Képes Krónika, 1924. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1924-09-28 / 39. szám
1924 szeptember 28. KÉPES KRÓNIKA 913 képnek „archeológiai” magyarázata itt következik. Jobb kézben: gróf Guyon Richárd 1848/49-iki honvéd-tábornok spanyol kosaraskardja, melyet az 1849 februárius 5-iki diadalmas brányiszkói csatában használt; gyűrűs ujján Irányi Dániel halálfejes légió kormánybiztosának pecsétgyűrűje „Pardont nem kérek, pardont nem adok” mottóval. — Balkézben: gróf Wallenstein Albert hadvezér ezüst serlege a tulajdonos domborművű arcképével, mellén, egy év alatt gróf Bercsényi Miklós kuruc-brigadéros ezüstveretű mordálya; jobb térdén III. Károly spanyol király vadászpuskája (1777-ből), a madridi udvari kincstár fegyvergyűjteményéből; térdein keresztben ezüst markolatú, mór stílű handzsár ezüst tokban a XV. századból; lábai előtt II. Katalin cárnő díszkardja . . . Ha hosszasabban foglalkoztunk ezzel a múzeummal, nem azért történt, mintha föl akartuk volna fedezni, bár egymagában ez is megérné a ráfordítottt időt és fáradságot. A célunk azonban nem ez volt, hanem egészen más. Rá akartunk világítani arra, hogy: — íme, mit bír véghez vinni az erős akarat, a céltudatos kitartás, a szívós következetesség aránylag kis eszközökkel is, ha csüggedetlen energia és önzetlen áldozatkészség támogatja. Ez a vidéki orvos, akinek beteg szívében olthatatlan lánggal égett fajának szeretete, vasszorgalommal gyűjtött össze mindent, ami a magyarság parádés históriájára vonatkozott, sőt nemcsak azt, hanem összegyűjtött minden egyebet is, s aninak kultúrhistóriai értéke vagy jelentősége van. Kincseket halmozott föl — száz milliókat érő kincseket — azzal a hangyaszorgalommal, amely ha megvolna minden egyes polgárban: világbíró nemzetté avatná a magyart. Íme, a nyíregyházai tirpákok prototípusa, a vasszorgalommal dolgozó, kuporgató polgár mintaképe, aki sokezred magával a saját erejéből váltotta meg magát és városát, tíz évvel előbb, mint a jobbágyság fölszabadult. Ezt a polgárt, a kerekfejű, aicsarkodva izzadó és dolgozó tirpákat kellene mintaképül vennie Csonka- Magyarország minden polgárának, mert akkor nem sokáig maradna csonka ez az ország, hanem beteljesednék rajta rövidesen a nemzetébresztő legnagyobb magyar jóslata, hogy: „Magyarország nem volt, hanem lesz.“ Markó Miklós: A JERUZSÁLEMI TEMPLOM KINCSE. Ward Mortimer barátom a keleti régészet egyik legkiválóbb ismerője volt s már harmincegy éves korában nagy jövőt jósoltak neki. Senki se csodálkozott tehát, mikor a Belmore úti muzeum gondnokává kinevezték a nyugalomba vonuló Andreas professzor helyébe. Az ötvenöt éves Andreas profeszszor, aki özvegy ember volt és leányával együtt lakott a múzeummal kapcsolatos kényelmes lakásban, nagyon barátságosan fogadta Mortimert, amikor átadta neki a lakást és a múzeumot. Én is velük voltam akkor és együtt jártuk végig a roppant értékes és érdekes gyűjteményt. A tanár gyönyörű leánya és egy fiatalember, Wilson kapitány, aki mint értesültem, az előbbinek vőlegénye volt, kisértek a megtekintés alatt. A múzeum tizenöt terme közül a babyloniai, a syriai terem meg a középcsarnok, mely a zsidó és az egyptomi gyűjteményeket foglalta magában, voltak a legszebbek. Andreas profeszszor fekete szemei szikráztak és arcvonásai rajongó életre keltek, amikor egyes darabok ritkaságát és szépségét fejtegette. Sorra megmutogatta múmiáit, papyrusait, ritka scarabeusait, a feliratokat, a zsidó ereklyéket és ezek közötti a jeruzsálemi templom ama híres hétágu gyertyatartójának másodlatát, melyet Titus hozott Rómába és amelynek eredetije némelyek szerint jelenleg a Tiberis ágyában fekszik. Azután a csarnok kellő közepén levő szekrényhez közeledett, melynek üvegfalán áhítatos tekintettel nézett be. A szekrény fölé hajolva egy, körülbelül öt hüvelyknyi átmérőjű négyszögű tárgyat láttam, mely dobozra gondolt az ember. Mindegyik kő felületére valami hyeroglypha volt bevésve. — Hallott már valaha, Jackson úr az úrim és thummimról? — kérdezte Andreas professzor. _— Már hallottam ezt a szakkifejezést, de az értelmével nem vagyok egészen tisztában. — Úrim és thummim volt a neve annak az ékszertáblának, mely a zsidók főpapjának mellén csüggött, — magyarázta Andreas professzor. Amint látja tizenkét nagyszerű kő van benne rejtélyes jelekkel. A felső balsaroktól számítva a kövek: karneol, chrysolit, smaragd, rubin, lapis, lazuli, onyx, zafír, agát, ametiszt, topáz, beryl és laspis. Csodálkozással néztem a változatos kövek szépségét. — Van ennek a melltáblának valami különös történetei — kérdem. — Igen régi és roppant értékes tárgy — mondta Andreas tanár. — Sok okunk van azt hinni, hogy Salamon templomának valószínűleg ez volt az eredeti úrim és thurmimja. Az egyszer bizonyos, hogy Európa egyik gyűjteményében sincs ilyen értékes darab. Barátom, Wilson kapitány, aki a drágakövek tekintetében gyakorlati szaktekintély, majd megmondja önnek, mily tiszták ezek a kövek. Wilson kapitány, ki sötét színű, kemény, erős vonású férfiú volt, a szekrény másik oldalán állt arájával. — Igen, — mondta röviden. — Sohasem láttam még ezeknél szebb köveket . . . Végig az egész múzeumon ilyen szakszerű magyarázatokkal kisértek a tudósok, úgy hogy ezen az egy délutánon többet tanultam az ókor művészettörténetéből, mintha köteteket olvastam volna át. Aztán Ward Mortimer egy héten belül Nyíregyháza jubileumához, a gróf Szirmay-féle ágyúk utolsó darabja, arany keretűmbe foglalt tizenkét ékkőből állt, két sarkán arany kampóval. Valamennyi kő másmás nemű és színű, de ugyanegy nagy sátra volt. Alakjukat, elhelyezésüket és színük csoportosítását nézve, festékNyíregyháza jubileumához , Markó Miklós hírlapíró, milliárdokat érő históriai relikviákkal megrakva.