Képes Krónika, 1922. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1922-12-24 / 52. szám
1922. december 24. KÉPES KRÓNIKA 1433 Mikor elment, a gyászruhás asszony magára maradt. — Oh, Istenem! — sóhajtotta fájdalmasan és fáradtan eresztette le a karjait. — Oh Istenem! Miért is hagyott el engem az én kicsi-kicsi Mabelem? Ide-oda támolygott, mint aki sohase találja a helyét, de nem sírt. Könnyei már régen kifogytak, a szemei szárazak voltak és égtek. Voltak pillanatai, amikor azt kívánta, hogy bár sírhatna megint, volt idő, mikor a könnyek megkönnyítették volna szívét, amelyről sokszor azt hitte, meghasad, de a könnyeket megtagadta tőle a Teremtő. Kis idő múlva felállt, fáradtan felment a lépcsőn és benyitott a gyermekszobába, csendesem, mintha egy alvó gyermek lenne odabent. Hannah kevéssel előbb fönnt járt, megigazította a tüzet, amely most vígan pattogott és lecsavarta a világosságot. Kedves kis szoba volt, csupa szelíd árnyék és mégis teje fénnyel, melegséggel. Mindenen meglátszott egy művészkéz nyoma, minden ott volt, ami pénzzel megszerezhető ah közt, hogy a gyermekéveket széppé és kényelmessé tegye, minden, amit a fényűzéssel párosult szeretet adhat. Mrs Englefield leült a tűz elé és kezeit a lángokhoz tartotta. — Oh, az én kis Mabelem, — nyögte, — az én kicsi-kicsi Mabelem! De a könnyek csak nem jöttek. A szive már megkeményedett, nem tudott sírni. Nemsokára felállt és elhagyva a tüzet, átment a másik szobába, körüljárta, igazítgatott a lámpákon, merev, kemény, fehér arccal. Kinyitotta a szekrényt — mely a csinos kis gyermekágy mellett állt — és kivett belőle egy fltölt-kopott babát, összerezzent, mintha valaki hozzáért volna, vigyázva félretette és kivett egy másikat, azután még egyet, utána egy bozontos medvét, aminek a nyakára kék szalag volt kötve, egy félszemű mackót és végre egy bohókás képeskönyvet. Ezek voltak Mabel legdrágább kincsei, ezeket szorongatta egyenlőnt minden este, amíg csak az álom hatalmába nem kerítette. Az anya lassan visszarakott mindent, megcsókolta a párnát, mintha még most is rajta pihenne a kisfej, aztán sóhajtott, elfojtotta száraz zokogását és visszament a táncoló tűzfény által megvilágított nappaliba. Ahogy benyitott, lábai szinte a földbe gyökereztek. Megrémült, megdörzsölte szemeit, hogy nem álmodik-e, azután előreugrott, — megijesztve kiáltásával a tűz előtt álló gyermeket. A tűz előtt egy kis gyermek állott, rózsaszínű hálóingben, aranyos hajfürtjeit megvilágította a tűz, vékony kis kezeit a lángok elé tartotta, kék szemei ragyogtak. — Mabei! — kiáltotta az asszony, szinte magán kívül. — Mabel! Térdre esett, magához ölelte a kicsikét, szorosan tartotta, mintha sohase akarná elereszteni. Különös bölcsődalt énekelve ringatta ide-oda, sokkal jobban meg volt rémülve, semhogy a dolgot megérthette volna, a szívében rettenetes félelem volt. Ez nem álomgyermek, nem káprázat ... De mit jelent ez? A gyermekszoba ajtaja be van csukva. A gyermek nem jöhetett be a zárt ajtókon át . . . Nagy felindulás vett rajta erőt, összes érzékei lázongtak, de egy kis rózsás kéz simult a nyakára, épen úgy, ahogy Mabel szokta megölelni őt. — Mit jelenthet mindez? . . . Felváltva félt és hálálkodott az Istennek a Hihetetlen csodáért. A tűz most hirtelen fellobogott, megtöltve a szobát világossággal. Enid lehajolt és ránézett a gyermek arcára. Keserű csalódás gyötörte érte ... A gyermek nem Mabel volt! Húsból és vérből való gyermek, igaz, és szakasztott akkora mint Maliéi, de mégsem ő. Olyan hirtelen tette le, hogy a megriadt kicsike keservesen sírni kezdett. — Anyám, nyösztörögte, anyám, . . . az anyámat akarom! Schmidmann László, fiatal szobrászművész a műtermében. Tanulmányait a müncheni akadémián végezte. Első műve („Tűnődés“) a Műcsarnok 1909-iki kiállításon tűnt föl klasszikus formáival és mélységével. Munkáit túlnyomórészt külföldiek szerezték meg. Legutóbbi alkotása („Emlékezés“) az őszi tárlat egyik legkiválóbb műremeke. A főváros törvényhatósági bizottságának katolikus tagjai csoportokban rándultak le Pannonhalmára, ahol a bencéseknél lelkigyakorlatokat végeznek. Képünk dr. Bárdos Rémig (x) pannonhalmi főapát társaságában a következő városatyákat ábrázolja: Dr. Székely István, Bednárd Róbert, Nagy István, Bohn József, Mettelka Frigyes, Sagmüller József, Aubermann Miklós, Müller József, Bicher Jenő, Vasek Ernő dr., Baránski Gyula dr., Vas Béla, Perndl Flóris, Szigethy János, Petrovácz Gyula és Stadler Nándor.