Képes Néplap és Politikai Hiradó, 1879. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1879-01-05 / 1. szám
2 KÉPES NÉPLAP ÉS POLITIKAI HÍRADÓ. A magyar országgyűlésen ingerült volt a hangulat, sok heves ülést jegyez föl a napló. A kormánypártból többen kiléptek, és pedig a legelőkelőbbekből való tagok, a bosnyák politika miatt. Tisztán belügyi, de ránk nézve nagy fontosságú kérdés volt a vám és kereskedelmi szerződés megkötése Ausztriával, mely szerződés a monarchia két államában tíz évre közös vámterületet teremtett, és a bankegyezség, mely szintén arra az időre Magyarország számára önálló bank helyett közös bankot határozott. November 30-án kezdődött az afghán-angol háború, mely még ma is tart. Íme rövid vázlatos sorozata a múlt év eseményeinek, melyek között alig van olyan, amelyre örömmel gondolhatnánk. Az utolsó menekült. Elbeszélés. Irta: ifj. Uihiszy Lajos. 1849 augusztus 13-ka vérbetűkkel van írva Magyarország történetében. A magyar hadsereg fővezére Világosnál lerakta a fegyvert. Meghódolt az orosznak. Meghódolt feltétlenül, nem törődve semmit azzal, bármi fog történni a nemzet hőseivel, kikkel oly sok szép győzelmet aratott. Oda dobta őket az önkénynek, a zsarnokságnak . . . Szomorú dolgok következtek ezután. Az ország több helyein vésztörvényszékek állittatának. Nem volt biztos az élete senkinek___Ki magyarnak neveztetett; ki hazafiai kötelességét hiven teljesítette; ki hazáját jobban szerette mindennél, az fogsággal, halállal büntettetett, vagy ha ezeket el akarta kerülni, ki kellett bujdosnia hazájából. «Nincs irgalom, nincs kegyelem!» Kárpát bérczeiről süvölt e rémhír s elnyelik azt Adria hullámai. Menekül a ki csak tud. Elszakadnak a szerető szivek egymástól. Férjek szakítják ki magukat hitveseik ölelő karjaiból; apák hagyják el szeretett családjukat, ősi tűzhelyeiket; ifjak tépik le magukat szüleik kebléről, és mennek, és bujdosnak járatlan utakon, ellenség lakott földeken keresztül, egy más házába, hol a menekülteket egy testvér nemzet zárja karjai közé. I. A tiszai magyar hadsereg két részre oszlott. Az egyik részt, mintegy 7000 embert Vécsei vezérlette, kinek feladata volt, az oroszok előnyomulását meggátolni, s ha a szükség kívánja, Görgeivel — kinek fegyverletételéről semmit sem tudnak — egyesülni. A Lugoson maradt rész, miután értesült a szomorú eseményről, Bem és Guyon vezénylete alatt Erdélybe vette útját. Kmety 3000 emberrel Lugoson maradt, fedni ezen seregek elvonulását. S alig hogy Bem és Guyon elindulának, az orosz-osztrák erő, mintegy 80,000 emberrel Lugos alá érkezett. Kmety fél napig tartó vissza a roppant erőt. Irtóztató erőfeszítéssel, hősies elszántsággal küzdött ellenök, előbb Lugos előtt, majd bent a városban. Igaz, hogy e hős sereg tökéletesen szétszóratott a túlnyomó erő által, de a czél el lett érve, mert az orosz-osztrák erő annyira kifáradt, hogy aznap nem nyomulhatott előbbre. Az utczai harczot, a legutolsó pillanatig és a legnagyobb hősiességgel vivta egy kis csapat huszár. Minden talpalatnyi tőrt vérrel kellett az ellennek megszerezni; minden elfoglalt utczán elesett katonáik holttestén keresztül gázolni; s midőn a kis csapat végre is kiszorittaték a városból, meglehetős rendben elvonult a közeli erdőségbe. E kis hős csapat élén Harsányi Géza kapitány állt. Az erdőbe érve e fáradalmas harcz után megpihentek és nappal nem is mentek tovább, csak midőn az éj beállt, akkor ültek fel ismét a nyeregbe. Harsányinak czélja volt, kis csapatával Vécsei hadtestéhez csatlakozni. De az orosz-osztrák sereg előnyomulása miatt, csak kerülő után közeledhetett. Azonban, mielőtt e kis csapat csatlakozhatott volna, Vécsei is, miután ágyúit Tót-Váradnál elveszte, Borosjenőnél auguszt. 19-én, az oroszok kezébe lerakta a fegyvert. Harsányi fájdalmát, mit szivében érzett, bánatát, melyet arcza visszatükrözött — midőn már előbb a világosi fegyverletételről, majd pedig a többi magyar hadsereg megadásáról értesült — leírni hiába próbálnám. Kis csapatát megállítva, elérzékenyülve szólt: — Vitézek, szeretett bajtársim! Szomorú dolgot közlök veletek. A magyar hadak fővezére, — mint már tudjátok is, — lerakta a fegyvert s a fegyverletétel maga után vonta a többi seregek megadását. A mai nap már nincs többé magyar hadsereg, s nekünk sincs többé, mit reményleni.... Az igaz ügy elbukott, és vele együtt elbukott imádott hazánk is!!.. Hiába küzdöttetek hősileg mellettem, hiába rohantatok a golyók záporába, hiába ontottátok hős véreteket, ime diadalát üli az ármány az igazság felett. A zsarnok ismét úrrá lett; úrrá lett, hogy véres kezekkel fojtsa meg a szabadság felmagasztosult eszméit; úrrá lett, hogy bitófán végezze ki a hősöket, hogy porba tiporja hazánkat, megsemmisítse nemzeti életünket. Oh! bár hullottunk volna el mi is mindnyájan, dicsően mint annyi más bajtársunk, hogy ne értük volna meg e gyászt..........avagy csak szivünk lenne kőből, hogy ne érezné e fájdalmat .... Bajtársim! nincs többé mit reményleni . . . elbocsátlak benneteket, menjetek haza, családaitok között még tán boldogok lehettek. Az isten legyen veletek!!!.... Némán, mozdulatlanul áll a kis csapat, de a fájlom, a keserv, keresztül tör a napbarnított arczokon , e hősök kik annyiszor kaczagták a halált, most — most könnyeket hullatva sírnak, mint pulya gyermekek. A kapitány kezet szerit mindegyikkel s távozni akart. — Kapitány úr! — szólal fel ekkor egy a vitézek közül. Húsz csatában küzdöttünk oldala mellett, husz csatában folyt együtt a mi vérünk s ezen vér annyira összeforrasztott bennünket, hogy mi nem tudunk öntől megválni. A hova ön megy, mi is oda megyünk, a mely sors önre vár, mi is megosztjuk azt. Vezessen — vezessen továbbra is bennünket, akár az életbe — akár a halálba...........de mi önt el nem hagyjuk, nem hagyhatjuk !... — Jól van bajtársim! szól Harsányi — nem ellenkezem. Jöjjetek én vezetni foglak benneteket. Elmegyünk egy más hazába, egy testvér, egy rokon nemzethez, ki felajánlotta vendégszeretetét, ki tárt karokkal, szívesen fogad bennünket. S lehet, hogy isten mi hamarább elhozza azt az időt, midőn örömmel jövünk vissza és üdvözöljük e hon határát. De másként volt megírva a végzet könyvébe. (Folytatás következik.)