Képes Krónika, 1920. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1920-04-27 / 17. szám
ZÉPZS TITiUleJTIA 1920. április 27. 458 (Folytatás.) Felnyitotta szemét és hirtelen felült ágyában. Mikor engem meglátott, leírhatatlan félelem szállta meg. Attól tartottam, hogy elkiáltja magát, miért is hirtelen szájára tettem a kezemet és rászóltam: — Ne szóljon! Segítségért se kiáltson !... Úgy is hiábavaló fáradság volna. A maga élete az én kezemben van ! — De hát kicsoda maga? — kérdé tőlem, le nem véve merev tekintetét rólam. — Én a maga bírája vagyok! A nő megremegett. — Én ismerem a múltját! — folytattam szigorú hangon. — Gaztettei is ismeretesek előttem. Tudom, hogy 1836. január 25-én éjjel maga meggyilkolta a gazdáját. — Nem igaz ! Nem igaz ! — rikácsolta. — Nem én voltam a gyilkos, hanem ő. — Jól tudom, hogy nem egyedül voltál akkor Brehat-Kerguan úr szobájában; úgyszintén azt is tudom, hogy cinkosod is volt. Ennek a gazembernek a nevét akarom tőled megtudni... Hideg verejtékkel borított homlokát tenyerével törülgette. — Az ő nevét? — kérdé remegő hangon. — __Várj____nem jut eszembe ... Gondolkoznom kell... Az ő neve ... Nem fejezte be. Mindkét karja megmerevedett, ő visszahanyatlott párnájára, feje oldalt fordult. Halottnak tartottam. És tényleg... nem lélekzett, keze, nyaka meredt volt. Szíve fölé hajoltam. Az még dobogott egy kissé. A szerencsétlen ideggörcsöket kaphatott. Épen ott akartam hagyni, hogy szobámba visszatérjek, amikor léptek, még pedig ismerős léptek zaja ütötte meg fülemet. Az öreg! — gondoltam magamban. Mert ennek a gályarabságra régen rászolgált vén gazembernek egyenlőtlen lépéseit lehetetlenség volt félreismerni. Csakugyan ő volt. Bizton azért jött, hogy áldozatát kivégezze. Menekülnöm lehetetlenség volt. Körülnéztem, nem találnék-e olyan helyet ebben a szobában, ahova elrejtőzhetném. Végre, jobb hely hijján, az egyik hatalmas ablakfüggöny mögé bújtam. A függöny jó vastag volt, bizton azért, hogy a kertből ne láthassa meg senki, ha világosság van a szobában. Igazán legfőbb ideje volt elrejtőzésemnek! Még jóformán mögötte sem voltam a függönynek, amikor már hallottam a kulcsot fordulni a zárban. Az ajtó csendesen kinyílt. Gazdám nesztelenül közeledett az ágyhoz és előhúzván kabátja alól kicsiny tolvajlámpáját,hosszasan figyelte a szerencsétlen asszony vonásait. Egyszerre kiderült az akasztófavirág komoly ábrázata. Alighanem ő is halottnak vélte az asszonyt. Örült, hogy ily módon egy gaztettel kevesebb fogja elfásult lelkét terhelni. Megragadta az asszony hideg kezét, felemelte kissé, azután hirtelen elengedte, minek következtében a tehetetlen kar visszahanyatlott. Most fülét a nő keblére illesztve, hallgatta a szív verését. Kiegyenesedett, még egyszer végig mérte cinkostársnője egész alakját, majd gúnyosan mosolyogva, nesztelenül elhagyta a szobát. Midőn visszafordult, hogy az ajtót maga után behúzza, tisztán láttam, amint egy a kabátjába szúrt hosszú hegyes tű a lámpa fényétől megvillant. XX111. Másnap reggel gazdám, a rettenetes várúr azt kívánta tőlem, hogy reggelit hozzak neki. Miközben evett, le nem vette rólam fürkésző tekintetét. Épen abbahagyta az étkezést és felállott, amikor az ajtón kopogtattak. Az öreg kertész egy levelet adott át Brehat-Kerguan úrnak. Én lopva egy pillantást vetettem a levélre és láttam, hogy Rennesben adták fel. Rendkívül figyelmesen kétszer is végig olvasta a levelet, azután lassan az ajtó felé indult. Midőn kifelé menet velem találkozott, szemeink találkoztak és én az övéből kiolvastam a töprengést. Úgy láttam, meg akart engem szólítani, de valószínűleg meggondolta a dolgot és úgy találta, hogy jobban cselekszik, ha hallgat. Mert hirtelen háttal fordult felém és gyors léptekkel elhagyta a szobát. Ezt a pillanatot használtam fel arra, hogy a kert falához lopózzam és átadjam kis postásomnak azt a levelet, amelyet reggel írtam Önnek. Amikor egy fél órával utóbb, mert ennyi ideig tartott, amíg a gyermeknek mindent alaposan a szájába rágtam, teljesen kimerülten visszatértem a kastélyba, találkoztam az öreg kertésszel, aki szomorúan szemlélte Jákobot, a medvét. Odaléptem hozzá. Lépteim zaját nem is hallotta. — Szegény pára! — mormogta, miközben a medve fülébe illesztett rézkarikát szorongatta ujjaival. — három napig komisz dolgod lesz! Gazdám megtiltotta, hogy néked enni adjak mindaddig, amíg ő visszatér. — Hogyan? — kérdem most, hirtelen az öreg vállára tevén kezemet. — Jól hallottam? Brehat-Kerguan úr elutazott? Az öreg ijedten tekintett reám. — Istenem, uram! — üvöltötte. — A gazdám megtiltotta, hogy ezt önnek eláruljam. Azt mondta, hogy... megbotoz, ha eljár a szám. És elrohant. Félkarját védekezésre emelve, a másikkal hátát védelmezve, mintha már érezné hátán a rettenetes botütéseket, melyeket neki kilátásba helyezett a mi drága gazdánk. Kezdtem tisztába jönni a helyzettel. Abban a levélben, melyet a kertész adott át gazdámnak, haladéktalanul Rennesbe hívták őkérmét. Való-