Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1920-10-19 / 42. szám
1146 KÉPES KRÓNIKA 1920. október 26. élt, amit innen-onnan, a rokonoktól, ismerősöktől össze tudott harácsolni. Valamelyest jövedelmezett a lószakértői tudása is. Paripákat vásárolt, amelyekben megsejtette a jövendő nagyságot és később nyereséggel továbbadta őket. Állandóan volt néhány ló az istállóban és amint reményteljes pillanataiban mondani szokta: vevőköre örvendetesen szélesedett. A „sánta báró“ keveset tartózkodott otthon. Mindig voltak fontos ügyei, amelyek elszólították néha Erdély távolabb eső vidékeire is. Gyakran járt Kolozsvárra, ahol lóanyagát ismerősei körében jól tudta értékesíteni. Ezekre a jövedelmekre csakugyan nagy szüksége volt Valéria neveltetése ugyan már régen, hat évvel ezelőtt, tizenhatéves korában befejeztetett, részint mert a költségek túlnagyok voltak, részint, hogy mielőbb otthon láthassa maga mellett a bájos kis leányt, akit élete örömének ismert, — de mégis sok minden kellett, dacára annak, hogy Valériának nem voltak igényei és hogy nagyszerű háziasságában tudott úgy dolgozni, szorgoskodni, mint a nép akármelyik derék leánya. Amikor hazakerült a zárdából és meglátta új otthonát, amelyet még nem ismert, fájdalmas ijedtség fogta el, de hamar összeszedte magát, mosolygott és biztosította atyját, hogy nagyszerűen fogja itt érezni magát. Ormay Pál valósággal fellélegzett erre, de később, amikor látta, mint veszi át a kis „galambkisasszony" — ahogyan kényeztetve nevezni szokta — a háztartás feletti uralkodó pálcát, mint dolgozik, hogy lehetőleg kényelmessé és elfogadhatóvá tegye otthonukat, súlyos és nehéz szemrehányások kínozták a múltért. Minthogy pedig a történteken változtatni nem lehetett, legalább most akart megtenni mindent, hogy Valériát a nélkülözésektől megmentse, ami csak nagyon kicsi részben sikerült. Hanem azért senki se látta a fiatal leányon a kedvetlenségnek legcsekélyebb nyomát se. Mindig vidám volt, derült és mosolygós, mint a rózsás májusi hajnal. Eleinte szakácsnőt tartottak, de mikor az nyíltan panaszkodott a húsadagok kicsisége miatt és folyton nagyobb, kivihetetlenebb követelésekkel állott elő, Valéria egyszerűen elcsapta és maga állott a tűzhely mellé. Lizivel nagyon jól rendben tudta tartani a házat, főként, hogy Gáspár kocsisnak, a lovak gondozójának is lehetett némi hasznát venni. Épen delet harangoztak. Nagy robajjal nyílott fel a deszkakerítésbe illesztett alacsony ajtó. A „sánta báró" fulladtan, sietősen és lihegve közeledett, mialatt zsebkendőjével verejtékes homlokát törölgette. A kövezeten erősen dobbanó léptei furcsán, szaggatottan kopogtak. Valamikor nagyon szép ember lehetett. Most öreg, vézna, hajlott derekú és a bicegés folytán elferdült válla. Haja erősen őszbe csapzott, de bajusza még szénfekete és bár energikus arcán sűrűn adtak egymásnak találkozót a ráncok, mélyen ülő szemei fiatalosan csillogtak. — Halló, galambkám, halló ! Valéria a kilőtt tésztát szűrte. Mosolygós arcát odafordította apja,felé. — Azonnal, apukám. Csak egy pillanatnyi türelmet kérek. Hamarosan rendben volt minden. Valéria leoldotta fehér konyhakötényét, alábocsátotta ruhájának feltűrt ujját és odaperdült az öreg báróhoz. Ragyogó arca azonban hirtelen elkomolyodott. — Baj van, apukám ? Arcodon látom ... Ormay Pál szó nélkül nyújtott át egy papírlapot. Kollár doktor sürgönye volt. — Őméltósága nagy beteg. Ormay Gábor nem jöhet. Ápolásra, gondozásra feltétlen szükség. Kérem, hogy a bárónő azonnal induljon. A fiatal leány ijedten nézett apjára. — Én ? De hiszen az lehetetlen... A „sánta báró" gyöngéden