Képes Ifjúság, 2007 (62. évfolyam, 2425-2441. szám)

2007-03-21 / 2436. szám

Deák Ferenc a reformkor kezdeti szakaszá­ban, az 1830-as évek második felében a liberális ellenzék vezére volt. Kevesen tudják, hogy a „ha­za bölcse” elismerő titulust nem az 1867-es kiegye­zéskor kapta, hanem akkor nevezte őt így Kos­suth, amikor 1840-ben megkötötte az „első kie­gyezést”. (Ezt a kifejezést Király Béla történész - az 1956-os forradalmár - használja.) AZ ELSŐ KIEGYEZÉS ÉS A HAZA BÖLCSE Ez a Deák-féle megegyezés az első volt Bécs és a magyar liberális nemesi ellenzék között, és ki­sebb áttörést jelentett a polgárosodásban (gyár­törvény, önkéntes jobbágyfelszabadítás), és ezu­tán engedték ki börtönéből Kossuth Lajost is, aki hálából nevezte Deákot a haza bölcsének. Kos­suth aztán a ’40-es években átvette az ellenzék in­formális vezetői szerepkörét. Deák sokkal mérsékeltebb politikát folytatott, mint Kossuth, ezért amikor látta, hogy egyre job­ban radikalizálódik a közélet, 1843/44 táján vissza­vonult zalai birtokára. Nyíltan viszont továbbra is Kossuthot támogatta, például a Széchenyivel foly­tatott vitában. ÓRIÁSI VOLT DEÁK TEKINTÉLYE Deáknak 1848-ban még mindig akkora volt a te­kintélye - és Széchenyivel ellentétben megőrizte Kos­suth barátságát is -, hogy Batthyány Lajos nélküle nem mert volna kormányt alakítani, ezért Pestre hív­ták és felkérték az igazságügy-miniszteri posztra. Deák azonban nem értett egyet számos intéz­kedéssel, amelyet távollétében hoztak meg. Ő ugyanis csak március közepén kezdett újra orszá­gos szinten politizálni. KÜLÖNVÉLEMÉNY A márciusi-áprilisi eseményekről kialakított különvéleményét jól érzékelteti az a levél, ame­lyet Oszterhueber Józsefhez írt. (Valójában Osz­­terhuber-Tarányi Józsefről, Deák sógoráról van szó.) A levélben Deák leírja, hogy az országgyű­lésre csak akkor érkezett, „midőn a fő dolgok már el valának döntve", de azért elvállalta Bat­thyány felkérését. „Ígértem tehát Batthyánynak kényszerűség­ből néhány hetet, s nevemet és közreműködése­met, míg egészségem engedi. Örömest menekül­nék most is, de dolgaink mindinkább bonyolód­nak, az ország állapota s jövendője mindennap bizonytalanabb, s így távoznom, legalább még egy ideig, lehetetlen.” ZSIDÓÜLDÖZÉSEK: POLGÁROK ÉS NÉHOL A NÉP IS CSINÁLJA „Fájdalmas és aggasztó azon anarchikus irány, mely a népben is több helyeken mutatkozik, de kivált városokban véres kitörésekbe megy által. A földmívelők legelőket, földeket foglalgatnak vissza, a polgárok s néhol a nép a zsidókat üldö­zik, s a tisztviselőknek sincs tekintélyök sehol” - írja Deák. A zsidóüldözésekről tudni érdemes, hogy Pes­ten például a céhmesterek szították ezeket a meg­mozdulásokat, főleg azért, hogy lecsillapítsák a céhlegények egyenlősítő és sztrájkmozgalmait, és nem mellesleg tönkretegyék a konkurenciát. SZLÁVORSZÁGOT AKARNAK A HORVÁTOK Deák aggódik a szlávok miatt is: „És minde­zeknél sokkal veszélyesebb baj a szláv népeknek kitöréssel fenyegető mozgalma. A horvátok nem akarják elismerni a magyar minisztériumot, s nagy részben elszakadásra készülnek, és sokan közü­lök egy külön Szlávországnak felállítását tervezik, s ahhoz Magyarország déli részeinek szláv lakosa­it is hozzászámítják. Bánátban és Bácsban a rácok mind felzendül­­tek, halált kiáltanak a magyarokra és németekre, már több gyilkolás is történt úgy, hogy biztost kel­lett odaküldeni, s katonákat és ágyúkat, a tótoknál még ki nem tört, de lappang, s félő, hogy ki is rob­­banik ellenünk egy engesztelhetetlen gyűlölség.” Deák félelme nem megalapozatlan: Jellasics 1848 szeptemberében támadott, a szerbek pedig már nyáron fellázadtak. Először egy román falut gyújtottak fel a szerbek a Délvidéken, aztán bevet­ték magukat Szenttamás erősségébe. Ezt csak ne­gyedik ostroma után foglalták el a magyarok, ko­rábban háromnegyed éven át háromszor is vissza­vetették őket a szerbek. „NEMZETISÉGÜNK VÉGVESZÉLYBEN” Deák ezután elítéli azokat a pesti fiatal újság­írókat, akik az egész nép nevében lépnek fel, és üres szónoklatokat tartanak, erős fellépést köve­telnek, de nem látják, hogy ehhez anyagi erő is kellene, „ez pedig, fájdalom, nincs, és teremteni sem igen lehet a jelen körülmények közt”. „Nincs közöttünk, aki ezt ne látná, ne érezné, s ki örömest át ne adná a hatalmat másnak, akár­kinek, de nemigen találkozik, ki átvenné, s a nem­zet bizalmát csak egy kissé is bírná - fogalmaz De­ák, majd így zárja sorait: - Ha több nem, legalább nemzetiségünk végveszélyben forog, pedig e nél­kül semminek nem tudnánk örülni.” KOSSUTH ÜZENT NEKI: NE ÁLLJON AZ ÚTJÁBA Deák 1848 szeptemberében a Batthyány-kor­­mány lemondása után még aktív politikus ma­radt, de nem vállalta el Batthyány újabb kormány­alakítási kezdeményezésekor a felajánlott bel­ügyminiszteri tárcát. A pákozdi győzelem után még egy ideig politizált, és bár nem értett egyet Kossuth radikalizmusával, nem szállt szembe a zempléni politikussal. Jó oka volt erre: Kossuth megüzente neki, hogy ne álljon az útjába. Deák az aktív politizálással 1848 végén ha­gyott fel. Követségben járt Windisch-Graetznél, de nem tudta meggyőzni a békéről a császári ge­nerálist. Minthogy Kossuthot sem akarta követ­ni Debrecenbe, amikor a kormány oda mene­kült, 1849 januárjának első napjaiban megint visszatért zalai birtokára. Ezután az 1860-as évekig passzív rezisztenciá­ba vonult vissza. A szabadságharc leverése után Deákot semmilyen retorzió nem érte. PETŐFI, A NÉPSZERŰTLEN FORRADALMÁR „Egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek” - úja Petőfi Sándor 1848. május 27-én, alig több mint két hónappal a nevéhez kötött forradalom után. Ezt még lehetett fokozni, két héttel később Szabadszálláson, ahol képviselővé választatná ma­gát, majdnem meglincselik. Petőfi hamar elszi­getelődött, bár utóbb több dologban igazat kell adnunk neki. Petőfi napja, a forradalom lelke, motorja - helyezték el a költőt március 15-e történetében kortársai, Vajda János és Jókai Mór. Ezt maga sem gondolta másként március 15-éről szóló naplóbe­jegyzésében: „Egy ilyen nap vezérsége, / S díjaz­va van az élet...” NYOLCVANEZER PARASZTOT RÁKOSRA A lelkes Petőfi a francia forradalom történe­tével kel és fekszik, de már az első napokban ki­derül, igen kevesen használják párnának a Párizs­ban történtek leírását. A költő eleve tunyasággal vádolja a még fel sem állt új, felelős kormányt. „Io paeant zengett az ország, midőn az első ma­gyar minisztérium névsorát meglátta, én pedig megcsóváltam fejemet azon, hogy a magyar em­ber mindig fölkettekor szokta dicsérni a napot, de nem várván annak lementét. Én azt gondolnám, ezek mind egy szálig derék emberek, talán mint miniszterek is azok lesznek, de csak talán... Ők azon kornak gyermekei, mely már meghalt: a be­széd, a szónoklat koráé; ebben ők elsők voltak, de vajon nem lesznek-e az új korban, a tettek ko­rában az utolsók?” - írja ünnepélyességgel kevés­sé vádolhatóan a költő egyebek között Batthyány­­ról, Deákról, Kossuthról, Széchenyiről. Türelmi időt nem ad a nemzetgyűlésnek sem. Petőfi tíz napot sem várt, március 24-én már azt ír­ja: „Az úrbért eltörölte az országgyűlés. Nagyon szép tőle, de még szebb lett volna, ha ezt előbb teszi. Ak­kor viselhette volna a nemesség a nagylelkű nevet, de most, midőn végső szükségből tette és ijedtség­ből, nem tarthat rá számot. A tekintetes karok és rendek s a méltóságos és nem tudom miféle főren­dek azt a hírt kapták, hogy Petőfi Sándor a Ráko­son tanyáz, de nem egyedül, hanem 40 000 paraszt­tal egyetemben, és ezen kellemetes meglepetés in­dította őket azon nagylelkűségre, hogy az úrbért azonnal eltörölték. Ami a hírt illeti, ez alaptalan hír volt, de ha nem tették volna a L c. urak azt, amit tettek, biztosíthatom őket Petőfi Sándor nevében, hogy ezen alaptalan hírnek nem­sokára alapja és kalapja lett volna, azaz igaz lett volna tetőtől talpig, csak azzal a kis különbséggel talán, hogy nem 40, hanem 80 vagy még több ezer ember jelent volna meg a Rákoson.” Ezzel a fenyegetéssel némileg egy­becseng Petőfi első „köteles verse”, az 1848. márci­us 11., amely a színész-barát Egressy Gábor szava­lókönyvében maradt fenn: „Dicsőséges nagyurak, hát / Hogy vagytok? / Viszket-e úgy egy kicsit a / Nyakatok? Uj divatu nyakravaló / Készül most / Számotokra... nem cifra, de / Jó szoros." Hiába tompítja a mondanivalót a vers végén egy hangváltás, Petőfi tovább távolodik az orszá­gos politikától. A pesti ifjak küldöttségét egyéb­ként sem engedik be az országgyűlési terembe. A radikális írótársadalom sajátos működésbe kezd. Jelentjük, miszerint lapunkból az"ki van küszöbölve" - közölte március 19-én az Életké­pek, amelynek szerkesztését pár nap múlva Jókai és Petőfi vette át. A költő tartotta magát az arisz­tokratikus végbetű eltörléséhez, így Széchenyi Szé­­csényi, Kossuth pedig Kosút az írásaiban. ........... Történelem Képes Ifjúság 15

Next