Képes Krónika, 1924. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1924-10-19 / 42. szám

1924 október 19. KEPES KRÓNIKA 1001 — . . . ispán, . . . ispán, — szállt a band­ a prepa fülébe. Az ifjú hölgy vidáman felkaca­­gott. Neki még nem volt olyan fá­radt a hangja és a prepa jól hal­lotta, amint így szólt: — Az édesapám? Nem, ő nem tö­rődik azzal. A hölgyek erre már fel is álltak és elhaladtak a prepa padja előtt. A prepa megbabonázva ült a he­lyén és a feje gépiesen fordult az arany szőke hajfonat után. Jó óra tellett bele, amíg a prepa magához tért. Az illat, a madárdal, a szőke hajfonat valami mondha­­tatlan boldogsággal töltötték el keblét, majd szétfeszült az, és a prepa sietve haladt a Kollégium felé. A coetusba érve, két legjobb barátját találta ott, akiknek rög­tön elujságolta: ■— Tudjátok, mi az újság? Meny­asszonyom van. Ispán az apja, amint leteszem, a képesítőt, megké­rem a kezét. Az állásom biztosítva van, ősszel házasodom. A fiúk mosolyogva hallgatták a romantikus hírt, mert a tanítók között nem ritkaság a korai házas­ság. Mihály közvetlensége azonban további érdeklődésre bátorította őket és részleteket kértek tőle. A prepa elmondta a fü­vészkerti találkozás történetét. A fiúk résztvevően néztek Mi­­hályra. Az egyikük rövid habozás után megszólalt: — Látod, Misi, ezért nem szabad olyan álmodozva élni. Azt a kisasz­­szonyt, akit te el akarsz venni fele­ségül, valamennyien ismerjük, csak te nem. Különben aligha fog­lalkoznál ilyen tervekkel. — Miért, kérlek — szólt a prepa felbőszültön. — Az egy nagyon ren­des kislány és az apja ispán, a sa­ját fülemmel hallottam. — Ispán, ispán, hát persze, hogy ispán. Csak egy kicsit nagyon nagy ispán. Annyira, hogy főispán. Ér­ted Misi, főispán. És gróf. A prepa megtorpant. Arca el­fe­héredett. A két barát diszkréten magára hagyta. Fekete Mihály végigvágta magát az ágyán. Sokáig rázta a zokogás, aztán mélye­n, erősen, keményen elaludt. A prepa sohasem álmodott többé. Szegedi István. Másnap. I. A bál már javában, sőt, hogy úgy mondjam, javában folyt, amikor Lili a rendező karján belépett­­a táncterembe. A fehér vállát, a szép­ségét, a mosolyát úgy hozta be, mint egy ajándékot. Ami fény, muzsika, parfon és forrósság csak izzott a teremben, az mind feléje ömlött. Kék selyemruhája úgy ta­padt rá, mint egy ölelés, mint egy sóhajtás, am­i a gyönyört leplezte. — Az a kékruhás ott... az a szőke... • Bemutassam? — Kérem. Róbert a rendezővel átvágott a táncosok között. A mama szeméhez emelte borgnettjét. Lilihez fordult. — Fess fiú. Többet nem mondhatott, Róbert már ott állt előttük. Meghajolt. Lili mosolyánál már csak a mamáé volt édese­bb. — Aztán vigyázzon a lányomra, kiérem. De úgy hangzott, mintha csak azt mondta volna: Amelita Galli-Curci, a leghíresebb koloratur énekestül, akinek mesés föllépti díjakat űzetnek Amerikában és Angliában. Legutóbb a kali­forniai Los Angeles városban 20,000 főnyi közönség előtt énekelt és a jegyek eladásából 5000 angol fontnál (1725 millió korona) több folyt be. Angliában átlag 1500 font (több, mint 200 millió korona) föllépti díjat kap esténként. Alighanem tud is énekelni, ha ennyit fizetnek neki és bizonyára van hangja is, — nem úgy, mint némely magyar ,.starnak“, aki nem a művészetéből, hanem reklámból él. Mily éles az ellentét ps mily óriási a szakadék, mely ezt a két nőt elválasztja. A baloldali művésznő a modern kultúra és civilizáció minden áldását, kényelmét ismeri, a jobboldali szegény lapp­anya pedig faágra húzza föl gyermeke bölcsőjét, mielőtt munkába megy. A bölcsőnek csónak­formája van s a gyermek le van kötve bele, hogy ki ne essék; fölhúzni azért kell a fára, hogy a rókák és far­kasok, meg a jegesmedvék hozzá ne férhessenek. Természetes, hogy a bölcsőt ringatni is lehet, ha földre teszik.

Next