Képes krónika, 1930. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1930-09-21 / 38. szám

bácsival. Megmondom neki, ha a híres fiának nem kell a Pokol-tanya, ha többre becsüli azt a léha, pesti életet, akkor én ... talán én ... Nem fejezte be a mondatot. Egy pillantás Tu­bák Gergely komor arcára meggyőzte arról, hogy az öreg megértette a gondolatát. — Az úrfi akarja bérbe venni a majort? —■ vá­gott a szavába keserűen Tubák Gergely. — Miért is gondol ilyenre az úrfi? Hát már megfeledkezett arról, hogy férjhez megy nemsokára, asszony lesz és más jár majd az eszében, mint ez az elátkozott tanya...? Így van ez! Tudom én jól. Géza úrfi már nem férfiú ... kislány lett. . . menyasszony. Ide pedig férfi kell. Olyan mint a Péter úrfi. Mert az azután igazi Vincze. Kemény és nyakas. Olyan, mint az apja. Ki is hitte volna, hogy így elcsavarja a fejét, az az égből lepottyant fehér személy? Gézácska összeszorította az ajkát. Mi is történt vele? Mit beszél Gergő bácsi? Ah .. . hogy a valóság ilyen szörnyű lehet, így fájhat! Si­­koltani szeretett volna és zokogni... Kétségbeeset­ten, haraggal! Tiltakozva kiáltani, hogy nem, nem úgy van...! De a keskeny ajkakon nem tört fel a hang, a sírás. Némák maradtak. És a háborgó kis szív is lassan lecsendesedett és nagy-nagy szomorúság bo­rult föléje. Konth Géza felállt. A kedves napbarnított arc sápadt volt még, a nagy szemek fénytelenek és a máskor olyan csengő hang fáradt és fátyolos. — Ne búsuljon, Gergő bácsi — mondta csen­desen. — Annyi mindent elbír az ember. És ki tudja... talán egyszer még minden jóra fordul. Szomorú mosoly suhant át a keskeny arcon és a büszke, fekete fürtös fej megcsuklott. Tubák Gergely szemébe valami nedvesség szö­kött, a torkát is úgy szorongatta valami, de mire nagynehezen válaszolni akart, a karcsú kisfiú már kisurrant a szobából. A lány megállt a ház előtt. Pár pillanatig me­reven, elgondolkozva nézett maga elé, azután fel­vetette a fejét. Szemeibe visszatért az élet. Az arca hideg és szigorú lett. Erős, határozott léptekkel in­dult a kastély felé. Az alkonyat már szétteregette sűrű, szürke fátylait, a terrasz kőkockáin árnyak hevertek és a barna mackó a sejtelmes homályba húzódva őrizte a néma házat. Nyomasztó és félel­metes volt a csend. Lassú léptekkel ment fel a lány a széles lép­csőn és halkan, vigyázva nyitotta fel a hall magas ajtaját. Fülledt, nehéz levegő csapódott az arcának. A sötétség feléje nyújtotta titokzatos árnykarjait. A lány megremegett. Előrenyújtott kezekkel ment az ablak felé és felnyitotta. Hűvös szellő száguldott be a fojtott sötétségbe és felbolygatta a titokzatos, szörnyű némaságot. Gyufa fénye lobbant, pislogó gyertyalány küz­dött a szellő pajkos hancúrozásával, azután ott ült a lány az öreg bőrpamlag sarkában és maga elé tekintett. Valami meleg, simogató érzés telepedett a szí­vére, valami megbékélt, csöndes jóérzés. Mintha hosszú-hosszú távollét után ért volna vissza... az otthonába. Hátratámasztotta a fejét és belebámult a gyertya láncoló lángjába. Az imbolygó, kísérteties fényből árnyalakok keltek életre, emlékek szökkentek elő, hogy meggyötörjék, megkínozzák... és megsimogas­­sák szenvedő szívecskéjét. Igen... a zavaros, bódult, nyári éjszaka után eljött a hajnal, az a rózsás fátylakba burkolt haj­nal ott a kis temető apró sírhantjai között... és a diadalmas napfény elhozta azt a másnapot is, ami­kor még mindnyájan itt voltak, amikor még han­gos volt az erdő jókedvtől, örömtől és fiatal ka­cagástól. De mi is történt azon az utolsó napon? Töprengve szorította kis kezét forró homlokára. Olyan homályos most már minden... az em­lékek összekuszálódnak és alig lehet szétbogozni őket... A délelőtt, az csendes volt... Nyomasztó, vi­har előtti fülledtséggel telt. De ebéd után mindnyá­jan érte jöttek. Vidámak voltak, hangosak, örül­tek a ragyogó napfénynek és a nyári erdő bódító illa­tának. Bejárták a Tölgyest. Virágot szedtek bok­rok sejtelmes sűrűjében, ragyogó szárnyú szitakö­tőt kergettek a szakadék mélyén, a kis tavak ezüs­tös tükrében nézték a tovafutó bárányfelhők fehér nyáját és szótlanul, elgondolkozva indultak meg a keskeny ösvényen, hogy a szörnyű ingovány titok­zatos birodalmába vessenek egyetlen pillantást és borzongva, gyorsan hátat fordítsanak annak az is­meretlen, csodálatos világnak. És elérkezett az este is és együtt ültek mind­nyájan az omladozó, régi szökőkút körül. Illatos, nyári este volt. Tücsökcirpeléssel, bogárzümmögés­­sel átszőve. A tölgyek csöndesen ringatták sötét lomb­jukat és daloló suttogás vagy ült az alkonyi szellő könnyű susogásába. De a konkurencia sem maradt el. A gramo­fonból buja, édes, melengető hangok röppentek szét a zsongó estében és ezek a lágy hangok belelopóz­­tak a fiatal szívekbe is. Mindenki vidám volt, gond­talan és boldog... Oh ... és ő ott ült Jenő mellett a széles, fehér kőpadon. Jenő arcán gyöngéd, át- Vargha Ferenc: N6i fej.

Next