Képes Ifjúság, 2007 (62. évfolyam, 2425-2441. szám)
2007-03-21 / 2436. szám
Deák Ferenc a reformkor kezdeti szakaszában, az 1830-as évek második felében a liberális ellenzék vezére volt. Kevesen tudják, hogy a „haza bölcse” elismerő titulust nem az 1867-es kiegyezéskor kapta, hanem akkor nevezte őt így Kossuth, amikor 1840-ben megkötötte az „első kiegyezést”. (Ezt a kifejezést Király Béla történész - az 1956-os forradalmár - használja.) AZ ELSŐ KIEGYEZÉS ÉS A HAZA BÖLCSE Ez a Deák-féle megegyezés az első volt Bécs és a magyar liberális nemesi ellenzék között, és kisebb áttörést jelentett a polgárosodásban (gyártörvény, önkéntes jobbágyfelszabadítás), és ezután engedték ki börtönéből Kossuth Lajost is, aki hálából nevezte Deákot a haza bölcsének. Kossuth aztán a ’40-es években átvette az ellenzék informális vezetői szerepkörét. Deák sokkal mérsékeltebb politikát folytatott, mint Kossuth, ezért amikor látta, hogy egyre jobban radikalizálódik a közélet, 1843/44 táján visszavonult zalai birtokára. Nyíltan viszont továbbra is Kossuthot támogatta, például a Széchenyivel folytatott vitában. ÓRIÁSI VOLT DEÁK TEKINTÉLYE Deáknak 1848-ban még mindig akkora volt a tekintélye - és Széchenyivel ellentétben megőrizte Kossuth barátságát is -, hogy Batthyány Lajos nélküle nem mert volna kormányt alakítani, ezért Pestre hívták és felkérték az igazságügy-miniszteri posztra. Deák azonban nem értett egyet számos intézkedéssel, amelyet távollétében hoztak meg. Ő ugyanis csak március közepén kezdett újra országos szinten politizálni. KÜLÖNVÉLEMÉNY A márciusi-áprilisi eseményekről kialakított különvéleményét jól érzékelteti az a levél, amelyet Oszterhueber Józsefhez írt. (Valójában Oszterhuber-Tarányi Józsefről, Deák sógoráról van szó.) A levélben Deák leírja, hogy az országgyűlésre csak akkor érkezett, „midőn a fő dolgok már el valának döntve", de azért elvállalta Batthyány felkérését. „Ígértem tehát Batthyánynak kényszerűségből néhány hetet, s nevemet és közreműködésemet, míg egészségem engedi. Örömest menekülnék most is, de dolgaink mindinkább bonyolódnak, az ország állapota s jövendője mindennap bizonytalanabb, s így távoznom, legalább még egy ideig, lehetetlen.” ZSIDÓÜLDÖZÉSEK: POLGÁROK ÉS NÉHOL A NÉP IS CSINÁLJA „Fájdalmas és aggasztó azon anarchikus irány, mely a népben is több helyeken mutatkozik, de kivált városokban véres kitörésekbe megy által. A földmívelők legelőket, földeket foglalgatnak vissza, a polgárok s néhol a nép a zsidókat üldözik, s a tisztviselőknek sincs tekintélyök sehol” - írja Deák. A zsidóüldözésekről tudni érdemes, hogy Pesten például a céhmesterek szították ezeket a megmozdulásokat, főleg azért, hogy lecsillapítsák a céhlegények egyenlősítő és sztrájkmozgalmait, és nem mellesleg tönkretegyék a konkurenciát. SZLÁVORSZÁGOT AKARNAK A HORVÁTOK Deák aggódik a szlávok miatt is: „És mindezeknél sokkal veszélyesebb baj a szláv népeknek kitöréssel fenyegető mozgalma. A horvátok nem akarják elismerni a magyar minisztériumot, s nagy részben elszakadásra készülnek, és sokan közülök egy külön Szlávországnak felállítását tervezik, s ahhoz Magyarország déli részeinek szláv lakosait is hozzászámítják. Bánátban és Bácsban a rácok mind felzendültek, halált kiáltanak a magyarokra és németekre, már több gyilkolás is történt úgy, hogy biztost kellett odaküldeni, s katonákat és ágyúkat, a tótoknál még ki nem tört, de lappang, s félő, hogy ki is robbanik ellenünk egy engesztelhetetlen gyűlölség.” Deák félelme nem megalapozatlan: Jellasics 1848 szeptemberében támadott, a szerbek pedig már nyáron fellázadtak. Először egy román falut gyújtottak fel a szerbek a Délvidéken, aztán bevették magukat Szenttamás erősségébe. Ezt csak negyedik ostroma után foglalták el a magyarok, korábban háromnegyed éven át háromszor is visszavetették őket a szerbek. „NEMZETISÉGÜNK VÉGVESZÉLYBEN” Deák ezután elítéli azokat a pesti fiatal újságírókat, akik az egész nép nevében lépnek fel, és üres szónoklatokat tartanak, erős fellépést követelnek, de nem látják, hogy ehhez anyagi erő is kellene, „ez pedig, fájdalom, nincs, és teremteni sem igen lehet a jelen körülmények közt”. „Nincs közöttünk, aki ezt ne látná, ne érezné, s ki örömest át ne adná a hatalmat másnak, akárkinek, de nemigen találkozik, ki átvenné, s a nemzet bizalmát csak egy kissé is bírná - fogalmaz Deák, majd így zárja sorait: - Ha több nem, legalább nemzetiségünk végveszélyben forog, pedig e nélkül semminek nem tudnánk örülni.” KOSSUTH ÜZENT NEKI: NE ÁLLJON AZ ÚTJÁBA Deák 1848 szeptemberében a Batthyány-kormány lemondása után még aktív politikus maradt, de nem vállalta el Batthyány újabb kormányalakítási kezdeményezésekor a felajánlott belügyminiszteri tárcát. A pákozdi győzelem után még egy ideig politizált, és bár nem értett egyet Kossuth radikalizmusával, nem szállt szembe a zempléni politikussal. Jó oka volt erre: Kossuth megüzente neki, hogy ne álljon az útjába. Deák az aktív politizálással 1848 végén hagyott fel. Követségben járt Windisch-Graetznél, de nem tudta meggyőzni a békéről a császári generálist. Minthogy Kossuthot sem akarta követni Debrecenbe, amikor a kormány oda menekült, 1849 januárjának első napjaiban megint visszatért zalai birtokára. Ezután az 1860-as évekig passzív rezisztenciába vonult vissza. A szabadságharc leverése után Deákot semmilyen retorzió nem érte. PETŐFI, A NÉPSZERŰTLEN FORRADALMÁR „Egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek” - úja Petőfi Sándor 1848. május 27-én, alig több mint két hónappal a nevéhez kötött forradalom után. Ezt még lehetett fokozni, két héttel később Szabadszálláson, ahol képviselővé választatná magát, majdnem meglincselik. Petőfi hamar elszigetelődött, bár utóbb több dologban igazat kell adnunk neki. Petőfi napja, a forradalom lelke, motorja - helyezték el a költőt március 15-e történetében kortársai, Vajda János és Jókai Mór. Ezt maga sem gondolta másként március 15-éről szóló naplóbejegyzésében: „Egy ilyen nap vezérsége, / S díjazva van az élet...” NYOLCVANEZER PARASZTOT RÁKOSRA A lelkes Petőfi a francia forradalom történetével kel és fekszik, de már az első napokban kiderül, igen kevesen használják párnának a Párizsban történtek leírását. A költő eleve tunyasággal vádolja a még fel sem állt új, felelős kormányt. „Io paeant zengett az ország, midőn az első magyar minisztérium névsorát meglátta, én pedig megcsóváltam fejemet azon, hogy a magyar ember mindig fölkettekor szokta dicsérni a napot, de nem várván annak lementét. Én azt gondolnám, ezek mind egy szálig derék emberek, talán mint miniszterek is azok lesznek, de csak talán... Ők azon kornak gyermekei, mely már meghalt: a beszéd, a szónoklat koráé; ebben ők elsők voltak, de vajon nem lesznek-e az új korban, a tettek korában az utolsók?” - írja ünnepélyességgel kevéssé vádolhatóan a költő egyebek között Batthyányról, Deákról, Kossuthról, Széchenyiről. Türelmi időt nem ad a nemzetgyűlésnek sem. Petőfi tíz napot sem várt, március 24-én már azt írja: „Az úrbért eltörölte az országgyűlés. Nagyon szép tőle, de még szebb lett volna, ha ezt előbb teszi. Akkor viselhette volna a nemesség a nagylelkű nevet, de most, midőn végső szükségből tette és ijedtségből, nem tarthat rá számot. A tekintetes karok és rendek s a méltóságos és nem tudom miféle főrendek azt a hírt kapták, hogy Petőfi Sándor a Rákoson tanyáz, de nem egyedül, hanem 40 000 paraszttal egyetemben, és ezen kellemetes meglepetés indította őket azon nagylelkűségre, hogy az úrbért azonnal eltörölték. Ami a hírt illeti, ez alaptalan hír volt, de ha nem tették volna a L c. urak azt, amit tettek, biztosíthatom őket Petőfi Sándor nevében, hogy ezen alaptalan hírnek nemsokára alapja és kalapja lett volna, azaz igaz lett volna tetőtől talpig, csak azzal a kis különbséggel talán, hogy nem 40, hanem 80 vagy még több ezer ember jelent volna meg a Rákoson.” Ezzel a fenyegetéssel némileg egybecseng Petőfi első „köteles verse”, az 1848. március 11., amely a színész-barát Egressy Gábor szavalókönyvében maradt fenn: „Dicsőséges nagyurak, hát / Hogy vagytok? / Viszket-e úgy egy kicsit a / Nyakatok? Uj divatu nyakravaló / Készül most / Számotokra... nem cifra, de / Jó szoros." Hiába tompítja a mondanivalót a vers végén egy hangváltás, Petőfi tovább távolodik az országos politikától. A pesti ifjak küldöttségét egyébként sem engedik be az országgyűlési terembe. A radikális írótársadalom sajátos működésbe kezd. Jelentjük, miszerint lapunkból az"ki van küszöbölve" - közölte március 19-én az Életképek, amelynek szerkesztését pár nap múlva Jókai és Petőfi vette át. A költő tartotta magát az arisztokratikus végbetű eltörléséhez, így Széchenyi Szécsényi, Kossuth pedig Kosút az írásaiban. ........... Történelem Képes Ifjúság 15