Képes Krónika, 1929. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1929-01-20 / 3. szám
mondta, hogy a dorkingi nagynénjére akarja bízni a gyermeket. — Lehet, hogy ezt mondtam, de úgy szeretem a kicsikét és olyan nagyon nehezen esnék tőle elválnom. — Nem látom be, miért esnék ez ma nehezebben önnek, mint akkor, amikor ajánlatával hozzám jött és rábeszélt, hogy fogadjam el. Én szívességet tettem önnek és ezért egyáltalán nem tartom eljárását becsületesnek. Szerződésünk megtartására nem kényszeríthetem önt a törvény erejével, de én éppen az ön becsületében bízva kötöttem meg azt és most ön érzelmi okok alapján akarja felbontani. Ne beszéljen így, — kérte György. Őszintén bevallom magának az igazat. Magam sem tudom, hogy mi az oka, de amióta a feleségem meghalt, bár őszintén gyászoltam, szabadabbnak, könynyebbnek érzem magamat. Életuntságom megszűnt, más szemmel nézem a világot, bár nem tudom megmagyarázni, hogy miért. — Hogy beszélhet ilyen kegyelet nélkül az elhunytról. Gyávaságból most az asszonyt okolja, ahelyett, hogy bevallaná, hogy megsajnálta az életét feláldozni a gyermeke gazdagságáért. — Jó, hát megsajnáltam. Élni akarok és az 1000 fontot megfizetem, amikor tudom. Beleegyezik? Az ügyvéd udvariasan mosolygott. — Az akkor megállapított határidőre elég tisztességes kamatot kötöttünk ki, de ha az üzlet bizonytalan időre tolódik ki, akkor bizony még arra is csak halvány remény pislog, hogy a tőkét visszakapjam magától. — Más szóval, ön megtagadja beleegyezését és nem adja vissza szavamat? — kérdezte György és felállt. — Igen sajnálom, végtelenül sajnálom, — válaszolta Orkney, — de nincs módomban szavát visszaadni, bármennyire fájlalom is, kívánságát meg kell tagadnom saját érdekemben. Pénzemet csak így látom biztonságban. Ön pedig igen tapintatlan, Collier, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoz engem. — Most nincs szó tapintatról! — kiáltotta György dühösen. Maga a font húst követeli és nem mást, mint Shylock. — Csak azt ismételhetem, hogyha becsületes embernek tartja magát, úgy csak egyetlen út áll ön előtt. Jónapot uram! Megnyomta az asztalon fekvő csengőt és György távozott. Az április megjött és Györgynek vagy meg kellett szegnie szavát, vagy haladéktalanul beváltania. Nem tudott a dolog akasztófa-humora elől elzárkózni. Érezte, hogy esete milyen kitűnő novellatéma, csak a befejezést nem tudta kigondolni. Április 14-ike volt és még mindig nem tudott határozni. Minden órában ingadozott, hogy szavát tartsa-e, vagy becstelen emberré váljon Orkney szemében? Orkneyvel most napról-napra találkozott. Valósággal mindenütt jelenlévővé lett az az ember. Valahányszor meglátta Györgyöt, megállította és szemtelen mosollyal tudakozódott hogyléte felől. György egykedvűen igyekezett válaszolni, de nem sikerült. A másik erre összeráncolta homlokát, mélyet sóhajtott és sokat mondón ránézett úgy, hogy Collier megszégyenülve folytatta útját. — «Lenni, vagy nem lenni!» «Egy font húsz és hasonló címek kergetőztek elméjében, de még nem döntött, hogy melyikkel jelöli megírandó novelláját. A gondolat nem hagyta pihenni. Este íróasztalához ült és hozzáfogott az elbeszéléshez. Szinte nevetségesnek találta, hogy mennyire érdekli a saját esete. Csak úgy repült a toll a papiroson. Egyet ütött az óra, éjfél után, György eljutott a történet befejezéséhez. De hogyan fejezze be? Felállt és járkálni kezdett, gépies mozdulattal tömte meg pipáját. Nem szeleit. — Ejnye, hol lehet egy kis drót, hogy megjavítsam? — mormogta a fogai között. Képtelen volt gondolkozni, ha nem pipázott és a pipa egyáltalán nem szeleit. Drótot nem talált. Eszébe jutott, hogy ilyen esetekben felesége hajtűjét szokta igénybe venni egykor. — Hátha találok egy hajtűt a szekrényben, — gondolta György, bement a mellékszobába, amit nem használt feleségének halála óta. Kinyitotta a szekrényt. Ide hordatta Éva minden holmiját és azóta érintetlenül hevertek a szekrényben. Itt volt munkakosara, amott a manikűr-készlet, ott a fésű-doboz. Az elefántcsonton ott díszelgett az ezüst «É» betű, György utolsó karácsonyi ajándéka. Kinyitotta a dobozt. Talált néhány hajtűt benne és egy csomag rózsaszínű szalaggal átkötött levelet. A boríték kézírása ismerősnek tetszett, rámeredt. — Ki írta? Kihúzott egy levelet, elsápadt. Az utolsó két évben íródtak. Nem esett a levelekben semmi vétkes dologról sem szó. Egy férfi őszinte és bizalmas közléseit tartalmazták, írójuk rokonszenvéről volt szó, mély sajnálatáról amiatt, hogy nem tud az asszony nehéz sorsán enyhíteni. A levelek célzásokat is tartalmaztak arra, hogy «milyen szép lehetett volna!» Ezzel kezdődött mindegyik: «Drága Éva» és ezzel végződött: «legodaadóbb vonzalommal: Orkney Horace.» György kitámolygott a helyiségből, visszatért dolgozószobájába, elgondolkozott. Néhány perc múlva megragadta a tollat, nem folytatta az elbeszélést, hanem a következő sorokat vetette papírra: Tisztelt uram! Van szerencsém a mellékelt leveleket önhöz, mint írójukhoz, visszaszármaztatni, minthogy most már nem tudom azokat egyébként felhasználni. Kislányommal ezentúl vidéken fogok élni. Amint látom, feleségem váratlan halála megakadályozta önt abban, hogy gazdag özvegyet vegyen feleségül és 10.000 font boldog örökösévé legyen. Fogadja ezért legőszintébb részvétemet. Végrendeletem érvényben marad. Ön azt mondta, hogy még 3000 évig élhetek. Legyen abban a biztos meggyőződésben, hogy minden igyekezetemmel rajta leszek, hogy életemet az emberi kor legvégső határáig meghosszabbítsam, amennyiben ez tőlem függ. Tiszteleted: Collier György. Csapó Jenő: Tengerpart. (Olajfestmény.)