszabadságban nem is idézett szakmai előadást. A parlament előtti koszorúzáson pedig Trautmann Rezső, az Elnöki Tanács elnökhelyettese volt a legmagasabb rangú állami tisztviselő. A rendszerváltás után egyébként nem sokat változott a helyzet. Bár az első országgyűlésben még kifejezetten divatosnak számított Kossuth-idézettel kezdeni vagy zárni egy beszédet, a kormányzó szelleme már a címervitában való döntéskor is száműzetett. A születés bicentenáriumára készülve pedig a konzervatív értékek őrzését felvállaló Orbán-kormány a liberális-demokrata Kossuth helyett inkább a fontolva haladó konzervatív Széchenyit választotta idoljának. Nem csoda, ha a Kossuth-megemlékezésekről és a kormány által felállított emlékbizottság üléseiről a kormányfő jószerével távol maradt, a nagyszabású kiállításokra és pályázatokra szánt pénzek pedig többnyire nem érkeztek meg. Ilyen körülmények között nyomban politikai üzenetté formálódott a politikamentességet hangsúlyozva Kossuth-ellenbizottságot létrehozó SZDSZ akciózása, ám a szocialistákkal együtt kormányra kerülvén már nem igazán telt többre, mint az ünnepi év végére sebtében összekalapozott milliókból finanszírozott évfordulós pályázatokra, szoborállításokra, háromnapos Kossuth-sokadalomra, emlékérmekre meg más látványelemekre. Illényi Balázs (HVG) A TÖBBSZÖR HASZNÁLATOS MÍTOSZ