Képes Krónika, 1929. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1929-01-20 / 3. szám

mondta, hogy a dorkingi nagynén­­jére akarja bízni a gyermeket. — Lehet, hogy ezt mondtam, de úgy szeretem a kicsikét és olyan nagyon nehezen esnék tőle elvál­nom. — Nem látom be, miért esnék ez ma nehezebben önnek, mint akkor, amikor ajánlatával hozzám jött és rábeszélt, hogy fogadjam el. Én szí­vességet tettem önnek és ezért egy­általán nem tartom eljárását be­csületesnek. Szerződésünk megtar­tására nem kényszeríthetem önt a törvény erejével, de én éppen az ön becsületében bízva kötöttem meg azt és most ön érzelmi okok alapján akarja felbontani. Ne beszéljen így, — kérte György. Őszintén bevallom ma­gának az igazat. Magam sem tu­dom, hogy mi az oka, de amióta a feleségem meghalt, bár őszintén gyászoltam, szabadabbnak, köny­­nyebbnek érzem magamat. Élet­­untságom megszűnt, más szemmel nézem a világot, bár nem tudom megmagyarázni, hogy miért. — Hogy beszélhet ilyen kegyelet nélkül az elhunytról. Gyávaságból most az asszonyt okolja, ahelyett, hogy bevallaná, hogy megsajnálta az életét feláldozni a gyermeke gaz­dagságáért. — Jó, hát megsajnáltam. Élni akarok és az 1000 fontot megfize­tem, amikor tudom. Beleegyezik? Az ügyvéd udvariasan mosolygott. — Az akkor megállapított határ­időre elég tisztességes kamatot kö­töttünk ki, de ha az üzlet bizony­talan időre tolódik ki, akkor bi­zony még arra is csak halvány remény pislog, hogy a tőkét vissza­kapjam magától. — Más szóval, ön megtagadja beleegyezését és nem adja vissza szavamat? — kérdezte György és felállt. — Igen sajnálom, végtelenül saj­nálom, — válaszolta Orkney, — de nincs módomban szavát vissza­adni, bármennyire fájlalom is, kívánságát meg kell tagadnom sa­ját érdekemben. Pénzemet csak így látom biztonságban. Ön pedig igen tapintatlan, Collier, hogy ilyen kel­lemetlen helyzetbe hoz engem. — Most nincs szó tapintatról! — kiáltotta György dühösen. Maga a font húst követeli és nem mást, mint Shylock. — Csak azt ismételhetem, hogyha becsületes embernek tartja magát, úgy csak egyetlen út áll ön előtt. Jónapot uram! Megnyomta az asztalon fekvő csengőt és György távozott. Az április megjött és Györgynek vagy meg kellett szegnie szavát, vagy haladéktalanul beváltania. Nem tudott a dolog akasztófa-hu­­mora elől elzárkózni. Érezte, hogy esete milyen kitűnő novellatéma, csak a befejezést nem tudta kigon­dolni. Április 14-ike volt és még mindig nem tudott határozni. Minden órá­ban ingadozott, hogy szavát tartsa-e, vagy becstelen emberré váljon Ork­ney szemében? Orkney­vel most napról-napra találkozott. Valóság­gal mindenütt jelenlévővé lett az az ember. Valahányszor meglátta Györgyöt, megállította és szemtelen mosollyal tudakozódott hogyléte felől. György egykedvűen igyekezett válaszolni, de nem sikerült. A má­sik erre összeráncolta homlokát, mélyet sóhajtott és sokat mondón ránézett úgy, hogy Collier megszé­gyenülve folytatta útját. — «Lenni, vagy nem lenni!» «Egy font húsz és hasonló címek kergetőztek elméjében, de még nem döntött, hogy melyikkel jelöli meg­írandó novelláját. A gondolat nem hagyta pihenni. Este íróasztalához ült és hozzáfogott az elbeszéléshez. Szinte nevetségesnek találta, hogy mennyire érdekli a saját esete. Csak úgy repült a toll a papiroson. Egyet ütött az óra, éjfél után, György eljutott a történet befeje­zéséhez. De hogyan fejezze be? Felállt és járkálni kezdett, gépies mozdulattal tömte meg pipáját. Nem szeleit. — Ejnye, hol lehet egy kis drót, hogy megjavítsam? — mormogta a fogai között. Képtelen volt gondol­kozni, ha nem pipázott és a pipa egyáltalán nem szeleit. Drótot nem talált. Eszébe jutott, hogy ilyen esetekben felesége haj­tűjét szokta igénybe venni egykor. —­ Hátha találok egy hajtűt a szekrényben, — gondolta György, bement a mellékszobába, amit nem használt feleségének halála óta. Ki­nyitotta a szekrényt. Ide hordatta Éva minden holmiját és azóta érin­tetlenül hevertek a szekrényben. Itt volt munkakosara, amott a ma­nikűr-készlet, ott a fésű-doboz. Az elefántcsonton ott díszelgett az ezüst «É» betű, György utolsó ka­rácsonyi ajándéka. Kinyitotta a do­bozt. Talált néhány hajtűt benne és egy csomag rózsaszínű szalaggal átkötött levelet. A boríték kéz­írása ismerősnek tetszett, rámeredt. — Ki írta? Kihúzott egy levelet, elsápadt. Az utolsó két évben íródtak. Nem esett a levelekben semmi vétkes dologról sem szó. Egy férfi őszinte és bizalmas közléseit tartalmazták, írójuk rokonszenvéről volt szó, mély sajnálatáról amiatt, hogy nem tud az asszony nehéz sorsán enyhíteni. A levelek célzásokat is tartalmaz­tak arra, hogy «milyen szép lehe­tett volna!» Ezzel kezdődött mind­egyik: «Drága Éva» és ezzel vég­ződött: «legodaadóbb vonzalommal: Orkney Horace.» György kitámolygott a helyiség­ből, visszatért dolgozó­szobájába, elgondolkozott. Néhány perc múlva megragadta a tollat, nem folytatta az elbeszélést, hanem a következő sorokat vetette papírra: Tisztelt uram! Van szerencsém a mellékelt leveleket önhöz, mint írójuk­hoz, visszaszármaztatni, mint­­hogy most már nem tudom azokat egyébként felhasználni. Kislányommal ezentúl vidéken fogok élni. Amint látom, felesé­gem váratlan halála megaka­dályozta önt abban, hogy gaz­dag özvegyet vegyen feleségül és 10.000 font boldog örökösévé legyen. Fogadja ezért legőszin­tébb részvétemet. Végrendele­tem érvényben marad. Ön azt mondta, hogy még 3000­ évig élhetek. Legyen abban a biztos meggyőződésben, hogy minden igyekezetemmel rajta leszek, hogy életemet az emberi kor legvégső határáig meghosszab­bítsam, amennyiben ez tőlem függ. Tiszteleted: Collier György. Csapó Jenő: Tengerpart. (Olajfestmény.)

Next