Képes Krónika, 1928. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1928-03-04 / 10. szám
A szobaleány beenged és átvezet a tágas szobák hosszú során. Pár pillanatig egyedül maradok, de nyílik az ajtó s a művésznő megjelenik. — Művésznő! — kezdem. — A Küry Klára név ma is fogalom! A Katalin»,Víg özvegy», Xebántsvirág» s a többi örökéletű színdarab nevének említésénél automatikusan tolódik emlékezetünkbe a Küty név. Néhány év óta sajnálattal nélkülözzük a magyar színpadon de az emlékek, a sorozatos sikereknek, a tomboló lelkesedésnek emlékei itt vannak előttünk s mi most kiváncsiak vagyunk arra, mit csinál, hogyan él, mivel tölti napjait a nemrégi éveknek csodás temperamentumú művésznője. A művésznő a szoba falára mulatott. — Ami a jelen napjaimat illeti, erről majd elbeszélgetünk. Ami viszont a művészi szerepeimnek nagy-nagy sorozatát illeti... nézzen körül a szobákban, itt fogja találni művészi pályafutásomnak minden emlékét! Nézze meg azokat a fényképeket... ugyan, mi a véleménye: nem örök kár, hogy a klasszikus operettirodalomnak «Nebántsvirág»-ja, Cigánybáró»-ja, « Kornevillei harangok »-ja, «Denevér »-je ma háttérbe szorul a különféle «uncilismundili»-k mellett? Hová lettek a Planquett-ek, a Strauss-ok, a Waldlaufel-ék, Hervék, Milöcker-ek? — Legkedvesebb szerepem? No, erre a kérdésre hamar válaszolhatok: a «Nebántsvirág». A darab címszerepét százötvenszer játszottam a Népszínházban s több mint kétszázszor a vidék minden nagyobb városában, valamint a külföldön: Bécsben, Prágában, sőt Amerikában is. Itthoni partnereim előbb Pusztay Béla, majd Tollagi Adolf voltak, a Celestin és Floridor kettősszerepében. — Édesapám közismert ügyvéd volt Budapesten. Én otthon nevelkedtem a legszigorúbb nevelésben. De benső érzésem már a színpad felé irányította minden gondolatomat s tizenötéves koromban egyenesen a színpadra repültem. Nem, nem voltam csodagyermek, soha nem játszottam gyermekszerepeket, hiszen nem származtam színészcsaládból, nem volt meg a korábbi nexus közöttem és a színpad között. De még csitri kislány, kurtaszoknyás bakfis voltam, amikor már szerződtetett tagjává lettem a kolozsvári színháznak, ahol tizenötéves koromban igen nagy sikerrel eljátszottam a «Tiszt urak a zárdában», Louis de Poncourte szerepét. Siker? Hát igen, volt siker. Az akkori kolozsvári főispán, gróf Béldy Ákos, szünet közben feljött a színpadra, ott gratulált, de nem akarta elhinni, hogy először vagyok a színpadon. «Nézzétek, — mondta a körülötte álóknak — a darab egyik jelenetében a Klárinak fel kell lépnie egy székre. Fel is lépett, de előbb körülnézett a nézők soraiban, azután szoknyájához kapott, meghúzta annak szélét s így óvatosan, vigyázva lépett fel a szék ülésére. Nekem hiába mondjátok, hogy ez az első szereplése a kicsinek . . . ilyen nüanszot kezdő színésznő nem talál ki!...» — Kellemetlen emlékem? No, ilyen nincs. A jóságos Isten megadta azt a kegyet, hogy csak kellemes emlékeim maradjanak művészi pályám eredményeiről. Kellemetlen emlékem nincs... de mégis, mégis van egy kellemetlen emlékem. Sopronban történt, azErdészleány» előadásán, az első felvonás után rám engedték a vasfüggönyt. Én a vászonfüggöny előtt állottam, megköszönve a tapsokat s nem is tudtam mire vélni, amikor a közönség soraiban lármát, sikoltozást hallottam és a hatalmas tapsorkán köz ti Cirkuszélet». Küry Klára 6 éves korában. Szenes legény, szeneslány».