karonfogta. — Menjünk be, itt nem lehet részletesen megbeszélnünk a dolgot. A kócos kis cselédleány csakugyan kíváncsian dugta ki fejét a konyha ajtaján. Szó nélkül mentek befelé. A lakószobákhoz az alacsony, földszintes, szomorúan rozoga kis háznak egy másik ajtaja vezetett. Mindössze egy lépcső választotta el az udvar földjét az ebédlőtől, amely padlózva volt ugyan, de a deszkák a nedvességtől felpúposodtak, elhajlottak és a tiszta, fehérre meszelt falakon bizonyosan zöldes zománcot vonna a penész, ha Valéria nem gondozná és nem ügyelne letakarítására. Ajtó, ablak nyitva állott, hogy akadálytalanul járhassa át a friss levegő. Tovább még csak két szoba volt. Egyiket a báró lakta, másikat a leánya. Az ebédlőnél szegényesebb szobát valóban alig lehet elképzelni. Valami régi, ezerszer javított szőnyeg feküdt a masszív, egyszerű, barnára festett diófaasztal alatt, néhány rozogalábú nádfonatú szék szerénykedett a hófehér teríték körül, egy ebédlőszekrényt helyettesítő ócska polc a fal mellett és fakult függöny az ablakokon. De köröskörül és a fal egyik oldalát szinte teljesen ellepve, ezernyi pompás, büszke agancs sorakozott, amelyeknek egykori, négylábú tulajdonosai keresztülkasul szaladgáltak az óriási kiterjedésű Ormay-féle erdőségekben. Ma már csak ez hirdette az egykori bőséget, gazdagságot és a néhány fegyver, családi címerek, hajporos, előkelő dámák, páncélos, becsületrendes lovagok képei, amelyek a „sánta báró" szobájának kizárólagos díszei voltak. Ormay Pál becsukta az ajtót, ablakokat. — Így ni, most már beszélhetünk. Valéria mosolyogni próbált. — Természetesen visszasürgönyözted, hogy nem mehetek. Bármennyire sajnálom Atala nénit, téged nem hagyhatlak. Nevetnem kell, ha arra gondolok, miféle ebédeket találna eléd Lizi és egy-két hét alatt milyen sikeresen tenné teljesen lakhatatlanná ezt a régi, rozoga fészket. Szó se lehet arról, hogy elmenjek. A „sánta báró" komolyan csóválta fejét. — Nem így van, galambkám. Feltétlenül el kell menned. Ne csak ne ijedj meg, hallgasd végig, amit el kell mondanom. Sokféle ok kényszerít erre az utazásra, amely előtt meg kell hajolni, bármily fájdalmasan esik is. Tudom galambkám, hogy nélküled nagyon szomorú napok várnak reám, de nem szabad erre gondolnom, mert jövődről van szó. Ne szakíts félbe, tudom, mit akarsz mondani. Hogy nem törődsz a jövővel és teljesen meg vagy elégedve a mai állapotokkal. Amilyen drága, jó szíved van, elhiszem, sőt bizonyos vagyok benne, hogy úgy éreze. De erre most nem szabad hallgatnunk és nem lehet általa eltántoríttatnunk magunkat. A tény az, hogy nyomorúságos viszonyok között élünk, amelyek fokozatosan rosszabodnak és semmi remény sincs, hogy valaha másként legyen, ha elszalasztjuk a menekvés kínálkozó alkalmát. Tudod, hogy Atala egyedül, teljesen önmagának él. Különc, meglehetősen emberkerülő, rideg és barátságtalan, de először most beteg, akit rokonai cserben nem hagyhatnak, másodszor: nagyon gazdag és a vagyona feletti rendelkezés joga kétségtelenül, a legteljesebb mértékben megilleti. Anyai részről örökölt vagyona tetemesen meghaladja azt, amit szegény Bálint hagyhatott reá. Őszintén szólva, nagyon csodálom, hogy Gábor nem sietett a maga számára biztosítani a kiaknázható területet. Valószínűleg pénzhez jutott mostanában és ilyenkor semmivel se törődik, a leányai pedig meghalnának az unalomtól, ami Borháton várna reájuk. És beteget ápolni Klára meg Beáta! Te nem ismered őket — de én! Hanem a végrendelet miatt mégis igyekezniök kellett volna ... — Még mindig arra gondolsz! — vágott közbe a fiatal leány. — Bizonyos, hogy csupa agyrém az egész. Solymári